NAPÚT 2009/1., 104–109. oldal
Tartalom
Radu Ţuculescu
Az ember új barátja
Bertha Zoltán
Az abszurd az újabb erdélyi magyar irodalomban
Daša Drndić
Pupi Pesten
Printz, becenevén Pupi, befizet egy kétnapos budapesti turistautat, s egyetlen koffer nélkül elindul. A Margitsziget keletre néző oldalán, a dominikánus kolostor romjainál hét teljes órán át, egészen sötétedésig várakozik. Háromszor pisál, csapdossa a szúnyogokat, fel s alá járkál. Ázott pókháló gubancaként az égből lelógó, áttetsző függönyt alkotva már négy órája pásztákban zuhog az eső, fénytörésesen ezen át látszik a Margitsziget zöldje. Legszívesebben elbújnék ebben a csalitosban, motyogja Pupi, bemennék, hogy eltűnjek benne, hisz épp olyan, mint Száfet Zéc barátom kertje. A beígért összekötő, a „kapcsolat” pedig csak nem jelenik meg. Helyette egy alacsony, fekete lakk simicipőben járó emberke várja a szállóban.
Azt mondja az illető: Szakad az eső, Pest pedig oly mélyzöld. Printz tüstént rákérdez: Ön költő?
A titkos ügynök titokzatosan mosolyog, Printznek legalábbis úgy tűnik.
Az Ön kapcsolata halott. Az Ön kapcsolatát meggyilkolták, de az is meglehet, hogy öngyilkos lett, mondja a barna bőrdzsekit viselő kis ember.
Akkor most mit csináljak?, kérdezi Printz.
Semmit. Nem csinál semmit. Nem fog átszökni. Visszamegy. Ennyi. Háború van. Bennünket támadnak, s mi védekezünk. Emberek vesznek oda, mindenfelé romok. Imigyen szóla a szomszéd országból való ember. Majd elment.
Printz kótyagosan néz utána. Printz fejében kicsiny holttestek úsznak, rózsás kis testek, gyermekhullák. Fölöttük, nyitott esernyők gyanánt, szép, fiatal asszonyok, nagyon sápadt asszonyok lebegnek. Holtan, tisztára meghalva ők is. Ó, nem fogjátok megvédeni őket, nem fogjátok megvédelmezni rózsálló, halott gyerekeiteket, nem bizony, kiáltja Printz. Tele a világ ikrekkel, akik testvérkéik oszlásnak indult, megfeketedett és összeaszalódott embrióit viselik hasukban. Megkövesedett magzatokat. Amiket Printz kiabál, az a testüregeiben dobol, ám senki sem hallja, mert Printz a bensőjében ordít, látszatra pedig csak a recepcióban álló portásra néz. A szomszéd országból, Printz szülőhazájából való emberkének híre-hamva sincs. Mindössze egy légbuborék maradt a helyén.
Printz megkérdezi a portástól, mármint az aranysujtásos, kék dolmányos egyenruhába bújtatott hotelportástól, hogy aszongya: Merre találom Semmelweis Ignác sírját? Printz fel szeretné keresni Semmelweis Ignác nyugvóhelyét, méghozzá azonnal, azért érdeklődi meg a portástól, hol van Semmelweis Ignác eltemetve, hát ezért. A portás tisztességtudó, a portások nem tesznek föl felesleges kérdéseket, rendszerint úgy van, hogy a vendég kérdez, a portás válaszol. Ezt a kékbe-aranyba rittyentett portást tulajdonképpen egyáltalán nem érdekli, mért akarja valaki meglátogatni Semmelweis Ignác sírját, Printznek ez világos. Amiképpen az is, hogy egy portásnak nem okvetlenül kell tudnia bármit is Semmelweis Ignácról, még ha magyar portásról, pláne budapesti portásról van is szó. Mit kezdjen egy portás Semmelweis Ignáccal, na mit?
