NAPÚT 2009/6., 77–86. oldal
Tartalom
„Csak egy közönséges olvasó vagyok”
Kelemen Éva
Az élet arany trombitáján a búcsúzók dalát fuvom…
Elek Szilvia
A dalszerző zeneszerző
Csáth Gézáról jól tudjuk, hogy a zenélés mindennapi tevékenységei közé tartozott. Szenvedéllyel muzsikált, éppoly lángolással, mint ahogy gyógyított, írt, vagy ahogy egész életét élte.
A zeneszerzés pedig talán összes szenvedélyei közt is a legkedvesebb lehetett számára. Meglepő magabiztossággal és öntudattal vetette papírra hangjegyeit, holott professzionális zenei képzésben soha nem részesült. Zenekritikáit pedig a magasan kvalifikált muzsikus hangján írta, és ítéleteiben, ízlésében – rendkívüli módon – sohasem tévedett, sőt, csalhatatlan megérzéseiben gyakran jóval megelőzte kora képzett zenetudósait is.
Kisgyermekkora óta mindig hatalmas zeneszerzői terveket dédelgetett. Sok-sok műbe belekezdett, és sokat félbe is hagyott. Naplóiból ismerjük nagyravágyó operaterveit, levelezéseiből a különféle szövegkönyvekre vonatkozó elképzeléseit. A nagy tervek végül nem váltak valóra (például sok helyütt egy Bayreuthban előadandó operáját emlegette), de azért jó néhány kisebb lélegzetű darabot megírt, sőt némelyek bemutatásra is kerültek közülük.
A zeneszerzés, mint minden más alkotómunka, rendkívül időigényes, és Csáth hiába élt a morfiumnak köszönhetően „egy nap alatt ötezer esztendőt, és egy esztendő alatt kétmillió évet”, nem várhatjuk el tőle, hogy a gigantikus formák, szimfóniák és oratóriumok mestere legyen. Képzeljük csak el egy napját; Brenner doktor szokásos reggeli klinikai vizitjei után délelőtt betegeivel foglalkozik, ebédidőben ebédel, sziesztázik, kicsit zongorázik vagy hegedül, délután tudományos munkáin dolgozik és újra beteget vizsgál, majd este ír, komponál, valamint hangversenyt hallgat, vacsorázik, naplófeljegyzéseket készít… Még elgondolni is döbbenetes.
Hát bizony, valószínű, hogy ezért talált rá a novellaírásra, épp ezért választotta ezt az irodalmi formát legfőbb kifejezési eszközéül, mert a novella rövidségénél fogva viszonylag gyorsan elkészülhet. Egy, két, három este alatt akár. A dal tulajdonképpen valamennyire a novella megfelelője lehet a zenei műfajok berkeiben. Rövidsége ellenére tömör esszenciája egy történetnek, minidrámának, ami Csáthnál is legtöbbször tragédia. Nem véletlen tehát, hogy Csáth zeneművei közt a legtekintélyesebb helyet – számukból kifolyólag – a dalok foglalják el. E dalok – egy kivétellel – magyar költők verseire készültek, s az egyetlen, Csokonai: Rózsim sírja felett című daltól eltekintve kizárólag Ady-, illetve Kosztolányi-versekre.
Az Ady-dalok hollétéről sajnos nem tudok. A Kosztolányi-megzenésítések egy része viszont szerencsére a Csáth-kottahagyaték lapjai közt található. Érdemes ezeket a dalokat kicsit alaposabban megszemlélni, szövegválasztásukat áttanulmányozni, dallam- és hangzásvilágukat meghallgatni.
