NAPÚT 2008/10., 97–98. oldal
Tartalom
Bak Imre
festőművész
Módos Péter
televíziós műsorszerkesztő, rendező
Fejes István
rádiócsillagász (Budapest, 1939. július 5.)
Köszönöm a felkérést! Nem önéletrajzot írok, ami mint műfaj dög unalmas. Inkább néhány életképet, fordulópontot, tanulságot, ahogy a mostani mentális szűrőmön keresztül látom.
1944 tele. Ráday utca. Az ostromról nincsenek olyan emlékeim, hogy féltem volna. A légópincében remekül szórakoztunk a többi kölyökkel, miközben bombáztak a környéken. A felnőttek azonban féltek. Azt mondogatták, ha már találat ér, inkább orosz bomba legyen, az amerikai bombák sokkal pusztítóbbak… Egyszer kimentünk a pincéből körülnézni. Mindenhol törmelék, döglött ló az utca közepén, a Kálvin tér felé nézve egy ház az utca elején nagy porfelhővel éppen összeomlott. A Kálvin téri magas paloták ablakaiból hosszú lángcsóvák csaptak ki. Ez a kép élesen megmaradt bennem.
1952. Óbuda, Tábor-hegy. Kialakul egy teljesen természetesnek tűnő kettős viselkedési forma, ami aztán évtizedekig működik. Az iskolában lelkes dolgozatokat írok Rákosi pajtásról, otthon Amerika Hangját hallgatjuk, és várjuk, hogy csináljanak már valamit az amcsik. Jellemhiba? Inkább alkalmazkodási reflex. De hát ez természetes volt, ebbe nőttem bele.
Apám hadbíró volt a háború előtt, tehát most „deklasszált elem”. Szeretett barkácsolni. Tízéves koromban együtt fabrikáltunk egy detektoros rádiót. Elámultam, mikor megszólalt. Ettől kezdve rajongtam a rádiótechnikáért. Rádiómérnök szerettem volna lenni, de hát, mint oly sokan, én is X-es voltam. Ez akkor falat jelentett a továbbtanulás útjában. Nem is vettek fel gimnáziumba, szerencsémre, mert helyette a budai Tanítóképzőbe sikerült helyet kapnom. Ez az intézmény, úgy látszik, végső mentsvára volt az X-eseknek, több ilyen esetről tudok. Kitűnő iskola volt kitűnő tanárokkal.
1957. Persze nem vettek fel a Műszaki Egyetemre. Szerencsémre, mert igen hasznos két évet töltöttem gyári munkásként a Budapesti Rádiótechnikai Gyárban Óbudán, majd egy év gyakorló tanítói állásban Tápiószentmártonban. Ezzel „megtisztultam” X-es mivoltomtól, és most már mint „munkás” vagy „haladó értelmiségi” kádert 1960-ban felvettek az ELTE-re. Óriási, euforikus érzés volt.
Mivel a csillagászat is érdekelt, meg a rádiótechnika is, mi sem természetesebb, Földes István csillagász professzorom tanácsára rádiócsillagászati témákkal kezdtem foglalkozni. Ő akkoriban járt Nyugaton, holland rádiócsillagászati intézményekben. Beajánlott egy nyári egyetemi gyakorlatra.
1964. Hetven dollárral és az új, Európára érvényes turistaútlevéllel a zsebünkben vágtunk neki Nyugat-Európának évfolyamtársammal és legjobb barátommal, Horváth Andrással. Három hónapig csavarogtunk, jórészt autóstoppal. Közben abszolváltuk a nyári gyakorlatot Dwingelooban, a holland rádiócsillagászat központjában. Felnyílt a szemünk a világra. Micsoda maszlagnak tűnt az otthoni szöveg a kapitalizmus bukásáról, nyomoráról. A hetven dollárnál ezerszer többet ért az a – mai kifejezéssel – „kapcsolati tőke”, amire akkor szert tettem.