Fogadjon taxit, mondja a portás. A Kerepesi temető legyen az útirány.
Printz látni szeretné Semmelweis Ignác síremlékét, mert a szomszéd országbeli kis titkosrendőr távozásával annyira erőt vett rajta a búbánat Semmelweis Ignác miatt. Nagy-nagy bánat szakadt rá, váratlanul. Ó, micsoda szörnyű igazságtalanság érte Semmelweis Ignácot, borzasztó! Printz nem biztos benne, mi árad el benne egyre inkább, a szomorúság, vagy egy rossz érzés esetleg, nem tudja biztosan. Ha Budapestre kirándul az ember, turistakirándulást tesz Budapestre, akkor logikus, hogy felkeresi a Kerepesi temetőt, nem igaz? A Kerepesi temetőben sok híres ember nyugszik. Ezenkívül, amikor turistaútra megy, Printz minél többet szeretne látni, mert sose lehet tudni, lesz-e még egy ilyen, sőt egy pontosan ilyen útja. Nem tudni. Különösen most, amikor kapcsolat híján maradt, amikor az az ember, aki átsegítette volna a határon, halott, megölték vagy öngyilkos lett. Nem tudni.
Ha Semmelweis Ignác nincs, talán ő, Printz sem jött volna a világra. Ernestinát, meglehet, elviszi a gyermekágyi láz, mert a szülésnél olyan orvos vagy medikus segédkezik, aki előzőleg hullát boncolt, utána meg nem mosott kezet. Oh, hogy összezavarodott minden Printz fejében! Az idő ott olvataggá válik számára, elveszíti határvonalait, foltokat alkotva folyik szét. Printzcel megesik ilyesmi, igen, s ilyenkor nem tudja, hányadik században él, s azt sem, hol van.
Pupi, térj észhez. Semmelweis Ignác 1865-ben meghalt.
Semmelweis Ignác nincs a Kerepesi temetőben. Csupán a síremléke van ott, alatta pedig – semmi. A Semmelweis Ignác tiszteletére emelt emlékmű úgy hever a puszta földön, mint egy ékkő, hatalmas ékkő, mely az idők folyamán megsárgult, gyapjas mohatelepek foltosodnak rajta, mert Semmelweis Ignác rég meghalt, a Kerepesi temetőben pedig elég nedvesség van, ezért moha is van. Semmelweis Ignácot elhamvasztották, aztán beleszórták egy urnába, az urnát pedig az Orvostörténeti Múzeum üvegvitrinjében őrzik. Printz azonban nem óhajt betérni a pesti Orvostörténeti Múzeumba, ő a Kerepesi temetőbe igyekszik.
34/2-es parcella, szól ki kurtán a tudakozó tolóablaka mögül a hivatalnok. Bizony, a Kerepesi temetőben tudakozó is van, mert Budapesten sok turista megfordul, a turisták előszeretettel látogatják a sírkerteket, a temetőknek pedig gondjuk van rá, hogy ott a turisták ne bolyongjanak le-fel ész nélkül. De hát külföldi temetőket járni mégiscsak butaság, állapítja meg magában Printz, hiszen ott az embernek nincsenek hozzátartozói, úgy általában. Minek ez a turistának? Meg jómagának, minek? Ennél jobb egy adag süteményt bevágni. Ó, igen, a pesti sütemények! Amint végez Ignáccal, betér valahova egy pofa sütire, azt okvetlenül.
Lassan a testtel, Pupi, szedd össze magad. Esteledik, bezárják a temetőkaput.
A 34/2-es parcella felől két oroszlánfej szemléli Printzet, és viszont.