A gyerekkori naplók (Csáth és Kosztolányi naplói) tanúsága szerint a két unokatestvér rendszeresen beszámolt egymásnak újonnan keletkezett műveikről, egymás alkotásait pedig lelkesen bírálták, értékelték. Vagyis kettőjük viszonya egy rendkívül inspiráló, egymást segítő, ösztönző alkotói és baráti kapcsolatra épült. Kosztolányi beszámolói között gyakran találkozunk olyanokkal, amelyekben Csáth irodalmi vagy zenei szárnybontogatásait méltatja, és Csáth szövegei is bővelkednek a Kosztolányi-írások hosszas elemzésében. Nyilvánvaló, hogy a közös gyermekkor, az azonos családi háttér, a mindkettejükben csordogáló „Brenner-vér” nagyon hasonló érzelemvilágot, művészi hátteret nyújtott, s a világ szemléletében is megegyező értékrendet alakított ki mindkét ifjú alkotóban. Nem meglepő tehát, hogy Csáth számára kézenfekvő megoldás volt, hogy dalainak szövegéül unokabátyja verseit válasszja. A szövegek nem szorultak értelmezésre, magyarázatra, biztos, hogy Csáth pontosan tudta, ki az a „szegény gyógyszerészsegéd”, vagy az a hölgy, akinek „a szeme zöld, és sárgára festi haját”. Csáth témaválasztásain jól látszik, mennyire hasonlít lelki alkata Kosztolányiéhoz. Az általában édes-bús, melankolikus, de időnként játékos Kosztolányiból neki inkább csak a bús, melankolikus, sőt, néha a tragikus kellett. Az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában fellelhető kották között a következő, Kosztolányi-szövegre komponált Csáth-dalokkal lehet találkozni:
Szekerek a holdfényben
Az üllői úti fákhoz (eredeti verscím: Üllői-úti fák)
Takarodó
Zongora-dal
Őszi hangulat (eredeti verscím: Finale, 1.)
Kisvárosi fotográfia
A szeme zöld és sárgára festi a haját (csak zongorakíséretként van meg, eredeti verscím: A sárgahajú nő)
A dalok megzenésítésében Csáth a legkülönfélébb zenei stílusokat alkalmazta. Mivel rendkívül nyitott, befogadó személyiség lehetett, s minden újat szívesen magáévá tett, kompozíciós stílusa is sokféle, eklektikus. Időnként szívesen használta a kor divatos „népies műdal” stílusát, benne verbunkos és más népi elemekkel, máskor a francia impresszionisták hang- és színkeveréseit vagy a szikárabb, bartóki hangzásvilágot, sőt néha az új bécsi iskola beszüremléseit sem vetette meg.
A Szekerek a holdfényben talán az egyik legrejtélyesebb költemény, és hozzá méltóan különös hangzásvilágú a Csáth által komponált zene is. Hideg, eszköztelen muzsika ez, fekete, démonian tragikus, a balladai homály igazi zenei ábrázolása. Tökéletes az összhang a szöveg és a zene között. Rokon lelkek: a két szerző közötti egyértelmű és letagadhatatlan rokonság ebben a dalban a legnyilvánvalóbb.
Szekerek a holdfényben
Látod ott az éjszakán?
Négy szénás-szekér
a holdfénybe
ingva, félve
az útszélre ér.
A sejtelmes éjszakán,
a rejtelmes éjszakán
négy nehéz szekér.
Mint ősrégi babona,
multakról beszél.
Nincs kocsis fenn.
Tudja isten
merre, merre tér,
a sejtelmes éjszakán
álom-terhes éjszakán
e sok vén szekér?
A nyomukba borzalom…
Újszülöttjeér
messzehangzón
sír az asszony
s nézi merre tér
a sejtelmes éjszakán
álom-teljes éjszakán
a sötét szekér.
A menyasszony fölzokog,
sír s a könnye vér.
Az ég oly bús.
Mint a koldús
sírva, nyögve kér
s lomposan cammog tovább
a világos éjszakán
a síró szekér.
Hull a harmat hűvösen,
a telt hold fehér.
Száz kísértet
ront az éjnek.
Mér jön erre, mér,
a sejtelmes éjszakán
a szent, selymes éjszakán
négy nehéz szekér?
Az üllői úti fákhoz Csáth legderűsebb Kosztolányi-megzenésítése. A dal végén felbukkanó szomorúságot, nosztalgiát a zeneszerző érdekes módon festi le. Míg maga a dallam a többször elhangzó refrénnel együtt kicsit könnyedebb, kabaréba valóan fülbemászó hangvételű, a bevezetés és a codának felhasznált bevezető ütemek furcsán, lezárás nélkül, ködbe veszően halnak el. Ezzel megkapó, viszont akkori füllel hallgatva igen modern harmóniák és formai képződmény jön létre. A dalt először Medgyaszay Vilma adta elő Nagy Endre kabaréjában, 1908-ban.
Üllői-úti fák
Az ég legyen tivéletek,
Üllői-úti fák.
Borítsa lombos fejetek
szagos, virágos fergeteg,
ezer fehér virág.
Ti adtatok kedvet, tusát,
ti voltatok az ifjúság,
Üllői-úti fák.
