NAPÚT 2009/2., 123–127. oldal
Tartalom
Kántás Balázs
Menekülés-e egyáltalán?
Nikla
Michel Onfray
Kortársunk, Foucault
Korunkat olyan könyvekre kárhoztatták, amelyek összekeverik a könnyedség nietzschei erényét a tartalmatlansággal, amely köztudomásúlag az eldobható és eldobandó gondolatokat gyártó felületes elmék erénye. Valóban nem sok időálló mű születik, és a sikerlisták élén haladó mennydörgő hangú, nagy kasszasikert hozó aktualitások tiszavirág-életűek csupán és a bizsu csalóka fényével csillognak ideig-óráig. Ha mérleget vonunk, nem sok minden marad, ami igazi, maradandó hatást keltett volna, de nem a média semmitmondó világára gondolok, hanem a valóságos, brutális és teketóriátlan világra. A filozófusban nincs már felforgató erő, hiányzik belőle a pozitivitás iránti érzék. Nagyon gyakran csak jámbor adalékokkal járul a kor liberális kirohanásaihoz, vagy negatív, nihilista és a megrendelésnek megfelelő mértékű ártalmas megállapításokat tesz. Foucault nem ebbe a családba tartozott és ezért – meg másért is – hiányzik nekünk.
Michel Foucault Nietzsche-párti filozófus létére lázadó és ellenálló emberként gondolkodott évszázadáról. Az elemzés új tárgyait választotta magának, új filozófiai módszerrel vizsgálta a történelmet, a történeti összefüggéseket és művelte a filozófiát. Nietzsche a Vidám tudományban azon dolgok vizsgálatára tett javaslatot, amelyek értelmet adnak az életnek és megadják ízlését és zamatát. Ezt írta: „Gondolkodtunk-e valaha is mélyrehatóan mindarról, amit az emberek mindmostanáig »létfeltételeiknek« tekintettek, mindarról, amiben babonás szenvedéllyel értelmet látnak?” Azt hiszem, hogy Foucault 1975-től, a Megfigyelni és büntetni című könyve megjelenésétől éppen ebben az őserdőben kezdett rendet vágni. Ettől kezdve azzal a forradalmi módszertannal dolgozott, amely már nem éri be azzal, hogy megkülönbözteti a filozófiai témákat a filozófiailag méltatlan témáktól, hanem minden lehetséges és elképzelhető tárgyat méltónak tart a filozófiai vizsgálódásra: börtönt és fegyelmezést, kórházat és betegséget, elmegyógyintézetet és őrületet, szexualitást és családot, törvényt és intézményeket, tudást és hatalmat, mértékletességet és gazdaságosságot.
Miután az AIDS lesújtott rá, olyan utakon indul tovább, amelyek mindmáig járatlanok, de arra hivatottak, hogy igenis végigjárjuk őket: a moralizálás nélküli morál útjain, ahogy Nietzsche fogalmazott, vagyis amelyeken nem annyira a kasztrációhoz és a bűntudathoz jutunk, mint inkább az én minden irányú kultúrájához (e kifejezés Foucault-tól származik). Olyan kereszténység utáni szubjektum létrehozásához, aki megbékélt testével, gyönyöreivel törődik és művészi szintű életstílust dolgoz ki magának. A filozófus a Törődés önmagunkkal és a Gyönyörök gyakorlása című könyveivel, amelyeket kétségkívül a kereszténység előtti antik forrásművek inspiráltak, a szubjektivitás nevezetes etikáját dolgozta ki. Mert e könyvek különféle szintjei mögött, a prolegomenákon és a sarkalatos kérdések sietősen félbehagyott megválaszolásán túl, igazi nagy gondolkodó életműve sejlik föl, aki mindig az egyedi és az egyetemes, a szubjektum és világunk közötti kölcsönhatásokon elmélkedett. Ki állítja, hogy nem éppen ez a morál hiányzik nekünk?
