NAPÚT 2009/4., 96–100. oldal

Tartalom

Weiner Sennyey Tibor
Ablaikit

Móra Regina
Vörös hajú • Tengerparton

Zirkuli Péter

Noktürn

    Házam, vagyis a belvárosi bérház elé érve, bíbelődnöm kellett a zárral. Az ódon és pántos fakapu viseltes volt szintén. Éjszakára, a mindig helyett gyakran, ráfordították a kulcsot. A termetes kulcs ilyenkor aztán sokáig kattogott, mígnem sikerült pattintania egyet az öreg zár nyelvén, hogy betaszítható legyen a kapu egyik szárnya. Némelyek nem is bajlódtak vele, hanem egyszerűen vállal nekifeszültek, és így nyomták be mindkét szárnyat egyszerre. Az időnek segítettek ilyen módon. Elérték együtt, hogy bekulcsoltan is félig nyitva volt ez a kapu. De annyira csak, hogy vesződni kelljen igazi nyitásával. Míg ezt tettem, Sánta a járdaszélen téblábolt. Lelépett róla, majd vissza föl, le, föl, és dúdolgatott. Az ideúton is elbolondozott már ugyanígy. Úgy lépett aprózva, hogy a talpa csupán villanásra érjen az utca kövéhez. Mintha újból és újból elrugaszkodott volna. Sietősen kissé. Bár igazából semmi közönyös sietség nem volt ebben. Csak követték egymást, villanásokként, a léptek. S a hajnali óra bódulatában játszódott is néhol, mert fél utcahosszat léptette úgy magát, mint futárt, lovat, más sakkfigurát. Rá-rákezdett közben egy ócska dalra, dünnyögte maga elé. A kihalt derengésben hangosabb volt így is, mint különben. Figurázó sarok-pengetése is visszhangot vert, ahogy helyben trappolva lefékezett szinte egy kávés automata előtt, melytől kértünk némi aprópénzért híg kakaót és zsömlét. Prüszköltünk a kakaó ízétől, a zsömlét pedig elfeleztük. Nyúlós volt a péksütemény nagyon, nem kettőbe törtük, hanem húztuk kétfelé, s eltéptük valahogy. Faltunk belőle, röhincséltünk, akaratlan lármát csaptunk. Egy téren volt ez, üres és tágas téren, mely ekkor közrefogott, s ahol csak egyetlen emberpár bóklászott a túlsó félen. Kabát volt rajtuk a nyári virradatban is, annak ujját feltűrve nyúltak könyékig a szeméttartóba a járdaszélen. Értékes leletnek mondott valamit a brünnyögő férfi, tagadta ezt a társa, ki hangjából ítélve női személy lehetett.
    Hogy kapum zárját kinyitottam végre, s beljebb kerültünk, Sánta majdnem úgy meredt rá a kukásvödrökre, mint az az emberpár. A lépcsőház felkattintott fényében egy golyónyom mélyedésére révedt rá jobban, fejmagasságban. Ujját belé helyezte, méregette, s egész időzése alatt ez az egyetlen nyom volt különben, amit ily módon érintett Sánta, akárha azonosítaná. Közben arrább lökött lábával valamicskét a túlcsordult szemétből a vödrök mellett. Cím volt festve rájuk, ezekre a kukásvödrökre, mint amelyek itt laknak, utcanév és házszám, talán hogy el ne lopják őket. Kikerülésük után vághattunk neki a lépcsőknek, hogy visszajussunk tágas és lakályos otthonomba, vagyis legállandóbb szálláshelyemre, melyben többnyire azért tartózkodom, hogy benne munkával pénzt keressek, s így biztosítsam a lehetőségét annak, hogy benne tartózkodhassam. Igaz, aludni, vendéget látni, családdal bajmolódni szintén lehet benne.
    Meg a cserregő telefon kagylóját fölkapni, mint most is, ahogy oroszlános huzatú karszékembe huppantam. Barátném csöngetett föl abból a tóparti nyaralóból. Fürdeni mentek a többiek, újságolta, egyedül van a házban, ahogy beszél, rálát a tóra, melybe a kompánia épp belegázolt, de ő úgy érezte, kedvére inkább az volna, ha engem hív föl, például megköszönni készséges kíséretemet, ezt a fedőakciót, amelyre különben nem lesz talán szükség többé, mert olyan méltatlannak érzi mindazt, ami vele történik, hogy legszívesebben a gázcsapra hajolna, ereit fölmetszené, a nyaraló mögött el-eldübörgő vonat elé dobná magát, vagy Sántához szólna néhány szót, nem is tudja, mindenesetre ne adjam át vendégemnek a kagylót, ne is említsem, amit tőle hallok, csak kiejteni akarta, fennhangon fogalmazni, ami fejét megjárta, s nem volt kihez fordulnia