Másoknak is így nyíljatok,
Üllői-úti fák.
Szívják az édes illatot,
a balzsamost, az altatót
az est óráin át.
Ne lássák a bú ciprusát,
higgyék, örök az ifjúság,
Üllői-úti fák.
Haldoklik a sárgult határ,
Üllői-úti fák.
Nyugszik a kedvem napja már,
a szél búsan dúdolva jár,
s megöl minden csirát.
Hová repül az ifjúság?
Feleljetek, bús lombu fák,
Üllői-úti fák.
A Takarodó című dal, illetve az alapjául szolgáló költemény keletkezésének időpontja nem igazán tisztázott. Maga a vers Kosztolányi Mágia című ciklusában került kiadásra, 1912-es dátummal, Csáth dalának első előadását pedig egyes források 1908-ra teszik. Könnyen lehet, hogy Csáth még kéziratos formában jutott hozzá a vershez, de az sem kizárt, hogy az korábban már más gyűjteményben vagy önállóan megjelent valahol.
Mindenesetre a körülbelüli keletkezési időpont csak azért lényeges, hogy megállapíthassuk: huszonéves fiatalemberektől ilyen életösszegző, tragikus hangú és érzelmű szöveg és zene igencsak bizarr hatású. Akár komikusnak is tekinthetnénk (Csáth 1908-ban még csak 21 éves volt!), ha nem ismernénk a zeneszerző végül szomorúan és valóban tragikusan végződő rövid élettörténetét. A dal, mint a vers is, nagyon rövid. Benne a komponista kiválóan talált rá a legfőbb zenei motívumra, a takarodót fújó trombita rövid, jelzésszerű szignáljára, amely először dúrban, majd azonnal mollra váltva szólal meg. A hatás bizony erős és félelmet keltő.
Itt érdemes megjegyezni, hogy Csáth időérzéke sem átlagos, tökéletesen megérezte, hogy ez a szöveg, ezzel a zenével csak ennyi lehet, se kevesebb, sem több. A dalt Medgyaszay Vilma adta elő (meglepő tény, hiszen „férfidalról” van szó) Nagy Endre kabaréjában, 1908-ban.
Takarodó
Az élet arany trombitáján
a búcsúzók dalát fuvom.
Völgyekbe bágyad lassan, árván
bércekre zengő indulóm.
Szemem kiégett a gyönyörtül,
fáradt a szám, kezem, fülem
és egyre lázad, égre hördül
sok vérpiros, sötét ütem.
Tüdőm se bírja. Nyomban éj lesz
s mégis olyan vad-szenvedélyes
a vágyam, ez a korcs titán.
Könny hull reám az alkonyégbül,
keserű szám is elfehérül
és vér hörög a trombitán.
 |
 |
Az 1908-as dátumozású Zongora-dal megzenésítését egy 1937-ben született kéziratos másolat (másolója ismeretlen) adja hírül. Sajnos sem bemutatójáról, sem pedig az eredeti kézirat fellelhetőségéről nem tudunk. Pedig jelentős és érdekes dalról van szó. Hangulata, témaválasztása és a szélsőséges érzelmek, a nagyság elérhető határait súroló (az érzelmi mélységeket, és főleg a zenei megvalósításban a forma méreteit illetően), fiatalosan nagyot akaró hangja mindkét szerzőnél ismerős, de Csáthban talán még erősebb. Felvetődik a kérdés: vajon melyik alkotó hatott jobban a másikra? Vagy kölcsönös hatásról, esetleg oda-vissza hatásról lehet szó? A nagyravágyást, a fellengzős, eltúlzott terveket Csáth művészetében gyakran a morfium hatásának tulajdonítjuk, pedig látható, mindkettejükben eredendően, talán a közös „Brenner-vér”-nek köszönhetően is, már ifjúkorban ott található ez a tulajdonság.
A dal zenei nyelvezete Csáth eddig ismert dalai közül a legromantikusabb, és talán a legkevésbé előremutató. Lehet, hogy a zongora mint hangszer és mint „fekete madár” lefestésére a robusztus, XIX. századi faktúrát találta igazán alkalmasnak? A kíséretben Mendelssohn-, Brahms-, vagy Liszt-emlékek köszönnek vissza, sok hatalmas repetáló akkorddal, tremolókkal és fortissimóval, és a dallam is széles, érzelmes ívekben gazdag.
