NAPÚT 2008/10., 68–69. oldal
Tartalom
Módos Gábor
alkalmazott fényképész, fotóművész
Izsóf Vilmos
színész
Janza Károly
honvédtábornok (Budapest, 1939. május 4.)
Hetven év hetven sorban. Szép feladat! Ki legyen benne és ki miért nem? Apám-anyám, testvéreim, utódaim és szeretteim, barátaim, jóakaróim, pályatársaim, tanáraim, példaképek és ellenségek? Ki igen, s ha igen, miért nem? Ez már három sor! Mégis, mi lehet fontos vagy érdekes egy ember életében, amit nemcsak ő tart fontosnak, de esetleg mást is érdekel?
Iskolák, tudományos eredmények és fokozatok, kitüntetések, díjak és elismerések? A hit, a tudás, a szorgalom vagy – a sors szeszélye folytán elnyert – beosztások, rangok?
Talán a sors, mely kegyes volt hozzám, és túléltem a második világháborút, 1956-ot, 1968-at, és még ma is élek? A gének, melyeket örököltem, melyek szükséges, de nem elégséges feltételei a sikernek?
Egyáltalán, mi a fontos egy ember életében? Nem akkor, hanem most, utólag, az emlékezet megszépítő hatását is figyelembe véve! Mi volt rossz? Mit hibáztam? Mit tettem volna másként? Mit tegyek ma, a hetven év történései, tapasztalatai birtokában, hogy mindaz hasznos lehessen mások számára, amit elértem? Kell-e mindez bárkinek is?
A múlt könyörtelenül beleszól a jelenbe, elég, ha Szun-Ce, Platón, Machiavelli, Hegel, Marx, Engels és mások munkáit vesszük figyelembe. De lehet-e a kaotikus rövid múlt példaértékű a rendetlen, kiforratlan jelen és a vágyott, rendezett jövő számára? Hogy vehető figyelembe a krumpliból eszkábált detektoros rádió a mikrochipek, a 3D világában? A lovas kocsi és a hibrid autó. Az egyetemen a tetra kocka volt a csúcs az elektroncsövek világában. Számítógépek, laptopok, navigáció – ugyan már: a Neumann János-féle, több termet betöltő számítógépek meg a robusztus szovjet elektronika.
Hát valahogy így telt ez a hetven év, a Mohács-szigeti búbos kemencétől a programozható házi kenyérsütőig, az apácáktól a Tudományos Akadémiáig, a cserkészettől a cserkészetig, a kapitalizmustól a kapitalizmusig!
26 sor, az életmű zöme, és még meg sem születtem!
Vállalva a stílustörést – na de Az ember tragédiája is sok színt váltott, az enyém miért ne? Váljunk tényszerűbbé, még ha ez utóbbi nem is olyan szórakoztató.
Munkáscsalád első fiaként születtem, Újpesten. Apám és testvéreim fontosnak ítélt adatai a Who is Who művekben olvashatóak, na meg az enyém is!
Tizennégy éves korom óta egy munkahelyem volt: a honvédség. Még az Országos Tervhivatalban eltöltött hét évemet is ide sorolom, bár a gazdaságmozgósítás és a hadiipar gondozása nem klasszikusan katonai, logisztikai, védelmi feladat.
Azon kevesek közé tartozom, akik nemcsak elméleteket gyárthattak, rendszereket dolgozhattak ki, de részt vehettünk azok megvalósításában is, megtapasztalva az elmélet és a valóság közti, gyakran gyötrelmes különbségeket. Innovátornak lenni folyamatos szellemi megújulási kényszert jelentett. Talán ezt és nem a „végeredményt” értékelték Az Év Logisztikai Menedzsere címmel, a Zrínyi-díjjal.
Szerencsés voltam, mert taníthattam egyetemeken, azok doktori iskoláiban, folyamatosan ütköztetve az elméletet, a nagyon kritikus, élénk szellemű egyetemi polgárok véleményével.
Szerencsés voltam, mert részese lehettem annak a reformfolyamatnak, amely a nyolcvanas években kezdődött a hadseregben, és, bár jelentős döccenőkkel tarkítva, de tart még ma is. Ez a folyamat tette lehetővé, sőt kényszerítette ki, hogy nemcsak megírhattam egy új interdiszciplínát, a védelem-gazdaságtant, de részt vehettem annak gyakorlati megvalósításában is.
Manapság már a védelmi aréna lelátóján üldögélek, és nézem, hogyan rúgják a bőrt az utódaink, a mai versenyzők. Ez jó, de az nem, hogy ott üldögél sok értékes, nagy tudású, sokkal fiatalabb kolléga is, létminimum közeli nyugdíjjal és talán keserű szájízzel is. Sokáig azt hittem, az átélt „nagy váltás” vesztesei a gyermekeink lesznek, de lehet, hogy mégse? Lehet, hogy ön? Ennyi? Ennyi!
Fájna itt befejezni, de hetven sor az hetven sor.
És mégis! Fiúk! Lányok! Utódaink! Nincs esélyetek egy ilyen pályára, de van egy szebbre, jobbra – és talán boldogabbra is. Drukkolok nektek!
Én pedig a nagy nyíl útját végigjárom hitesen és szerelmesen, hogy förtelmeit e rövid mának nézze túl a szemem.
„Quo vadis, Domine?”