1965. Megvan a diplomám. Csillagászi állásról a Csillagvizsgáló Intézetben Detre László igazgató szerint szó sem lehet. Szerencsémre, mert a Kapteyn Csillagászati Laboratóriumban Hollandiában asszisztensi állást ajánlanak. Igaz, némi trükközést igényelt, hogy svájci meghívólevélre két évre érvényes turistaútlevéllel kijussak Hollandiába, de sikerült (az úgynevezett „kilépő ablakot” csak később vezették be). Ezzel pályára álltam.
A kutatási témáim a XIX. századi nagy felfedezőutak izgalmait juttatják eszembe. Kezdetben a Naprendszer környezetében elhelyezkedő csillagközi hidrogénfelhők mozgását, elhelyezkedését kellett feltérképeznem rádiócsillagászati módszerekkel. Hallatlanul izgalmas, ismeretlen terület volt. A hidrogén a leggyakoribb elem a csillagközi térben, és jól kirajzolja a Tejútrendszer szerkezetét is. Később kvazárok és aktív galaxismagok szerkezetét, viselkedését kutattam. Sokat publikáltam.
Az első időszakban csaknem három évet töltöttem Hollandiában, majd egy fél évre meghívtak az USA-ba. Mindkét tapasztalat alapvetően formálta életszemléletemet. Lenyűgözött, milyen bizalommal, nyitottsággal kezeltek egy „Keletről” jött kezdőt Hollandiában. (Itthon a gyanakvás és a bizalmatlanság volt az alapállás. Ehhez voltam szokva.) Újdonság volt, hogy szakmai vitákban egyenrangúként kezelték a kezdő asszisztens és a neves professzor véleményét. A szakmai adatok és érvek döntöttek. Az USA-ban, a „nem ismerünk lehetetlent”, a „can do” szemlélet ejtett bámulatba. (Itthon a korlátok tömege, az „ezt sem lehet, azt sem lehet” volt a jellemző.)
Hazatérésem után többek között a MOM kutatási részlegénél kaptam állást, de „éberség” miatt a fejlesztés alatt lévő katonai célú rádióteodolit műszer közelébe sem engedtek egy ilyen „megbízhatatlan, talán Nyugaton beszervezett alakot”.
Szerencsémre, mert 1973-ban Almár Iván meghívott, dolgozzam az új, Pencen épülő Kozmikus Geodéziai Obszervatóriumban, amelynek akkor ő volt az igazgatója. Ideális munkahelynek bizonyult 35 éven keresztül. Itt nagy részben sikerült a korai nyugati tapasztalataimat alkalmazni, hasznosítani, és néhány merész kezdeményezést megvalósítani. Olyan új területek nyíltak meg előttem, mint a földtudományok, műholdas geodézia, műszertechnikai fejlesztések. Munkatársaimmal az akkor nálunk még újdonságnak számító „team”-ekben kezdtünk dolgozni kutatási feladatokon. 1990 előtt, a viszonylag nagyobb kelet–nyugati mozgásterünkkel több területen is szakmai vezető szerephez jutottunk a régióban. Utána ezt az előnyünket elvesztettük – a verseny kiegyensúlyozottabbá vált –, de a „can do” hozzáállás bevált. Szépen nyertünk hazai és nyugati pályázati pénzeket, programjaink alapkutatási és alkalmazott kutatási szinten is globális kapcsolatokra épültek.
Bónusz volt, hogy közben ápolhattam kapcsolataimat a nagy rádiócsillagászati obszervatóriumokkal, mint például a bonni Max Planck Rádiócsillagászati Intézettel vagy Dwingelooval, de ugyanilyen fontosak voltak a magyar egyetemek is. Az ELTE-n tartott előadásaim során, de a munkahelyemen is megragadta néhány fiatal fantáziáját a rádiócsillagászat. Közülük többen PhD fokozatot szereztek, és szakmai hírnévre tettek szert. Jólesik és megnyugvás számomra sikereiket követni.