Ránk maradt a félbehagyott mű, amelyet „özvegyen hagyott szerzője”, amint Canguilhem fejezte ki magát. Ám ugyanakkor mégis gazdag ez a mű, befejezetlenségének formája pedig arra sarkall minket, hogy vigyük tovább a fáklyát, amelyet az AIDS ragadott ki a filozófus kezéből. Nietzsche után eljött Foucault, őutána pedig eljönnek majd fiaik. Kívánatos, hogy olyan gondolkodók és filozófusok jöjjenek el, akik tovább viszik a lázadásnak és az ellenállásnak ezt a szellemét, a felszabadult tudásnak ezt az akarását, amely a mindenféle hatalom iránti gyanakvással párosul. A szenvedélyt, hogy csak olyan könyveket írjunk, amelyek nem érik be a világ értelmezésével és igazolásával, hanem igyekeznek is megváltoztatni néhány aspektusát, amelyek már elindultak a rothadás útján, és a lehető legnagyobb mértékben föllázítják a szívet ezen aspektusok ellen: megváltoztatják a világot mindazon pontokon, ahol embereket kizsákmányolnak, ölnek, elnyomnak, üldöznek, meglopnak és lealjasítanak.
Manapság persze a kétségbeesés, a világi nihilizmus, a mindennemű visszaélés, a kiábrándulás, a média pesszimizmusa a divat, amelyet egyesek magas szinten képviselnek és többnyire cinikusan hangszerelnek. Foucault fő feladatát abban látta, hogy mai dionüszoszi szubjektumot munkáljon ki, amely majd a tegnapi, az egész bolygóra kiterjedő nagy forradalmi narratívák helyére lép. Inkább magunkat változtassuk meg, mint a világrendet, Descartes-tal szólva: ez az elgondolás még mindig aktuális. Foucault-ra emlékezni ma még szükségesebb és fontosabb, mint bármikor. Mindazok, akik temetni akarják művét, tagadják potenciális utóéletét, egyoldalúan tévedéseit hangsúlyozzák, egész műve túlhaladottságát emlegetik, titkon nem akarnak egyebet, mint megszilárdítani az építményt, amelynek lerombolásához ő már hozzáfogott.
Még mindig Baudelaire
A gépen, amellyel Amsterdamba repültem, hogy megtartsam előadásomat a Kereskedelmi Kamara régi épületének falai között, még egyszer elolvastam Baudelaire négy csodálatos oldalát, amelyet a dandynak áldozott. A Pléiade kötetet hoztam magammal, hogy újra átolvashassam a Veszedelmes viszonyoknak szentelt jegyzeteket, és igyekeztem kikeresni bennük azt a részt, amelyben Valmont-t pozitív figurának állítják be, aki a dandyzmust arra használja, hogy megszerezze a hatalmat.
A Fourier szívének kedves csapongó szenvedéllyel lapozgattam a kötet bibliapapír oldalait. Talán éppen Bruxelles fölött mosolyodtam el, amikor a Szegény Belgiumról szóló részeket olvastam. Azt gondoltam, hogy valószínűleg soha semmiről nem írtak ennyi gyűlölettel és nehezteléssel. Másutt kíváncsiság fogott el, amikor Baudelaire Proudhon esztétikájáról írt. Ismét más résznél viszont azt akartam volna megtudni, miért ítéli a szobrászatot unalmasnak.
A kis ablakból az ég olyasféle kék, mint a tenger lehetett, amelybe, mindig így képzelem, Ikarosz zuhant le a magasból. Emlékszem a prózaköltemények idegenjére, erre a rejtélyes emberre, akinek nem volt családja, sem hazája, nem akart tudni szépségről, gyűlölte az aranyat és nem szerette a felhőket, a csodálatos felhőket. Abból a családból származik, amelyben csak a költők nyerhetnek polgárjogot, amelyben a különféle felhők, a kumulusz, a sztrátusz és a nimbusz szerelmesei találhatók. Mint például Michaux, amikor a holt lelkek útvonalát írja le és az eltévedt holtak árnyait, amint a Homály felé tartanak és egy ideig jókora jégtáblán hánykolódnak. Révetegen bámultam a felhőket, az azúrkék égbe vesző tekintettel, míg a friss, majdnem hideg légkondicionált levegő majdhogynem cseppfolyóssá alakulva bőrömön Baudelaire-re emlékeztetett.
Az egész Szellem fenomenológiáját odaadnám ezért a négy csodálatos lapért. És röpke alkudozást követően, akadékoskodás nélkül, könnyű szívvel mihamar fölajánlanám érte az egész Hegelt. Százötvennél kevesebb sorban a dandy arcképe erővonalakat tár elénk, kulcsfogalmakat és egyéb eszközöket a szerző szabadsága irányvonalainak meghatározásához, nagy műve, a lét természetének megértéséhez. Csapongó gondolataim között az az ötletem támadt, amelyet egyszer talán még tovább gondolok, hogy a dandyzmus számos referenciáját éppen Normandiának köszönheti: itt van például Honfleur, Baudelaire Cosa mentale-ja, Caen, Brummell hanyatlásának és halálának színhelye, Barbey d’Aurevilly Saint-Sauveur-le-Vicomte-ja, sőt Marcel Proust Cabourg-ja. A történelmi dandyzmus nagyon messze van a fiatalkori általános hetykeségtől meg anekdotázástól, sokkal közelebb esik bizonyos metafizikához, bölcsességhez.
