NAPÚT 2008/10., 92–94. oldal
Tartalom
Fogarassy Miklós
könyvtáros, irodalmár, műkritikus
Bak Imre
festőművész
Prunkl János
festőművész (Tokod-Altáró, 1939. június 30.)
Martsa Alajos felvétele |
Az egész életen át ható gyermekkori élményeket is itt, Tokod-Altárón, ezeken a főként a századforduló táján épült bányásztelepüléseken szereztem, elsősorban Dorogon, ahol a leghosszabb ideig laktunk. A hegyek, dombok között épült apró falvak, a főként szénbányászattal kapcsolatos ipari táj gyermekszemmel csodavilágnak látszott. Úgy tűnik, akkor még humánus küzdelmet vívott a természettel az ember, és még emberi arculatú képpé lehetett formálni a mindennapok környezetét.
Családunk felmenő ősei között esztergomi vízimolnárok, virágkertészek voltak, Erdélyben pedig – amíg lehetőségeik engedték – templomokat, iskolákat adományozó, építtető dédapáim éltek. Ez a széles körű sokféleség gyermekkorom eseményeire is jellemző volt. A Dorogon töltött évek kezdete már a háború idejére esett. A hónapokig tartó harcok borzalmainak látványa soha nem múló képekben hagyott nyomot, de a gyermekkor legszebb élményei is ide kötnek. Dorogon egy csodálatos házban laktunk, amelyhez tartozott egy titokzatos kert. Akinél laktunk, valamikor Boncza Miklós asztalosa volt a csucsai kastélyban. Így Adyról már az előtt hallottam, hogy írni-olvasni tudtam volna. Az idős asztalosmesternek volt egy tehetséges festőnövendék fia, aki Kernstock Károlynál tanult, és fiatalon meghalt. A csucsai történetek mellett megkaptam tőle fiának féltve őrzött festékeit is. Ezzel kezdődött az ismerkedésem a színekkel, képekkel, művészettel. Ahogyan tágult számomra a világ horizontja, úgy váltak egyre gazdagabbá, színesebbé az emlékképeim is. Anyám történetei az esztergomi gyermekkori szomszédjukról, Babits Mihályékról; a képek a dorogi bányásztragédiákról, 1956 katarzisáról; a villanyszerelő-inasként szerzett ezernyi impresszióról; az érettségi utáni munkahelyeimről: az egyszerre félelmetes és fenséges szénbánya csillés világáról, a vasúti morzetávírászság és sok más ottani munkakör élményeiről, egészen a gőzmozdonyig, aminél talán sohasem lesz csodálatosabb műszaki konstrukció. Úgy tűnik, hogy amikor már nem volt több hely az emlékképek raktározására, attól kezdve kellett megrajzolnom, megfestenem őket. Ehhez a munkához nagy segítséget jelentettek a dorogi rajzszakkörben, az Esztergomi Tanítóképző rajzóráin, az Egri Főiskolán és a zebegényi Szőnyi-iskola nyári tanfolyamain tanultak. A sok kitűnő tanár, iskola, egyetem, főiskola ellenére az igazán nagy titkok, lényegek közelébe három kiemelkedő egyéniség szellemi műhelyében, baráti körében kerültem. Ezt a kivételes szerencsét először Martsa Alajos esztergomi fotóművész, majd Miháltz Pál szentendrei festőművész és végül Csoóri Sándor személye jelentette. Érdekes módon Martsa Alajost is és Csoóri Sándort is apám révén ismerhettem meg. A három nagy szellemi műhelyben szerzett tapasztalatok során arra a felismerésre jutottam, hogy a művészetek lényege, titka ősidők óta az alkotásokon túl személyről személyre hagyományozódik, és kivételes szerencse kell ahhoz, hogy valaki közvetlen, személyes kapcsolatba kerülhessen a nagy titkok örököseivel, tudóival. Az ő köreikben töltött idők jelentették számomra az igazi egyetemi éveket és a szellemi megtisztulás lehetőségét, azt a tiszta forrást, amiből nemcsak ismereteket, de erőt is lehet meríteni. Ekkor kezdtem sejteni, hogy csak azok az alkotások valódi kvalitásúak, amelyek harmóniarendszerükkel képesek katartikus állapotot teremteni, mert ez az állapot nyitja meg az utat, amelyen bárki közvetlen spirituális kapcsolatba kerülhet Teremtőjével. Az ember és a Teremtő közötti kapcsolattartás legősibb bizonyítékai talán a barlangrajzok műalkotásai. Nem lehet véletlen, hogy a kulturális, művészeti életben soha nem tapasztalt hevességgel támadnak a tradicionális értékrend ellen, mert léteznek erők, amelyek céljaik elérése útjában leginkább az Istennel kapcsolatot ápoló ember áll. Ennek a kapcsolattartásnak legnagyobb társadalmi megnyilvánulása a kereszténység, amelynek szellemében születtek talán a legnagyobb műalkotások.
Elszomorító az, hogy a művelt Európa most készül megtagadni kétezer éves keresztény gyökereit, akkor, amikor soha nem látott szüksége lenne a legnagyobb spirituális erőforrására.
Hálával és tisztelettel kell megemlékeznem azokról a kitűnő alkotókról, akik már nem élnek, akikhez közeli ismeretség vagy baráti kapcsolat fűzött, akiknek szintén igencsak sokat köszönhetek: Anna Margit, Árvai Ferenc, Bálint Endre, Berki Viola, Dévényi Iván, Domján József, Féja Géza, Furlán Ferenc, Gerzson Pál, Heil Huba Ferenc, Kaposi Antal, Katona Jenő, Kerti Károly, Kollár György, Krajcsirovits Henrik, Martsa István, Mucsi András, Novák Lajos, Nyergesi János, Pirchala Imre, Rácz Aladárné Yvonne, Szántó Piroska, Szlávik Lajos, Vajda Júlia, Vass István, Vertei József, Végvári János, Vörös Béla, Zolnay László.
Nagyszámú kiállításaim közül két hazai tárlatot emelnék ki. Az egyik 1987-ben volt Tatabányán. Itt az a kettős megtiszteltetés ért, hogy Csoóri Sándor nyitotta meg a kiállításomat, majd a megnyitó szövege megjelent a Nappali hold című kötetében. A másik kiállításom Szentesen volt 1994-ben. Ezen a kiállításon képeim együtt szerepelhettek a dédapám által Szentesen 1911-ben építtetett mozijának relikviáival, amiket a város a mai napig gondosan megőrzött. Képeim a hazai gyűjtemények mellett eljutottak Finnországba, Dél-Amerikába. A kilencvenes évek végén felkérést kaptam egy nagyméretű kerámia falikép elkészítésére egy kisvárosi óvoda számára. A munka 1998-ban elkészült, de sajnos máig nem futotta a kiégetés és felszerelés költségeire. Munkahelyem négy évtizedig ugyanennek a kisvárosnak a főiskolája volt, ahol rajztanárként dolgoztam. Jelenleg egy kozmológiai témájú képsorozat foglalkoztat.
Város környéke |