NAPÚT 2009/4., 65–69. oldal
Tartalom
Nyerges Gábor Ádám
A Muszájkatullusz
Kő-Szabó Imre
Elnyújtott sípszó
Kutas József
Kétéltűek tánca
„jaguár, zebruár, márcicus,
háprilis, májuhs, sünius,
sülius, langusztus, fecskember,
kotlóber, novámpír, cetember”
Morgenstern: Miként jegyzi meg magának a
bitógyermek a hónapok neveit
Hideg szél süvített végig a lápon. Az őszi kocsiszínbe húzódó, kefehajú Frem, aki nem viselte el az emberi társaságot, azt álmodta, hogy valami szörnyű lény húzza végig meztelen arcán a nyelvét. Fölemelte kezét, hogy letörölje az iszonyatot, de közben álma tovább ragadta: nyugodt, kék hullámokat paskoló öbölben terelgette lyukas fenekű ladikját.
Frem fölött bolondos, éjszakai csokrokat bontott a hold, akár egy sápadt vőlegény, és szerteszét szórta a lapos házikók náddal szegett gyékénytetején. Felragyogott a zöldön a gyémánt kegyetlen-vérszomjas szeme, míg Frem, a félnótás halászfiú kitakarózva borzongott boldogságában. Újra a nyílt tengeren hajózott, messze a mocsárba mélyedő falutól, messze a hétköznapoktól; önmagától is messze.
Az erős szél – miként az öregbölcsek megfigyelték – ősszel mindig az ingovány felé fújt. S hogy ennek mi volt az oka?
– Aklujj szívja be a levegőt. Ilyenkor megrészegedik a rőzsetűztől, a rothadó gyümölcs illatától és a ti dalaitoktól, ostobák. Aztán csodálkoztok, ha egyik-másik legény elvész a süppedékben – ezt az egyik öregbölcs mondta, csak úgy, a szája sarkából, és beledobott egy marék nyers füvet a furcsa, háromszögletű lángokat építő tűzbe.
Ez az öregbölcs nem engedte, hogy Fremet feláldozzák Aklujjnak, a láp láthatatlan királyának.
– Bújjatok el a tölgyesbe, ha féltek – tette még hozzá, noha ő is tudta, hogy ilyenkor, amikor néhány kurta hét választja el a falut a téltől, minden perc kétszeresen számít. Egy most elszalasztott óra a fagy és a hó időszakában a haláltól való távolság mértéke lehet.
Egy fán hagyott gyümölcs; a feledékenységből partra nem vont varsa vagy földben felejtett yucagyökér – néha ilyen csekélységeken múlik az élet.
A halál akkor jön közelebb, ha hívja az ember, mondta még az öregbölcs, és nem szólt többet. Takarékoskodott az erejével ő is.
Az őszi láp most néma volt. A magasabb szárazföldi területek szinte beágyazódtak abba a jellegzetesen földi feketeségbe, mely a felismerhetetlen növényzetnek volt sajátja, s mely valami ősi, megfejthetetlen fenyegetést sugallt. A mocsár sima testét egy-egy csonka-bonka fa eldeformálódott fegyvere ütötte át, és ezen a különös, csillogó vérten most a hold járta tükörtáncát.
Aklujj király, így az öregbölcsek, ugyanúgy fél a téltől, mint mi, emberek – fenékig fagynak be a vizek, az élet lustán lohol a sziszegő ködben, mely beburkolja a huhogó fényeket dadogó tájat –, ezért az ősz számára az utolsó lehetőség, hogy telitöltekezzék lélekkel.
Frem megfordult. Egy ideig mozdulatlanul hevert, félig nyitott szeme az ócska fészert fürkészte, szeme fehérje halcsontként csillant, majd (minden figyelmeztetés nélkül) hajított magán néhányat, felnyögött, és hadonászni kezdett.
A kefehajú, vézna legény úgy markolta a levegőt, mintha egy vágtató ló kantárja után kapkodna vagy zuhantában akarna megkapaszkodni valamiben. Torz arca hol belesüllyedt a fal mentén terjengő árnyékba, hol kiemelkedett: eltávolodott a biztos kikötőből, és álma Aklujj egyik elátkozott posványába vetette, ahol a ladikot gonosz erők lódítják erre meg arra.
A szél hirtelen elült. A fák megdermedtek, és lombjaik árnyéka megfoltozni látszott a szétszakadt földet.
A döbbent csendben csak a közeli mocsár lármázott: uhubékák harangoztak ezüstösen, tapsoltak a kérincs tenyér alakú, mérgező szirmai, és a sár kéjesen cuppant, ha a holdsugár belé hatolt.