A művész, a költő, a szabad szellemű ember és a dandy: szeretem ezeket az önmagukat az árral szemben meghatározó alakokat, akik a magány és a kétségbeesett elszigeteltség felé tartanak. A bolsevik Sartre felfogásában a dandy fölösleges, élősdi, mivel nem forradalmár és a burzsoáziának nem kell tartania tőle. Mivel Baudelaire nem Louis Blanc, az egész Romlás virágai teljességgel haszontalan, sokkal többet ér egy jó beszéd a néphez. A túlzásokba bocsátkozó Sartre a kapitalistát majmolja, ugyanazon értékeket tulajdonítva önmagának: a hasznosságot, a gyakorlatiasságot és a hatékonyságot. És ezzel elvéti a dandyzmus egész lényegét: az állandó lázadást, a csordaszellem elutasítását, amelyeket Albert Camus majd a magáénak vall, testvéri ellenségéhez csatlakozva azonban a romantikus tartás elítélésében. Ami a hasznosságot, a sartre-i erényt illeti, olvassuk erről Baudelaire-t: „Hasznos embernek lenni: ez a szememben mindig valami csúfságot jelentett.” Soha még az utilitarizmusnak nem volt olyan központi szerepe, mint manapság, tehát a haszontalanság soha nem volt még ennyire aktuális.
Számosak az individuum ellenségei: itt a papok, ott a politikusok, aztán az egyetemi oktatók, majd pedig a csoportszellem, a kasztok, a különféle testületek, „törzsek” tagjai és hívei, másutt a rend szeretői és általában mindazok, akik nagyon jól tudják, hogy az egyediségben hatalmas, veszedelmes erő lappang, ha hozzáértéssel összpontosítják valamire. Olvassuk most ugyanennek a szerzőnek ugyanezt a szövegét: „Haladás, igazi, vagyis morális haladás csak az egyénben, az egyén útján érhető el.” Nem mondok le erről az axiómáról. Az egész munkám ebből meríti ihletét.
Az individuum gyűlölete mindazoknál kimutatható, akik, Platóntól kezdve, megegyeznek egy egyetemes eszményben, amelyben az egyéni vonások föloldódnak: vallási és totalitárius, utópista, hagyományőrző és populista ideológiák. Isten, az Állam, a Haza, a Nemzet nevében az emberek vezetői az előírásokon túl még megkövetelték az egyszerű társadalmi összetartó erőt is. Amikor a társadalmi szerződésben meg kellett volna hagyni a minimumot, a totalitást követelték. Demokraták és totalitariánusok tökéletesen osztoznak az előszeretetben, amely készséggel áldozza fel az egyént egyenjogúsági fantazmagóriáik oltárán. Baudelaire e verse nekik szól: „Ám mindig így válaszol az elátkozott: Ezt nem és nem akarom!”
A dandy más morálra tart igényt, ha szabad magunk így kifejeznünk, poszt-keresztény morálra. Esztétikai alapú etikára, nem pedig teológiai vagy szcientológiai alapúra, mert e két utóbbinak köszönheti évszázadok óta minden nyomorúságát a morál filozófiája. Ezen új forma középpontjában az individuum a király. A terv abban áll, hogy a Szépet tegye meg minden dolgok alapjául, az Igazat és a Jót pedig lefokozza. Baudelaire a dandykról így ír: „E lényeknek nincs egyéb állapotuk, mint a szép eszményének ápolása a maguk személyében, szenvedélyeik kielégítése, valamint az érzés és a gondolkodás.” Esztétika és szenvelgés, etika és érzékiség, az értelem kibékítése a testtel. Baudelaire és a dandy visszahelyezi jogaiba az átható és bódító illatokat, a bor lelkét, a hasist, a kívánatos idegen nőket, az elkeseredett szeretőket, az elátkozott asszonyokat és a Sátánt, az andalító illatú prostituáltakat, a vámpírokat és a csontvázakat. És ez engem elbűvöl.
