NAPÚT 2009/1., 84–85. oldal
Tartalom
Carbonaro
A bérgyilkos és a Mester
Heinrich Wittenwiler
A gyűrű
Verrasztó Gábor
A használt ostornyél
Az ócskás a jó fogás reményében begyalogolt az alföldi pusztában magányosan rogyadozó tanyára. Az öreg paraszt egy fényesre kopott lócán üldögélt a viskó málladozó falát támasztva.
– Adj’ Isten! Akad a háznál valami felesleges cserépedény, kulacs vagy rossz óra?
– Nem – hangzott a kurta válasz.
– És lószerszám, amire már nincs szüksége? – próbálkozott tovább az ócskás izzadó homlokát törölgetve.
– Van ugyan egy használt ostornyelem, de azt nem adom.
– Aztán miért nem?
– Azzal verem az asszonyt.
Az író és a szamár
A festői szépségű Hegymagas főutcáján két műkedvelő lovas ügetett, amikor közéjük szaladt egy szamár, és megbokrosodtak tőle a lovak. Az egyik nő ingerülten kérdezte az út szélén álló férfit:
– Magáé ez a szamár?
– Nem – mondta a meghökkent ember, lassan forgatva szájában a három betűt.
– Tudod, ki az, akire rákiabáltál? Konrád György! – ingatta fejét a barátnője.
– Na és? Azt hittem, övé a szamár. – Majd megpaskolta lova nyakát, és indultak tovább.
Az író pedig az út közepén szobrozó csökönyös állathoz lépett, és inkább neki, mint a látóhatár felé poroszkáló „műlovarnőknek” mondta:
– Nem az enyém a szamár. Én vagyok az övé!
A matrac
Alfonzt, csekély kora ellenére olykor elővette az isiász, ezért munkahelyére, a Magyar Nemzeti Galériába vitt egy kemény matracot, hogy ügyeleti időben, vagy ha ideje engedi, végigdőlhessen rajta, gerincét pihentetni. Szombaton korán érkezett, és gondolta, nyitásig vízszintbe helyezi magát, úgyis rossz éjszakája volt. Rögtön mély álomba merült, és akkor sem ébredt fel, amikor a német turisták és az őket kísérő tárlatvezető a kupolacsarnok legfelső szintjére értek:
– Itt láthatjuk Szerváciusz Tibor monumentális és döbbenetesen realisztikus Dózsa György-szobrát, a mögötte lévő matracon pedig egyik művészettörténészünk alszik.
Déry Tibor pizsamában
Ezerkilencszázhetvenhat novemberének azon a napján rettentő komisz idő volt, szitált a köd, amikor délelőtt 11 órakor megszólalt a telefon a Lotz Károly utcai villában. Déry Tibor még pizsamában üldögélt a nappaliban.
– Vihetek egy vendéget? – kérdezte a taxisofőr.
– Mi nem várunk senkit, ki akar idejönni?
A kétségbeesett férfi elmondta, hogy egy öregurat fuvaroz, aki arra kérte, hogy vigye a legjobb író barátjához, a nevét nem tudja, csak arra emlékszik, hogy egy rossz nevű festőről elnevezett utcában lakik.
– Hozhatja! – vette ki Böbe férje kezéből a kagylót.
Öt perc múlva megérkezett a kocsi, a házvezetőnő szaladt a kerti kapuhoz, amíg Déry és felesége öltöztek. Az egy héttel későbbre várt Bernáth Aurél állt ott:
– Fiam, hozzon ki pénz, mert az sincs nálam!