NAPÚT 2008/10., 45–46. oldal
Tartalom
Pap Éva
színész
Prokopp Mária
művészettörténész
Csáji Attila
festőművész, grafikus, fényművész, holográfus (Szepsi – ma Szlovákia, 1939. március 21.)
Gyermekkorom a Felvidékhez köt, a Rozsnyó és Kassa között elterülő gyönyörű vidékhez – természetesen elsősorban Szepsihez, ahol születtem. Fel-felrémlik bennem váratlanul, ahogy a behavazott tájon lovas szánkóval vonulunk át a Szádellői-völgy szűk sziklatorka felé, ülünk a nyírt bukszusok között nagyanyám kertjében, a vénséges vén fenyők alatt, a fehér és vaskos kálomista templom, ahol apám prédikált, ámulat a karmos bútorok között nagyapám félhomályos szobáiban. És festmények, rajzok, kerámiák. Felejthetetlen apró mozaikok, a „másodfű csikó” nyihogása, ahogy sörényébe kapaszkodva próbálok feljutni a hátára, kassai kertünk világnagy cseresznyefája, a Nagy indiánkönyv, vagy a murányi titokzatos rengeteg. És a kevésbé békés emlékek: a bombázások Kassán, majd a világháborút követően a partizánrazziák, apám elhurcolása, az utcán végigzúduló felhergelt sovén tömeg, a visszatérő rigmussal: „Magyarok a Dunába!” Európa újabb szégyene: a Benes-dekrétumok, a kitelepítés, a napfelkelték a marhavagon rácsai mögött, ahol a komód tetejére dobott matrac volt az ágyam. Megérkezés az „ígéret földjére”, Magyarországra, Budapestre. Váltás. Váltás? Pokrócmodorú géppisztolyos belügyesek vártak ránk és cipeltek minket az Aréna utcai iskolába fertőtleníteni-megmosdatni. A „Rajk-fiúk” úgy kezelték a kitelepítetteket, mint a rühes állatokat. Ekkor vesztette el bennem ez a riasztó szó a hitelét, hogy „fasiszták”. Hitetlenkedve, gyerekként döbbentem rá: magyar is gyűlölheti a magyart. De miért? Nem értettem. Kezdtem megjegyezni ezt a szót, hogy ÁVO.
Ezt követte egy váratlan ajándék: egy boldog év Hollandiában, Utrecht-Driebergenben, a van der Horst családnál. Közös biciklis bolyongások Minie-vel, aki festőnek tanult Utrechtben. Múzeumok, gyűjtemények, képek. És más: a földig bombázott Rotterdam, a Rajna, a halott folyó, hetek az Északi-tengeren fríz halászokkal „a ködös Walhallában”, a mindennapi tábla csokoládé, szelídgesztenye-gyűjtés a királynő driebergeni kastélykertjében, és rajzi stúdiumok. Majd visszatérve Budapestre folytattam a tanulmányokat Zajti Ferenc műtermében – éveken keresztül.
Kamaszként Rimbaud költészetének élménye szakadt rám mint a szabadság kinyilatkoztatása, tőle tanultam a szó mágiája által „részeg hajóként” kóborolni olyan tájakon, ahol feltárulhatott – egyre teljesebben – az iskolán túli felszabadító szellem kimeríthetetlen világa. Így köszöntött rám a forradalom, 1956 októbere, a rácsodálkozás a váratlanra: a külső valóságban is létezhet szabadság, s élménye lenyűgöző. És megszületett a remény, hogy az osztályharcra nevelésből, a társadalmi feszültségek tovább gerjesztéséből, a gyűlölködésből talán van kigyógyulás. Mindig tudtam, éreztem, magamban hordoztam mint éltető energiát, hogy az egyénen túl létezik valami más, valami különös transzcendáló erő, amit úgy hívhatnak: közösség. A forradalom idején ez a rejtett és mágnesezett érték élő valósággá vált. Sokaknak sokáig úgy tűnt, hogy a XX. századi civilizációnak sikerült ezt felszámolnia. A forradalom áldozatkészsége maga volt az élő cáfolat.
Majd ránk szabadult az iszony, a tankos százezrek, és ismét diadalt ült a vörös csillag terrorja. A kétely vált döntővé – úgy hiszem, nemcsak bennem mint ifjúban, de nemzedékemben és azon túl –, kétely az ellentétes értelembe forduló jelszavakban, a mozgalmakban, a túl gyors igazodásban. A kemény, megjegecesedett rendben. A szellemi élet a föld alá vonult. A Hamvas Bélák, Mezei Árpádok, Várkonyi Nándorok, Kassák Lajosok, Korniss Dezsők, Gyarmathy Tihamérok a perifériára szorultak, vagy azon is túl. A belső száműzés időszaka volt ez. Belenőttem egy felismerésbe: a művész számára a legfontosabbak a belső történések – akkor, ha van iránytűje idebenn, amit követni tud. Közben festő lettem. A hatvanas évek közepén megjelent egy új művészgeneráció – 56-ot kamaszként átélt nemzedék –, mely a művészetben kívánta megélni egy szabadabb lét vágyát. Nem volt hajlandó lefeküdni egy torz társadalom elvárásainak – nem nyugodott bele a „reménytelenbe”. Az eseményeknek nem pusztán elszenvedője, de alakítója is lettem – az „avantgárd” egyik meghatározó szervezője. Tudatosan kerestem azokat a fiatal művészeket, akik hasonlóan gondolkodtak, mint én. Poloskás legénylakásokból, pinceklubokból, mosókonyha-műtermekből, műteremmé avanzsált halottasházból, padlásszobákból verbuváltam a „gárdát”, az ismeretlenségből a szerény reflektorfénybe – de ennél jóval többe: az elszigeteltség bénultságából éltető szellemi közegbe. Bocz Gyula, Csutoros Sándor, Haraszty István, Haris László, Ilyés István, Pauer Gyula, Prutkay Péter, Türk Péter, és folytathatnám a sort – így találtak egymásra. Létrehoztam a SZÜRENON-t, a magyar avantgárd lengyelországi múzeumokban megvalósuló kiállítás-sorozatát, majd ezt követően az ipartervesek bevonásával és az idősebb nemzedék néhány tagjának (pl. Korniss Dezső) részvételével az „R” kiállítást. Erről írták: „fordulópont – hosszú idő után a maga összetettségében ismét előttünk áll a magyar avantgárd”.
Számomra a fordulópont a hetvenes évek második felében következett be, amikor a fénnyel értelmezett plasztikus képek után lehetőségem nyílt a testetlen fény – ezen belül a koherens lézerfény – képi lehetőségeinek a kutatására a Központi Fizikai Kutatóintézetben. Kroó Norbertnek köszönhetem. Nem olyan rég, a Kiscelli Múzeum komor templomterében megvalósuló fényművészeti bemutatómmal kapcsolatban írtam a következőket: „Ma a vizuális újítás megállíthatatlan. Aki megpróbálja, Lót feleségeként sóbálvánnyá mered és megkövül. A művészetekben nem az újítást kell leállítani – az kikerülhetetlen –, fetisizálását kell megszüntetni. És a törmelékek alatt, a legegyszerűbb-legbonyolultabb utat kell keresni, mely a klasszikus megfogalmazás szerint lélektől lélekig visz. Hogy az korszerűtlen? Hadd kérdezzek vissza: nem lehetünk függetlenebbek, feltétlen a »lélekhámozott« ember gondolkodását kell követnünk? Ne múlt századi sémák alapján döntsünk a korszerűségről.”