Művészete a különbözőségben gyökerezik: a dandy saját pártjának egyetlen tagja. Követni és vezetni számára egyaránt elviselhetetlen, Zarathusztra is közülük való, ám Cyrano úgyszintén. Mert mindannyian szenvedélyesen hódolnak az én kultuszának, ami az erős egyéni vonások jellemzője. Az ilyen személyiségben sokirányú, nagy erő lappang és a stílus létrehozásának igénye azon a ponton, ahol a priori a káosz diadalmaskodik. Mindennek az égvilágon semmi köze a fodros ingmellekhez, a nevetségesen bonyolult módon megcsomózott nyakkendőkhöz, a finomkodó glaszékesztyűkhöz, az értékes kelmékhez és az előkelő környezethez, amelyben a hírnév megszületik – ez a hamis dandyzmus a jelentéktelen részletekre és a cicomákra korlátozódik. Dandyzmus ez is, csak nem úgy, ahogy a leépítő specialisták igyekeznek elhitetni, akik e gondolkodást cselekvéssé sterilizálják.
Amikor Barbey d’Aurevilly Brummell-ről ír, akkor bizonyos elméletet fejt ki, amelyet Balzac nyomán elegáns életnek nevezhetnénk. A dandy sikere az időbeosztása, nem pedig pénzének beosztása. Mert megveti az aranyat, amelynek rabszolgái a polgárok. A dandy fő műve a szabadsága, szabadságának megszerzése. Emlékszem Nietzsche egy szép mondatára, aki azt írta, hogy nem szabad ember az, aki idejének kétharmad részével nem rendelkezik szabadon, a saját használatára. A hősiesség megnyilatkozásának tere a hétköznapi élet és a tényen érzett ujjongás, hogy a világon vagyunk: az ópiumszívó bohémsége, a vízgyógymód hívének meggondolatlan túlzásai, a felháborodott ember kitételei, az életet könnyedén vevő ember állandó viccelődése, az egyetlen és az ő tulajdona, a szabadosság követelménye, a happening keresése és a romantikus engedetlenség bírják rokonszenvemet.
Az Énnek ez a kultúrája feltételezi megerősítésének, a lélek fegyelmezésének vágyát, a dühöt a hivatalban lévő élősdiek és törpék iránt, stílus kimunkálását, amely a táncos könnyedségét fejezi ki, a megszabadulást a szellem nehézkes otrombaságától. Voluntarizmus, arisztokratizmus és esztétizmus, megannyi korszerűtlen erény Nietzsche szerint, mert ez a korszak teljes egészében az elbutultságé, az uniformizáltságé és a csúfságé.
1863-ban Baudelaire jelezte, hogy a dandyzmus csak átmeneti korokban születhet meg, amelyeket valamely korszak kimerültsége és egy másik világra jötte jellemez. Az ő kora a már alig számottevő arisztokrácia eltűnésének kora volt és az egyenlőséget, ha ugyan nem köztulajdont hirdető demokrácia megszületésének kora. A mi korunk a nemzeti kultúrák végének ideje és a globális, csordaszellemű, fogyasztói gyakorlatok világra jöttének korszaka. A nyelv (az „ige” – le verbe) által strukturált civilizációk korának kimerülése ez és egy egyetemes állam születéséé, amelyet az uralmának alávetett kép irányít. Az egész bolygóra kiterjedő globalizációnak csak az egyedi individualitások terén lehet ellenállni. A kortársi szabados Cyranók, Baudelaire közismert dandyjei, Stirner messzi fénnyel világító Egyetlenei, Jünger anarchistái, az örök lázadás és engedetlenség alakjai. Végső soron csak bennük él az erő, amely eltörölni képes a nihilizmust: ezek az erők alkotják meg a Művészt.
Romhányi Török Gábor fordításai
Michel Onfray (1959–) klasszika filológiát és antik filozófiatörténetet hallgatott. 1989-től napjainkig mintegy negyven kötetet adott közre. 1993-ban La sculpture de soi („Énszobrászat”) c. filozófiai értekezése Médicis díjat kapott. Mesteréhez, Nietzschéhez hasonlóan az antik görög filozófusokra támaszkodva alkotta meg életművét. A 2000-es évek elején Caen-ban és Argentanban (Normandia), a szülőföldjén, filozófiai szabadegyetemet létesített, amely azóta is egyre erőteljesebben fejlődik. 2005-ben egy felmérés szerint Franciaország legolvasottabb filozófusa volt. Az Unesco „Felvilágosodás” tagozatának felelős szakreferense.