NAPÚT 2009/7., B/2
Tartalom
Bús Balázs Város a városban
|
|
Ó kövek Budája
Lakos az ember csakis valamitől lesz. Attól, hogy belenő valamibe, ami visszafelé őbelé nő és terjeszkedik tovább. Beleöregedni nem lehet egy környezetbe, csak belefáradni abba. Környezetünk akkor a miénk, ha mi nem lehetünk máséi. Akkor vagyunk otthon, ha nincs távolság testünk, lelkünk, a szellemünk és a minket körülvevő szűkebb világ ethosza között. A benne levés így felcserélhető az én vagyok-kal, a mi vagyunk-kal. Törekvésünk egybeesik a megérkezési vágyunkkal.
Óbudára közel negyedszázada költöztem Pesterzsébetről, évek bolyongása, kollégiumok és albérletek hosszú sora után. Sokáig idegenkedve forgolódtam a Bécsi úton, fél villamosmegállónyira lakott hozzám Kassák, egymegállónyira tőlem még élt a nagy költő, Orbán Ottó. Pár utcával lejjebb Krúdy koptatta éjszakánként-hajnalonta a már a század elején is kopott macskaköveket. Vártam, várakoztam. Arra, hogy megérkezzem. Ez még sokáig váratott magára. Nem találtam fogást a kerületen, nem értettem, főleg nem éreztem, mitől Óbuda Óbuda. Amit szerettem, a Kolosy tér környékének igazi, ritka szép régi kis házait, lebontották, hogy helyükre Disney-forma ál-meseházikókat húzzanak fel. Állítólag magyar Grinzinget terveztek oda, amiből, persze, nem lett semmi (ám miért persze ebben az országban minden füstbe ment terv?), a még máig is félbehagyott építkezések, foghíjas, parkolóknak használt, jobb időket megélt telkek jelzik a tervezés és kivitelezés teljes csődjét. A Vörösvári út mérhetetlen panel-óriásait csak utálni lehet annak, aki nem kényszerül lakni is bennük, csakúgy a Szőlő utca betondobozait, illetve a környék régi házai helyére újabban épített hú de modern semmitmondásokat. A Hármashatár-hegyet, ahogy dögöt lepik be a legyek, orrba-szájba beépítették, már annak sincs levegője, aki ott lakik, fogy az erdő fent, reménytelenné mocskolódik a levegő lent. Még a 17-es villamos fapadosait is lecserélték – az „európaiasodó” fővárosban talán az utolsók között – valami (talán csehszlovák) műszarra… Minden, ami mozgatható, elmozgatódik, helyére a modern világ modern férc-építészeti és új-ócska közlekedési műtárgyai mozdulnak be.
Már csak a Kerék vendéglő tartja magát itt – és bennem a lelket – kockás terítős asztalaival.
A Gázgyár tündökletes kis munkásházai ugyan még állnak a maguk építészeti remekléseivel, de a „művház”, amelyik egy ideig a már akkor is legendás Stúdió K-nak adott otthont, bezárt – kőraktár lett belőle…
A kövek! Ah, kövek!
Az évezredes kövek, melyekre, melyek mentén épült a környék, még állják az új idők cifra ostromát, és nem hazudják el a beléjük zárult múltat semmilyen irányban.
A kövek még a helyükön, úgy-ahogy.
Aquincum (új és újabb) feltárásaival. Amfiteátrum (kutyaszarral, eldobált csikkekkel, küzdőtéren rendezett focimeccsekkel), de! Római fürdő (a Flórián alatt, erős húgyszagával, látogatatlanságával), de mégis!
Ők az én szomszédjaim, séta- és beszélgetőtársaim, ők az én Óbudám, ők a tágabb családom, szűkebb hazám. Lelki otthonaim. Lelkem temetkezési helyei immár.
Zalán Tibor
|