Egészen vékony, fehér köd hártyája homályosította a láp csillogó felszínét – a mocsárban élő vadnövények és halott fák szinte lebegtek a szelek kalapálta, vasszürke háttér előtt.
Frem felriadt a csendre.
Először úgy viselkedett, mint akármelyik ember az ő helyében: tájékozódási pontokat keresett. Ó, bármi megfelelt volna az ő számára, egy hang, egy szín, egy zsíros szagfoszlány, mely a szomszéd konyhából cammog elő, vagy egy emlék. Egy emlék! Nos, ebből elegendő mennyiség állt szegény fiú rendelkezésére, kedvére válogathatott.
Lassan alakot öltöttek a sötétbe takart tárgyak. A sarokba hányt villák, nyeletlen fejszék, kicsorbult talicskák, orsók és a többi mind-mind visszanyerték a képzelettől elorzott formájukat, a henye hétköznapiságot.
Frem viszolyogva hallgatta testében szíve nyers lármáját: ismerős volt a szándék, a lázadás visszatetsző akaratossága.
De hiába a hajlandóság, a szívós céltudatosság, ha a megváltoztathatatlan körülmények mást parancsolnak. Ahogyan a szív sem hagyhatta el a bordák börtönét, úgy Frem, a falu szerencsétlen sorsú süvölvénye sem cselekedhetett kedve szerint. Foglyok voltak mind a ketten, és ez ellen egyikük sem tehetett semmit.
Frem olyan óvatosan emelte fel fejét, ahogyan csak bírta.
A kocsiszín, ahová száműzte magát, és ahol egészen addig kitartott, míg a mocsári keserű viharok be nem csaptak a huzatos helyiségbe, távol esett a gazdáék házától, közel a láphoz, ahová – ha csak tehette – sűrűn kiosont.
Osont? Kúszott-mászott, tekergőzött a gazban, és elkerülte az éles fogú köveket, melyek véresre sebezték a térdét. Osont? Vonaglott, mint forró vízben a giliszták. Csoda-e, hogy neki nappal volt éjszaka, amikor a falu aludt; mit aludt, ájultan feküdt?
Frem az öregbölcsek elé kétnapos korában került. Két napig tartott, míg anyja-apja megvitatta, mit tegyenek vele. Elemészteni nem merték, szó nélkül elveszejteni mégsem lehetett a kisdedet, úgy tenni pedig, mintha mi sem történt volna, eleve nem volt lehetséges. Frem anyja-apja a település tehetősebb feléhez tartozott, a kicsi születését kisebbfajta népünnepély előzte meg, mely csak néhány ütemmel tartott tovább az első csecsemősírás hangjainál.
Az öregbölcsek hümmögve forgatták Fremet.
– Ez bizony hal, nem ember – mondta ki végül egyikük a többi gondolatait.
– Nem lehet hal, miko’ lélegzik – így a legöregebb öregbölcs (ő volt, aki nem engedte Fremet alámeríteni a kénes vízbe).
– Olyik hal is lélegzik.
– De nem e vidéken.
– Tüdőshal, úgy híják.
– A tappancsos béka itt is van, ott is van.
Forgatták tehát, tologatták a békésen alvó Fremet, aki mit sem tudott a világról.
Az élet és a halál közt lefektetett csekélyke pallón hevert öntudatlanul, nem sejtve, összenőtt alsó lábszárai micsoda vihart kavartak a faluban.
Apja-anyja sápadtan álltak fölötte. Nekik már nem volt beleszólásuk a dologba, meg kellett várniuk, miként döntenek az öregbölcsek.
Frem nagy-nagy szerencséjére éppen ősz volt, Aklujj ideje.
A láp szinte megfogható erővel húzta testéhez közel a falut – akár anya a gyermekét. Peregtek a felhizlalt falevelek, és estükben mind-mind fonákjával érte a talajt, hogy telt fénye lámpásként világítson a láthatatlan Aklujj nagyon is látható birodalmában.
Egy-két nap, és véget ér ez a halálos karnevál, s Aklujj, színültig töltekezvén a természetből, nyugodtan bukik alá a borzalmas mélybe, ahol kényére-kedvére uralkodik, elfelejtvén a halászfalut és a lelkeket. Tavaszig.
– Aklujjnak túl nagy falat ez a legényke – mondta az öregbölcs, aki pártfogásába vette Fremet –, megfeküdné a gyomrát, és fönn maradna egész álló télen. Ezt akarjátok, ostobák? Bújjatok el, susogjatok csöndesen, ha hull a hó. Kíméljétek a gyermeket.