Szép kőoroszlánok, erősek, de ártalmatlanok. Semmelweis Ignác, elhunyt 1865. augusztus 13-án, Bécsben – olvasható az emlékműn, de valójában az Országos Elmegyógyintézetben halt meg, Döblingben. Negyvenhét éves, orvos, és azt mondják – bolond. Bolond? Bécsből kiutálják, Bécs azt mondja neki, mehetsz, menj oda, ahol születtél, a te Pestedre. Semmelweis Ignác Pestre megy, és az ő Pestjén lesz szülészorvosa az asszonyoknak, akik azontúl nem halnak meg hullamérgezéstől, hanem életben maradnak, nem viszi el őket a gyermekágyi láz, miként megannyi más bécsi szülőanyát, mert Semmelweis Ignác klóroldattal mos kezet, és Pesten már senkinek sem szabad hullát boncolni, majd mosatlan kézzel újszülötteket világra segíteni. Hogy Semmelweis Ignác, amúgy betegen, mért tér vissza Bécsbe, azaz Döblingbe, nem tudni, meglehet, erőszakkal dugták be abba az Országos Elmegyógyintézetbe. Ejnye, hát a beteg lelkek számára akkor nincs még kórház Pesten? Én nem térhetek vissza szülőföldemre, az emberek abban az országban, ahol maradtam, öldösik a szülőhazámban élő embereket, a beígért összekötőm nincs többé, ráadásul nem is vagyok orvos, és különben is más idők járnak, egészen más idők. Ha Ernestina Bécsben szül, s akkor, amikor Semmelweis doktort elűzték onnan, elviszi a szepszis, egész biztosan belehal, én pedig megkékülten és halva születtem volna.
Kék voltál, Pupi, amikor megszülettél.
Nem voltam.
Ni csak, milyen különbözőképpen írták ki Semmelweis nevét, a keresztnevét: az áll ott, hogy Ignaz Philipp és Ignác Fülöp. A vezetéknevéhez azonban senki sem nyúlt. Semmelweis zsidó volt? Zsidó volt talán?
Ugyan, Pupi, ne játszd meg a hülyét. Sétálj egyet.
Printz sétál, és mélyeket lélegzik. Nagy ez a temető, a Kerepesi, bőven akad zöld terület. Printz lehorgonyoz a 28-as parcellánál, mert a 28-as parcella közel van a 34/2-es parcellához, amelyen a Semmelweis-emlékmű áll. A 28-as parcellán hatalmas síremlék magasodik, tiszta fehér, kő-fehér, félelmetes.
Az apokalipszis négy lovasa, kőből mind a négyen, megkövesedve, motyogja Printz, és nézelődik.
A 28-as parcellában, az apokalipszis négy fehér lovasa alatt, József Attila nyugszik. Printz nem tudja, annak örüljön-e, hogy még egy ismerősre akadt, vagy pedig a fiatal költő, a mosónő fia, a kommunista párt titkos tagjának sorsán búsuljon-e inkább. József Attila szegény gyerek volt, szegény egyetemista, szegény költő, rettenetesen szegény. Printz, ha kortársa lett volna Attilának, segítette volna, biz’ isten. Ennivalót hozott volna, az ágyát is felajánlotta volna neki. József Attila hétéves kora óta dolgozott, mindenfélével megpróbálkozott, az apja akkor elmegy, a papa ekkor elhagyja őt és a mamát, na és Attilát akkor nevelőszülőkhöz adják, az egyikhez, majd a másikhoz, de egyikük sem jó hozzá, ő pedig még kisgyerek, alig kilencéves, és öngyilkossági kísérletet tesz. Akkor aztán meghal a mamája, pedig József Attila még mindig nem cseperedett fel egészen, csak tizennégy éves, igazában kicsi még és védtelen. Szóval, meghal a mama, az a kimerült, elnyűtt, csupa ránc, összeaszalódott mosónő, és Attila árvaságra jut. Olyan húsz éven át töri a fejét, miként ölje meg magát, s a végén – természetesen – öngyilkos lesz. Ezúttal sikerrel, mindörökre, Printz azonban nem tudja, hogyan. Ezt még tanulmányozni kellene. Amint hazatér, Printz megkísérli kideríteni, hogyan ölte meg magát József Attila, a kitűnő egyetemista, József Attila, a költő, akinek a verseit akkoriban senki sem olvassa. Később, sokkal később, bizonyos emberek elhatározzák, hogy felidézik József Attila emlékét, s híressé teszik, csakhogy rajta ez már nem segít, mert rég meghalt, mint egyébként Semmelweis Ignác is. Semmelweis Ignácot ma is gyakran emlegetik, regényeket és drámákat írnak róla. Két szerencsétlen flótás, pechesek mindketten. Printz közelebb hajol a sírfelirathoz, onnan olvassa le: József Attila 1905–1937.
