NAPÚT 2008/10., 17–19. oldal

Tartalom

Fürtös György
keramikus

Kiss Anna
író, költő, drámaíró

Rajki László

szobrászművész (Orosháza, 1939. január 22.)

    Kezdem így:    Ím, hát hetvenesek lettünk –
                           Meglepetés ez a lektűr
                                       Nahát,
                                       Nahát!
                           Ajándék,mellyel eltelünk,
                           Bár közeledik rút telünk
                                       Hava
                                       Java.

(József Attila után szabadon,
kissé pesszimistára hangolva.)

    Annyira zseniális József Attila Születésnapomra verse, hogy muszáj volt „majomkodni”.
    Valóban meglepődtem, nem ismertem még a Napkút Kiadó ezen sorozatát, és meglep, hogy rám talált valaki, hisz nem vagyok egy celeb – már nem is leszek. Nem mintha ez bántana. Szobrász lettem. Anyám szerint tsz-elnök lehettem volna („nem ily vésőkoptató”), unokabátyám ugyanis az volt. Apám szerint pedig – aki asztalosmester volt, nem is akármilyen – kiváló asztalos lehettem volna én, az utolsó, a hatodik sarj. A szegények asztalosa volt, szegény környezetben, így aztán a családunk is az maradt. Az első világháborút megjárta, golyót nem, de tífuszt kapott, Prágában gyógyították meg.
    Tízéves koromban kezdtem felfogni az öregedés mibenlétét. Elgondoltam, milyen végtelen sokára lesz a kétezredik év. És, íme, már jócskán túlléptük; nehéz felfogni, úgy elszállt hetven hosszú év, mint egy röpke madár. De nézzünk csak egy tükörbe jó szemüveggel, s kiderül a valóság! „Rohan az idő”, zengi a dal, s nekünk már, valóban, egyre kevesebb, de így annál értékesebb. Meggondolandó, mire költjük el. Ez attól is függ, hogy eddig mire használtuk, illetve „használódott” el.
    Tehát én, Rajki László, az asztalosmester fia „jóban, rosszban”:

1939	Születtem Orosházán. A háború szele már útban volt, csak nem tudhattam; elég volt, hogy másfél kg-os súllyal, ikerként, bitang hideg télben, tüzelő alig volt, de volt áldott jó anyánk és apánk, testvéreink.
1945	Hatévesen tüdő-, mellhártya-, középfülgyulladás 42°C-os lázba borított – de volt már penicillin, és a közelben egy orvos, aki rendelkezett ezzel az életmentő szerrel – így írhatom e sorokat.
1953	Budapesten felvételiztem a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumba, szerintem jól sikerült rajzokkal, de nem vettek fel „helyhiány” miatt. Valójában az E betű miatt a nevem előtt (M=munkás, P=paraszt szülőkkel bírókat vettek fel elsősorban – nem a rajzok számítottak.) A kisiparosnak E betű járt. Holott láttam, hogy apám többet dolgozott nyolc-kilenc óránál, és vasárnap is legtöbbször. Sőt, én is sokat segítettem apámnak, így észre se vettem, hogy kitanultam az asztalosságot tizenhét éves koromra.
1956	Tizenhét évesen, mg. technikum elvégzése után felvételiztem a Képzőművészeti Főiskolára, nem vettek fel „helyhiány” miatt. Persze, az E betű…
1957	Megszűnt az E, M, P jelzés, így bekerültem a képzőművészetire. Az öt évet 120 Ft havi ösztöndíjjal és különböző munkákat vállalva végeztem el – magamat eltartva. Idős szüleimre nem támaszkodhattam.
1962	Papíron is – leckekönyvbe pecsételve (melyet soha senki nem nézett meg) – szobrász lettem. Baráti segítséggel a Lehel úti Kollektív Műteremben tudtam elkezdeni az önálló szobrászi munkásságom. Kapcsolatok, rokonok híján is szerencsém volt: a Nyírségből Amerikába vándorolt sok szegény magyarnak kellett emlékszobrot készíteni. A zsűri az én munkámat választotta. Így indult a „karrierem”.
	Ez a szobor Köszöntő néven egy 220-as női kőfigura lett, melynek befejező munkáit már magam végeztem, fejlesztve kőfaragótudásomat, melynek a későbbiekben igen nagy hasznát vettem.
	Sokat dolgoztam, de örömmel, pláne, ha sikerült az elképzeléseimet jól megoldani.
	A Kollektív Műteremben jó társaság jött össze, egymástól tanultunk, egymást segítve hét évet töltöttem itt el. Részt vettem a megbízásos munkák mellett sok pályázaton, országos kiállításokon. Díjak és vásárlások is kedvet adtak a további munkákhoz. Kisebb munkáim múzeumokba, közgyűjteményekbe kerültek. Nagyobb kőszobrok vidéki városokba.
1969	Ez évben készült el Szentendrén egy tizenkét lakásos művésztelep. Pályázni lehetett rájuk. Ezt az utolsó pillanatban megtudván én is megtettem. Nem reméltem, mégis – csoda történt. Feladva albérletünket, feleségemmel Szentendrére költöztünk.

Találkozás III.

    Életünknek tehát immár a nagyobbik része, közel negyven éve, Szentendréhez köthető. Munkáim többsége már itt készült, némelyek, a nagyméretű emlékművek, a felállítás helyszínén. A negyven évet mutatja a zsúfoltság a műteremben, ugyanis eredetileg mindegyik festőműteremnek készült („Szentendre a festők városa”). Utólag valakik rájöttek, hogy szobrászok is vannak. Ez a felismerés azonban csak annyit eredményezett, hogy három műteremnek a külső térbe nyíló széles ajtókat vágtak, mert eredetileg mindegyik műterem csak a lakásrészbe nyíló ajtóval rendelkezett. Raktár nem készült, és kőfaragószín sem, így a műterem sokfunkciós lett: műhely is, szerszám- és anyagraktár, szobortároló, kőfaragóhely (télen). Nálam a műhely funkció azért is fontos, mert a megtervezett munkáimat kb. 95 százalékban magam kivitelezem, ugyanis a szakmánkra az is jellemző, hogy a kivitelezés sokkal jobban meg van fizetve, mint a tervezés.
    A szobrászat majd minden ágazatát művelem a sokféle igénynek megfelelően, a négy-öt méteres emlékművektől az MNB-emlékpénz-veret terveiig – felsorolni se tudom itt. Hamarosan megjelenő képes albumom, melyet szülővárosom, Orosháza jelentet meg, számot ad munkásságom jelentős részéről.
    Végül.
    Figyeltem s figyelek világunk történéseire, s aggaszt szűkebb és tágabb környezetünk helyzete és állapota: a békétlenség, szegénység, agresszió. Munkáimmal mindenkor szolgálni akartam a pozitív eszmék harcosait, hőseit és áldozatait tisztelettel, humorral, művészi igényességgel.
    Köszöntöm minden 39-es kortársamat, és kívánok mindannyiunknak jó erőt, egészséget a még sok hosszú, alkotó évhez!

A lap tetejére