– Te majd gondoskodsz róla? – kérdezték az öregbölcsek, gúnyos nevetéssel, reszketve attól, amit ez a váratlan helyzet különös megoldása esetleg kiválthat; Aklujjból vagy bárki másból, aki a mocsárban húzza meg magát, s akitől talán még maga Aklujj is fél.
– Én majd gondoskodom róla.
És úgy is lett. Apja-anyja boldogan engedte át Fremet az öregbölcsnek, és élték tovább a maguk életét. Ha volt is némi lelkifurdalásuk a lemondás tényét illetően, úgy ügyesen titkolták, és nem bántak Fremmel se durvábban, se kedvesebben a többi falubelinél, akik – Aklujj korcsának tartva a gyereket – félős utálattal vicsorogtak rá a házak mögül.
Frem nőtt, növekedett. Noha értelméig nem jutott el, miért fordulnak el láttára, és miért nem szól hozzá senki (szíve kongott-bongott az ürességtől), a kiközösítettek magyarázhatatlan megérzései tévedhetetlenül kiokosították magányossága felől. Életben tartása az öregbölcs dolga volt, ám minden másban magára hagyták.
Írni? Olvasni? Számolni? Még beszélni is úgy tanult meg, hogy elrejtőzött itt-ott, a falu egyetlen főterén álló nagy kunyhó mögött, és mohón hallgatta, miféle érthetetlen duruzsolás szálldos a levegőben. Az emberi beszéd sokáig idegen maradt számára, ahogyan maguk az emberek is, noha az ő ételeiket ette, az ő fészerükben hunyta le szemét.
A láp a legelső tudatos pillanattól kezdve vonzotta. Lepkét a lámpás, legyet a mézzel bekent madzag, fiút a lány, Fremet a mocsár; elszakíthatatlan kötelékei ezek a létezésnek. Furcsa, de a vízben nem érezte jól magát. Csetlett-botlott az alacsony hullámok között, melyeket a felborzolt hátú tó bocsátott ki, és kis híján megfulladt egy-egy ügyetlen fordulat közben.
– Nem hal e’ – szóltak az öregbölcsek, amikor megfigyelték próbálkozásait.
– Nem is ember – mondta Frem pártfogója, mire valamennyi fehér üstök feléje rándult.
– Éppen te mondod? – kérdezték a mozdulatok. – Éppen te, aki miatt…
– Aki miatt nyugodtan telt a tél – bólintott az öregbölcs. – A fehérhasú farkasok is elmaradtak, el a csatakos medve, és nem láttunk egyetlen lázmormotát sem. Hideg szelek se jöttek. Mégiscsak jó, hogy életben hagytuk – kimutatott a tó fölé, mely (a láp lábtörlőjeként) a szárazföld és a mocsár közti mélyedésbe felszivárgott talajvíz volt csupán, amit a hegyek egyetlen forrása táplált.
Fremet tarkón ütötte egy jókora hullám, ami azután kegyesen ki is sodorta őt a parti fák légbuborék-gyökerei közé. Ott fennakadt, és szaporán szedte a levegőt. Ha a lábát (vagyis azt a valamit, ami a lába helyén nőtt) nem nézték, egészen helyre fiúcskává cseperedett.
Szüleitől kefehajzatot, erős vállat, téglaszerű állat és szomorú mosolyt örökölt (ez utóbbi néha beterítette egész arcát), és, dacára a falu csöndes utálatának, gyönyörűen táncolt, ha úgy hozta a kedve.
Erről a képességéről diskuráltak egy nyári éjszakán az öregbölcsek a főtér nagy, nyitott kunyhójában. A napközben áttüzesedett ég lemezén csillagok pattogtak, sugaraik nyomán imitt-amott földi vacsorafények gyúltak. Kabócák énekeltek a fűben, száz ugyanolyan dallam követte egymást néhány tizedmásodperces eltéréssel, hogy azután – valahol a távolban – egyetlen kiáltó melódiává álljon össze ez a hangzavar. Néhány denevér vadászott erre a zenére, több-kevesebb sikerrel, de szárnyaik puha, alattomos mozgása, a felkavart levegő forró, nedves gyolcsa, mely válogatás nélkül csapódott neki mindennek, és fejhangú jelzéseik megzavarták a komoly tanácskozást.
– Azt vettétek-e észre, hogy ahol ő ott van, erősebb a fogás?
– Megijednek tőle a halak.
– Nem, nem – mondta Frem támogatója –, ellenkezőleg. A halakat Aklujj küldi elénk, mert a fiút akarja. Ostobák! Aklujj ajándékokkal kedveskedik nektek, mert most már kell neki a fiú. Tud a létezéséről, és azt is tudja, hogy hozzá tartozik. A halak Aklujj szájából úsznak elő, egyenest a háncsok közé. Csak nem gondoljátok, hogy ti lettetek ügyesebbek?