Printz megáll a 26-os parcella előtt, és – nini – elmosolyodik! A 26-os parcellán hatalmas szobor áll, kigombolt fehér ingbe öltöztetett emberalak. Az ing olyan, mintha lisztből volna, puha. Még lengedezik is, ámbár a Kerepesi temetőben minden áll, semmi sem mozdul, semmi. Még madár sem.
Valahogy nincsenek is madarak.
Igaz, mintha nem is volnának. Hol vannak a madarak?
A szoborember tekintete az eget kémleli. Ki ő?
Ó, de hiszen ez Emil Gerbaud!, ismeri fel Printz. S tenyerével végiglapogatja a szobor elérhető részeit, mert a szobor magas, kétszer akkora, mint Printz, talán háromszor is, és olyan fehér, olyan tiszta ez a kedélyes szobor, igen, valóban annyira szívderítőnek mondható, hogy Printz, sebtében búcsút intve Gerbaud úrnak, sietős léptekkel, ami – a testi fürgeség általában – szokatlan volt nála ezekben a napokban.
Vörösmarty tér – Gerbaud, mondta be Printz a taxisnak, amire a taxis csak annyit mondott: o la la! Mint egy vérbeli párizsi.
Dobostortát? Á, nem. Tisztelet, becsület Dobos József úrnak, a csemegeüzlet- és cukrászdatulajdonosnak, tucatnál is több német nyelvű szakácskönyv sikeres szerzőjének. Mogyorós Kugler-tortát, sűrű csokoládékrém-töltettel és csokireszelékkel megszórva? Nem. Kugler úr már 1870-ben üzletet nyit a régi Budapest szívében, és fennszóval kínálgatja a mignont, mignont tessék, hölgyeim és uraim, tessék megkóstolni a mignonjaimat! Amidőn Gerbaud veszi át a Kugler boltját, attól kezdve Budapest bolondul az édességekért. A pesti nép a tíz ujját nyalogatja utánuk. Mignont? Nem. Még hogy Printz rajongana a mignonért, az korántsem mondható, s ha már választhat, akkor nem, mignont semmiképp.
Sachert? Franz Sacher valamikor kifutólegényként és edénymosogatóként kezdte Metternich gróf konyháján, ő volt az, akinek a szabadnapos főszakács távollétében alkalma nyílott olyan lakomát sikeríteni gazdájának és vendégeinek, hogy az a konyhaművészet történelmi eseménye lett. De hát ez Bécsben történt, réges-rég, Bécsben, ahol a hajdani konyhalegénynek, kuktának gazdag és hírneves leszármazottai élnek. Ők a tulajdonosai a híres Sacher Szállónak, közvetlenül ott, az Operaház mögött, a Philharmonikestrasse 4. alatt, ahol Charlotte Rampling, az a Lúciának nevezett zsidó kurva, szado-mazochista szeánszokat űz Dirk Bogarde éjszakai portással, azaz egy Max nevű, valamikori SS-istával. Sacher-tortát? Igen. Printz imádja a Sacher-tortát, pláne házilag főzött sárgabarack-marmeláddal benne, amely olyan csodásan olvad össze a sűrű csokoládéöntettel. Amihez aztán hideg tejet hörpintenek, olyan egy-két liternyit. No de hát az Bécs, Printz pedig Pesten van. A Sacher-torta, tehát, nem jön számításba.