hirtelenében, én pedig mindig is megértettem őt, úgy érzi, úgy hiszi. Mondta ezeket s még más egyebeket barátném, aki akkor még nem vált kis időre barátnőmmé, de akit ebben a soká halogatott döntésben, hogy tudniillik alapjában hűséges lényemet újabb zátonyra vigye, azaz, mint suttogta abban a későbbi időpontban, megajándékozzon magával, odaajándékozza magát nekem, vagyis, legyünk tárgyilagosak, nekem is, befolyásolt erősen, amint elárulta, az a házi mulatság és vendégem vendégeskedése ott, mert utóbb azt, vagy azt is föl tudtam idézni benne, a fölkavaró és pezsdítő érzést, amit Sánta gesztusai ébresztettek, kivel, amiként azt csak emlékekbe öltözött karcsúságával együtt föltárta előttem, összeakadt egy csoda folytán, mihelyt telefonálás után szerencsés autóstoppal a városba visszaloholt, s akinek azon a futó, véletlen és sajnos valóban páratlan találkán ördögi, így mondta barátnőm, nem másíthatom meg, ördögi volt az ügyessége, megbabonázta őt valósággal. Bebizonyosodott így, hogy érzése, ami a telefonhoz vitte a hajnalban, nem csalta meg most sem, nem tévedett, amikor nekem felbolydultságáról beszélt, igazi bűvöletről.
    Amíg barátném s majd nemsoká barátnőm erről szólt hozzám a dróton át, vendégem lassú bolygással bejárta ismét a lakást, megtorpant újból a könyvek előtt, fehér cédulát emelt föl asztalomról, majd intett, hogy inna egy korty vizet, kimegy ezért a konyhába. Soká nem tért vissza onnan, s ahogy a csapongást hallgattam, tudtam biztosan, hogy tárul ott eléje a számomra ismerős látvány, a konyhaablakból a lichthof. Spekuláns eleink úgy mesterkedtek, hogy a belváros telkeire minél több ház kerüljön, konyha, fürdőszoba, kisebb szoba ablaka ezért egy szűk négyszögre nyílott, s ez a sötét és több emelet mély csőszerűség volt a világosság belső udvara, átlátással fürdőszobából a konyhába és viszont, meg más lakások ugyanilyen helyiségeibe, amelyek szintén e felé a tégely felé fordították ablakaikat.
    Egyikük keretében még fiatal párra pillanthatott Sánta. Óvatlanságból vagy már nemtörődömségből nem húzták be rendszerint a függönyt. Szóltak egymáshoz, azt tapasztalhatta. Folyamatosan, taglejtésekkel kísérve, amit mondtak. Nem hallhatta, nyilván, hogy mit is, és találgathatta csak, hogy most kezdik a napot, korán, munkába készülődőben, vagy még tegnap este, azelőtt talán, régebben egyszer, kezdtek el szóváltást, melynek végére érni nem tudnak. Forognak csupán egymás körül, olykor egymásnak csapódva, szüntelen körben s ezért végeláthatatlanul. A világosság udvarának csövén át kémlelve, Sánta hol eltalálta, hol nem, hogy miről is folyhat a beszéd a férfi és a nő között, a melegben is zárt ablak mögött. Talán nem akarták, hogy az a házközi cső fölerősítse a gondjaikat. Mert azokat hánytorgathatták vélhetően. Éppen fölpattant a férfi, mint annyiszor már, és le s föl járkált a szűkös szobában. Három jobbra, három balra, számolhatta meg vendégem. Nem megoldás, úgy rémlik, ez sem. Pedig a férfi azt kereshette szintén. Mind gyorsabban lépdelt, szája, keze mind gyorsabban járt. Papírokat rántott elő egy fiókból, beléjük túrt, néhányat, szokása szerint, egy asztallapra dobott. Megállt mellettük, fölébük hajolt, majd folytatta a járkálást, már pörgést inkább, mert annyira felgyorsulva. Megtorpant egyszerre, valamilyen fekvőhely szélénél. Ott toporgott, s végül széttárta a karját. A nő hallgatta egy ideig, majd közbe-közbeszólt, később ő is rákezdte. Vagyis egy időben mozgatták az ajkaikat. Mikor a férfi megállt, abbahagyta ő is. Karját ő nem fölemelte, hanem leejtve hagyta. Vendégemnek háttal lévén, nem lehetett kivenni, csinál-e valamit, vagy csak áll, áll, a vállát is majdnem karja után ejtve. Lendített mégis a karján, oldalt is fordult, és vendégem láthatta, hogy a férfinak a közepébe markol. Lemeztelenítette a törzset, és az újra megmarkolt helyet úgy tartotta, mintha csimpaszkodna belé, mintha belé kapaszkodna. Ujjait siklatta ezen a kapaszkodón, majd ráhajolt, akárha ahhoz akarna beszélni most már, semmi máshoz. A fekvőhely szélére ültette a férfit, maga elé, és úgy fordult ismét, hogy vendégemnek egy női hát mutatta magát, megcsupaszodva, meg a ringó haj, mely eltakarta a férfi arcát, ahogy a hangtalanságban átadta annak is a kibomló ütemet, valóban lovagolva, mint aki elvágtatna legszívesebben, bárhová.