Elmondható, ebben a dalban a legszembetűnőbb Csáth hiányos zeneszerzői tudása. Az énekhanggal való bánásmódja (nem lehet egy tenoristát minden előzmény nélkül a legmagasabb regiszterbe kényszeríteni, és ott hosszan, hangosan énekeltetni, főleg nem egy hosszú dal végén), valamint a formálás néhány furcsasága árulkodnak erről. Ez már a nagy forma világa, s ebben bizony komponistánk adósunk marad az alaposabb szakmai hozzáértés hiánya miatt. Ezt leszámítva a dal remek és hatásos, nagyon szépen követi a vers hullámzását, érzelmi vonulatait.
Zongora-dal
Ó, zongora, te néma zongora,
ébredj a csendes, alvó lány-szobán,
dallal, holdfénnyel keltsd fel őt szelíden
és mondd el, hogy az én szomorú szívem
s holdfényes arcom érte halovány,
ébredj a csendes, alvó lány-szobán.
Ó, zongora, te síró zongora,
ha a szobákba már mind alszanak,
riaszd fel őt, hogy mindig ott lebegjen
az én komor, éjfélsötét szerelmem,
és lássa sápadt, vézna árnyamat,
ha a szobákba már mind alszanak.
Ó, zongora, te zengő zongora,
süvölts az éjbe, lelkem hangszere
és háborogjon vészesen, mogorván
lelkedben a pihenő zeneorkán,
tengermorajjal, csókokkal tele
süvölts az éjbe, lelkem hangszere.
Ó, zongora, te dörgő zongora,
tüzes szerelmek gyötrő éjjelén,
ijeszd sötét halálmelódiákkal,
hogy gyermeklelke félve zengjen által
és sírva, nyögve boruljon elém
tüzes szerelmek gyötrő éjjelén.
Ó, zongora, te fekete madár,
tárd szét viharvert, szörnyű szárnyaid,
dúld össze párnáját, tépd szét az ágyát
s hozd el nekem a lázas éjszakán át,
leányrabló, hatalmas, buja griff,
tárd szét viharvert, szörnyű szárnyaid.
Kosztolányi Négy fal között című, 1907-es kötete Változatok címet viselő ciklusának része a Finale című háromrészes vers. Ennek a versnek 1-gyel jelölt első két versszakát zenésítette meg Csáth Őszi hangulat címmel. A dal kottájának címzése Csáth kézírásával:
„Őszi hangulat
Kosztolányi verse
1907. szept.12-én
Ezt a dalt Lányi Hedvignek ajánlom”
Lányi Hedvig naplójából tudjuk, hogy gyakori látogató volt házukban Csáth és Kosztolányi. A napló tanúsága szerint 1907 júniusában Kosztolányi első, Négy fal között című verseskötetét ajándékozta Lányi Hedvig édesapjának, ez év augusztusában pedig Lányi Hedvig arról számol be, hogy beleszeretett Brenner Jóskába, a medikusba, aki „magas, barna, nagy sima haja van, az arca sápadt, a szemei olyan különösen néznek”. Valószínűleg e szerelem viszonzásaként kapta az ifjú hölgy ezt a melankolikus dalt. A megzenésítés érdekes ötvözete a közkedvelt népies műdal (ma magyar nóta) és a század eleji magyar dalirodalom hangzásvilágának.
Finale
1.
A néma őszi tájra nézek.
Ajkam lezárt és hallgatag.
A szürke égen pár madár száll,
rám ritkuló fák hajlanak.
Nem nézek hátra, ámde érzem,
mögöttem áll egy lányalak.
Ő is a ritka fákra bámul
s éppily merengő, hallgatag…
A Kisvárosi fotográfia című dal Kosztolányi A szegény kisgyermek panaszai című ciklusának „A patikának üvegajtajában” kezdetű versére készült. A versciklus megjelenési időpontja 1910, a dalét nem tudjuk. Csáth ebben a dalban nem a teljes költeményt használta fel, hanem a tíz versszakból mindössze hetet. A fennmaradt dalok közül ez a legkuszább kottaképű mű. Kéziratában javításokat, áthúzásokat láthatunk, bár a lejegyzés még elég szép és harmonikus. (Csáth későbbi zeneműveinek kottáiból következtethetünk szenvedélybetegsége előrehaladására is; minél több morfiumot használt, darabjai annál nehezebben olvashatók.) A zeneszerző, más dalaihoz hasonlóan, itt is alkalmazza a recitativós technikát, valamint gyakoriak az unisono dallammenetek (a kíséret a dallamot követve ugyanazt játssza). Ettől jön létre az a szikár, hideg hangzás, amely felismerhetővé teszi Csáth dalait. E dalt hallgatva, harmóniáiról és formálásáról Puccini juthat eszünkbe, ami annál inkább magától értetődő, hogy tudhatjuk, Puccini Csáth egyik kedvenc zeneszerzője, példaképe volt. Elég Csáth híres Puccini-tanulmányára, elemzéseire és kettőjük személyes, baráti viszonyára gondolnunk.