Felvert tojásfehérjéből készült, diós Kossuth-kiflit? Ez az a bizonyos Kossuth Lajos, az üldözött és börtönviselt harcos, aki nemzete függetlenségéért küzdött. Mért éppen egy kiflifajta fűződik nevéhez, nem pedig valamilyen rummal nyakon öntött, kandírozott gyümölcsszeletekkel töltött, tejszínhabbal bevont, sűrű tortaféle, mért nem ilyesmi? Ehelyett puszedlit kapott, habkönnyű, fehér, pajkos kis félholdacskákat. Printznek nincs ehetnékje ezekből a piciny, habszerű gyúrmányokból, egyáltalán nincs.
Garibaldi-szeletet? Ja, igen, Garibaldi, az Olaszország egyesülését megálmodó nemzeti hős. Az emberek mindenféle ostobaságot összeálmodnak. Garibaldi seregében magyarok is voltak, csak azt nem tudni, ők is ugyanarról álmodoztak-e, mint Garibaldi. Meglehet, kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, meg aztán olyanok is vannak, akik nem az országegyesítésről, hanem a szerelemről álmodnak. Ez utóbbiak inkább szexuális érdeklődésűek, kevésbé harcos alkatok. Ó, hosszú ideje már, hogy nem volt együtt nővel, Printznek muszáj lesz tennie valamit, muszáj lesz. Az állatkái lassan elmaradoznak, újabban másra sem gondol, csak a süteményekre, s ez jó jel. Magyarországon ma előszeretettel fogyasztanak Garibaldi-kockát az elesett magyar katonák tiszteletére és emlékére. Minden bizonnyal ezért. A Garibaldi-szelet egyúttal finom is. Gyümölcsízzel megkenve, a tetején őrölt mogyoró és dió meg porcukorral felvert tojásfehérje keverékével bevonva, majd megsütve, már ahogyan készül. Printz nem szereti a rásült tojásfehérjét, ezért nem eszik Garibaldi-kockát Pesten, nem bizony. A fölvert és rásült tojásfehérje légiességet, csalóka könnyűséget kölcsönöz az édességnek, ez nem tetszik Printznek. Ő a gazdagon fölpúpozott, szaftos süteményeket kedveli, nem szeret csuklani, amikor kalácsot eszik. Prinzt egyébként gyorsan elfogyasztja, amit elébe tesznek, pillanatnyilag azonban szomjas.
Esterházy-tortát? Sült almát ŕ la Josephine?
A cukrászda valóban előkelő. Ah, ez a Gerbaud, micsoda egy ínyenc volt! Senki sem tudja, mért hagyja el szülőföldjét, Svájcot, de elhagyja, az emberek istenhozzádot mondanak szülőföldjüknek, mindig van ilyesmi. Vannak emberek, akik sohasem hagyják el szülőhazájukat, juszt sem! Úgy gondolják, nincs rendjén, olyan ez, mintha az édesanyádat hagynád el. Printz nem ért egyet az effajta vélekedéssel. Printz azt vallja, az édesanyának okvetlenül hátat kell fordítani, különösen, ha Ernestinának hívják. Gerbaud, amikor búcsút vett Svájctól, kitalált egy varázslatos töltött cukorkát, melynek konyakjában, a gyönyörtől részegen, egy szem sötétvörös, kemény meggy úszkál. Gerbaud ígyen kárpótolta magát a haza és az édesanya elvesztéséért. Meg a nagy csokoládégyáráért Svájcban. Az édességek mindenféle veszteségért kárpótolják az embert, ez közismert. Németországi, franciaországi és angliai tartózkodása után Gerbaud Magyarországon telepedik le, és Budapesten alkotja meg a Gerbaud-tortát. Mint a kárpótlásnak még egy nemét. Ezzel szerez hírnevet. És pénzt. Meglehet, Printz is kitalálhatna valamit kárpótlás gyanánt. Printz szeretné, ha sikerülne neki valami. Gondolta, visszamegy hazájába, szülőföldjére, anyaországába, és segédkezik a sebesültek mentésében, Printz ilyen, segítőkész, no igen, szeretett volna elmenni oda, ahol született, de hát, lám, rosszul sült el a dolog. Annak a bizonyos kapcsolatnak, összekötőnek sem kellett volna éppen most meghalnia, később is meghalhatott volna, amikor őt, Printzet, átdobja a határon. Most dugába dőlt minden. Ernestinának pedig sehogyan sem akaródzik meghalnia.