    Ahogy a messzi hang elcsitult végül telefonomban, már csak a fehér cédulát találtam asztalomon, mindenféle széthajtogatott könyv, papiros tetején, s rajta néhány sort. „Őrizd meg talán inkognitódat. De bemutatkozáskor mondd mindig ugyanazt a nevet. Ez nem tanács, csak nem akartam köszönés nélkül elmenni. Majd még jelentkezem. (Esetleg.) Holnapra kedvesednek, ismeretlenül is, kézcsókom.” (Olvashatatlan aláírás, írják ilyenkor okiratok másolatára.)
    Kopár tud lenni nagyon a derengésben egy ilyen lakás, ahol úgy halogattam még keveset az elalvást, a mindennapos agyvérszegénységet, mintha nem is a mindennaposra, hanem a véglegesre volnék kénytelen készülődni. Amiként persze vagyok is kénytelen. Őrjáratot tartottam az untig ismert zugokban, föllapoztam egy könyvet, arrább raktam már gondosan az ágy mellé tett karórámat, rábámultam egy szekrényajtó lapjára, s füleltem, behallatszik-e annak a makacs madárnak az ébredezése, amelyik, vagy talán inkább aki, egy udvari ecetfán szokta kivárni, hogy este legyen számomra is. De egyelőre csak valamelyik sötét és nyitott ablakú fürdőszobában csöpögött ütemesen a rossz vízcsap, bele az eldugult mosdókagyló meggyülemlett vizébe. Szándékosan ezt hallgattam egy darabig, s aztán már akaratlanul is ez visszhangzott a fülembe, oly kitartóan és tolakodóan, hogy valósággal elkábított, apró hangörvényként a félálomban, mely azt forgatta végig a fejemen, hogy eliramlott, elillant vendégem igazán ördögi vonása az lehetett mégis, hogy nem kecsegtetett boldog jövővel, nem traktált jó tanácsokkal, nem akart rávenni semmire, s egyáltalán nem voltak rendkívüli tervei. Elidőzött társaságomban, látogatóként, s ha már így adódott, hát szeretett volna bizonnyal megtudni egyet-mást a helyről. Mint egy normális ember. Valósi-e valahová is az ember, ötlött még lankadó eszembe, de aztán elnyomta ezt is, velem együtt, az észrevétlen elalvás.
    Másnap reggel napsütésre ébredtem, és hascsikarásra. Nyitva hagytam vagy felejtettem az ablakot, betűzött rajta a fény. S összeveszhetett bensőmben a későn korai konzerv-kakaó az előtte hörpintett borral. Tápászkodtam mogorván, s nem volt kedvem reggelizni. Úgy általában: nem volt kedvem. Ahogy vászonzakóm zsebébe nyúltam, kezembe akadt a fél zsömle maradéka. Szikkadtan morzsálódott, ahogy törtem belőle. Tárgyi emlék s bizonyíték ezek a morzsák voltak erről a látogatásról. Az ördögéről, ha ugyan ő volt, s nem lázas képzeletem teremtménye csupán. Hisz ami fontos, azt csak képzeled, mondta csácsogó barátném, barátnőm a hajnali órán, ahogy ecsetelte mindazt, mit vendégem vele óhatatlanul képzeltetett. Lett volna még Sántának az asztalon, papírkupacon hagyott cédulája is, ha el nem keveredik már első mozdulataim nyomán egyéb papirosaim közé. Majd előkerül talán. Forgattam tovább addig is a fél zsömlét, jövendő reggelimet. Kenyeret, azt nem vett senki ebben a házban, néztem magamra szemrehányóan. A magányos ébredésnek hátránya ez. Hogy nincs, akinek szemére lobbanthatnánk bármit is. A nyűgösségnek válunk ekként forrásává és céltáblájává.
    Kialvatlan voltam, mondanom se kell. Ez egy szép, hosszú és keserves nap lesz, szóltam magamhoz. A mai még az lesz. Az asztalon, kanapén ott hevertek szanaszét és változatlanul a tempós feldolgozásra váró oldalak. Fanyar íze volt teámnak, s ahogy szürcsöltem, annyit kábán is tudtam, hogy munkához kell látnom mielőbb. S hogy fogok közben, mint vendégem mondta, várakozni.

A lap tetejére