A patikának üvegajtajában
A patikának üvegajtajában
búsul, búsul
egy gyógyszerészsegéd.
És fuvolája egyre fújdogálja
szegény, szegény
egyűgyű énekét.
Ha elmehetnék innen messze tájra,
igen, igen,
így szól a fuvola.
Csak menni, menni, mindörökre menni,
tovább, tovább
s nem tudni, hogy hova.
A temetésemen sok nefelejcs lesz,
virág, virág,
virágos sír fogad.
Fiatal szája így ríkatja folyton
búsan, búsan
az ódon sípokat.
Ki tudja, mért s ki tudja, hogy mióta?
Zenél, zenél
s ki tudja, hova jut?
Az ablakon lenéz egy szőke asszony,
lenéz, lenéz,
de oly sötét az út.
Olajlámpája vérvörösen ég már,
lobog, lobog
és künn köd és homály.
Kopott ezüstbillentyükön az újja
s az ősz, az ősz
ővele fuvolál…
A szeme zöld és sárgára festi a haját című dal Kosztolányi A sárgahajú nő című 1909-ben készült versére íródott. Ez a dal sajnálatosan csak töredékesen maradt fenn, mivel Csáth a dal első oldalán az énekszólamot (unisonóban a kísérettel) még csak leírta – bár szöveg nélkül –, de a további oldalakon az énekelt szólam teljesen megszakad. Így végül a dal egy komplett zongoraműként előadható, de dalként nem. Stílusa igencsak összetett, eklektikus; csipetnyi impresszionista beütés és romantikus hangzatok, virtuóz zongorafutamok keverednek benne.
A sárgahajú nő
A szeme zöld
s sárgára festi a haját.
Ha rád tekint, megölt
e csillogó, szines agát,
e villogó, bűvös agát.
A szeme zöld
s sárgára festi a haját.
A csókja tűz,
titokzatos, vérforraló,
kacaja a halálba űz
s azt mondja, lenn a sírba jó,
a mély, a hűvös sírba jó.
A csókja tűz,
titokzatos, vérforraló.
A lelke bűn
és mély, akárcsak a halál.
Ha nevet és az éjbe tűn,
hozzá anyák siralma száll,
bősz átka és siralma száll.
A lelke bűn
és mély, akárcsak a halál.
Bús éjeken
ó, hányszor átkozom haját.
Elátkozom, eltemetem
s fejem bilinccsel fonja át,
selyem bilinccsel fonja át.
Bús éjeken
ó, hányszor átkozom haját.
Csáth dalait megismerve nemcsak a zeneszerző, hanem az író Csáthról is tágabb képet kaphatunk. Igaz, hogy zeneműveiben soha nem ért el olyan magaslatokra, mint irodalmi alkotásaiban, mégis zenéje, és ezen belül dalai, életművének fontos részét képezik. A korabeli dokumentumok szerint az akkori hivatásos muzsikusok befogadták maguk közé, elfogadták szakmai kritikáit, véleményeit, tanácsait. Csáth, aki zenekritikusi tevékenységében is kimagaslót alkotott (egyetemi éveitől kezdődően rendszeresen írt zenekritikai cikkeket), még az oly jeles zeneszerzőnek is, mint Weiner Leó, gyakran küldött részletes, javítási javaslatokban bővelkedő kritikákat. Az élet különös szeszélye folytán épp Weiner Leó volt az, akiről Csáth a legelső és legutolsó kritikáját készítette, valamint az ő egyik művének néhány taktusát szerette volna halála után síremlékére vésetni.
Sajnos Csáth kérése nem teljesült. A máig jeltelen sírban nyugvó Brenner doktor csak néhány éve kaphatta meg az áhított kottafejeket, amelyek ha nem is sírján, de klinikájának kertjében őrzik ma is emlékét.