Az öregbölcsek összepillantottak. Egyre veszélyesebb lett ez a társuk. Örökös ellentmondásaival, furcsa nézeteivel és (nem utolsósorban) rendkívüli pártfogoltjával terhére kezdett lenni a falunak. Több kárt okozott, mint hasznot; van zsák, ami sohasem tud megtelni, mondották a faluban.
Egy pettyes leopárd abajgatta a bozótosba bújt mamutkakasokat – az öregbölcsek egy pillanatra kiestek szerepükből, és várták, mi lesz a küzdelem vége, mert a mamutkakasok külön-külön is méltó ellenfelei voltak a leopárdnak, így, együtt pedig legyőzhetetlenek.
– Táncol – mondta most Frem öregbölcse. – Ez a legújabb. Táncol.
– Ez a legújabb – horkantak fel, szinte egyszerre. – Ráadásul a főtéren! Az asszonyok nem mernek ott átvágni, kénytelenek a hosszabb utat választani, ha vízért mennek, az pedig a mocsár mellett visz. Csak Aklujj királyon múlik, mikor ragad el egyet asszonyaink közül – felváltva kiabáltak, egymás szavába vágva. Ilyen régen fordult elő a nagy kunyhó belsejében.
Egy fátyollepke (kiterjesztett szárnyú véraláfutás) húzott át a földbe szúrt gyantafáklyák fényívei felett. Az öregbölcsek vigyázzülésbe vágták magukat Aklujj követe láttán – csak Frem támogatója somolygott.
– A tánc a fiú egyetlen lehetősége, hogy megmutassa magát. Senki sem törődik vele Aklujjon kívül. Mindenki azt kívánja, bárcsak fulladna meg, amikor úszni megy, de bántani nem merészeli senki. Átok és áldás a faluban. Átok, mert nem úgy élünk, ahogyan szoktunk, és áldás, mert jobban élünk. És most a tánc! Nem tánc ez, ostobák, hanem beszéd! És Aklujj jobban érti, mint mi. Szégyen ez, én mondom. A fiú a mi vérünk, a mi csontunk, a mi velőnk… és mi azt várjuk, mikor tér meg Aklujj mélyeibe. Ostobák! – mordult fel, mielőtt elhagyta volna a kunyhót (és másnap végleg a falut). – Ostobák! Ha Frem nem volna, tíz ujjatokkal túrnátok fel a hínárt szitakötőlárvák után, és féltett asszonyaitok versenyt sikoltoznának a jeges esővel.
A nyár messze szállt főnixszárnyain, és az ősz nem késlekedett egy percet sem elfoglalni az üresen maradt fészket. Smaragd, rubin, okker és agyagbarna vércseppjeivel jelölte meg a fákat, bokrokat – az álmok megteltek színekkel, a láp mind sötétebb lett.
Közeledett az elválás ideje, és Aklujj nyugtalankodott.
Az öregbölcsek ülve csipegették a cserjékről a hajnalsárga bogyókat, melynek erős, édes mérge hamar a fejükbe szállt; a falu felett varjak keringtek, melyeknek olyan színű volt a tolla, mint a kidöntött fa kérgének; a pettyes leopárd megölt egy mamutkakast, majd egy másodikat, egy harmadikat; Frem a porban tekergőzve járta táncait, akár a vedlő kígyó – és a táj védelemért rimánkodott.
Frem nyitott szemmel feküdt a kocsiszínben, és tanakodott. Tizenöt éves kora ellenére tájékozatlanabb volt a földi dolgok ügyeiben a ma született kisdednél. Maga alá húzta lábát, az egyetlent, és boldogtalanul bámulta, miként színezi át a hold a fészer kifelé dőlő falait.
Nézte az egymásba csúszó, pikkelyszerű árnyalatokat, a fehérre ömlő ezüstöt, majd a felhőkbe áztatott csillagok nehéz aranyát – addig nézte, míg elege nem lett a fekvésből. Feltápászkodott, és elindult a mocsár felé. Elindult? Vágtatott, akár a kobra, át az alvó falun, melynek testében beteg szívekként szunnyadtak a nádházak – addig nem pihent, míg a mocsár széléhez nem ért.
Várt egy darabig, míg meg nem érezte Aklujj jelenlétét. Akkor beleereszkedett a hideg vízbe, és táncolni kezdett. Teste körül fodrozódni kezdett a mély, majd egy csobbanás hallatszott, s hamarosan apró buborék-ujjnyomok mutatták, mi lett Fremmel, a kefehajú fiúval, akinek táncáról soha senki nem beszélt többé a faluban.