A Gerbaud cukrászdában a falakat selyemtapéta borítja, márványlapos asztalok és kristály világítótestek vannak. A Gerbaud cukrászdában körös-körül mindenből árad az előkelőség. Printznek ez ínyére van, Printz szereti az előkelőt, az sem baj, ha egy rég múlt, más korból ragadt itt. A levegőben csokoládéillat párázik, Printz valóságos csokoládé-nirvánában találta magát, s úgy érzi, menten elájul.
Elájulok, mondja. Úgy, magában. A pincérlánynak pedig odaszól: Négy szelet Gerbaud-tortát, és három pohár hideg tejet. Keze a márvány Kaffe-Tisch márványlapján fekszik. Szép kezem van, állapítja meg szintén magában. És fáradt vagyok.
Printz elhagyja Budapestet. A turisták nótára gyújtanak. A turisták úgyszintén elhagyják Budapestet, visszatérnek a két elszennyezett folyó egybetorkollásánál levő városba, hazafelé tartanak a kirándulásról, hazafelé a shoppingból. Ők boldogok, látszik, mert nótáznak. Budapest szép város. Printz hallja a gránátbecsapódásokat odaát (Vukovárnál?), bombázókat lát, azok is odaátra tartanak, nem is messzire, útitársnője meg cseverész közben: A magyaroknak kitűnő sajtjaik és olcsó szalámiféléik vannak, semmiben sem maradnak el a Gavrilović-készítményektől, semmiben. Mondja csak, a Gavrilović szerb családnév volna?
Odahaza Rikard ezt hajtogatja: Ne viccelj, nem mehetünk el, nem hagyhatjuk magára Ernestinát.
Herzog nem is gondol titkon odamenni, ahol háború van, Herzog semmiképpen sem akar a harctérre menni, mert Herzog kezében visszafelé sülne el a puska, mert Herzog kicselezte a katonaságot még a békeidőben, és mert nem hagyhatja itt a rotweilerjét. Meghalnék a rotweilerem nélkül, ilyeneket mond. Herzog elhízott, és hallgat. Legfeljebb vendégeket hívogat egy kis ozsonnára sör mellett. Azt mondja Matilda: Az én Herzogom erkölcsös ember, nem avatkozik ő semmibe.
1991-et írtak ekkor. Vagy 1992-t? Ernestina még három évig halódik. Vagy négyig? Később meg – már késő volt.
Begubództam akkor, mormogja Printz.
Borbély János fordítása
Daša Drndić (Zágráb, 1946) angol nyelvet és irodalmat tanult a belgrádi egyetem filológiai karán, majd Fulbright-ösztöndíjasként az Amerikai Egyesült Államokban folytatta tanulmányait. A múlt század ötvenes éveitől kezdve Belgrádban élt, és mint kiadóvállalati szerkesztő, angoltanár, a belgrádi rádió hangjátékműsorainak szerkesztője, dramaturgja dolgozott. Szépprózát, hangjátékszövegeket, irodalomkritikát ír. Műfordító. 1992 óta a horvátországi Rijékában (Fiuméban) működik, az ottani egyetemen az angol nyelv és a jelenkori brit irodalom tanára. Több regény szerzője. Az itt közölt írás részlet a szerző Doppelgänger című kollázsregényéből (Zágráb, 2005).