NAPÚT 2008/10., 16–17. oldal
Tartalom
Kenyeres Zoltán
irodalomtörténész, egyetemi tanár
Rajki László
szobrászművész
Fürtös György
keramikus (Pécs, 1939. január 21.)
Úgy kezdődött, hogy az oviban „lépcsős” kislapátot kértem a homokvár építéséhez, majd Sztálin elvtárs hetvenedik születésnapjára ajándékba a csillebérci úttörőtáborba küldtek.
Ahogy növekedtem, vágyaim születtek: építész, díszlettervező vagy grafikus szerettem volna lenni. Inspirált – nemcsak engem – a lengyel plakátok divatja. A művészeti gimnáziumban szakot lehetett választani. Nem volt szerencsém, a kerámiára kerültem: Pfuj, sár!!!
Az első vizsgamunkám nem sikerült olyan kecsesre, ahogy én gondoltam: Ez kelta, dicséretes! (Talán ők is ügyetlenek voltak?!) Nem keseredtem el. A sokoldalú művészé a jövő – mondta Picasso. A kerámia szobrászat és festészet is!
Édesanyám születésnapja október 23. Kitalálta, hogy gazdaságosabb Budapestre jönni rokonokhoz, mivel mi hárman testvérek a „fővárosban” jártunk középiskolába. Néhány osztálytársam a Corvin ezredbe jelentkezett, én mentős voltam.
Érettségi után a főiskolára felvételiztem. Borsos Miklós tanszékvezető tanár úrral volt elbeszélgetés. Távozáskor „viszontlátásrá”-t köszöntem, meghökkent.
Pécs, színháztér |
Természetesem már a kerámia szakon kezdtem, Csekovszky Árpád volt a mesterem. Sokat tanultam tőle: sokoldalú volt, merész a plasztika képzésében és a színezésben.
A Zsolnay gyárba jártam üzemgyakorlatra, társadalmi ösztöndíjat kaptam. A Zsolnay tiszteletet és alázatot parancsolt. A hagyományos technológia adva volt. Mint alkalmazott iparművész végeztem a megadott feladatokat. Kezdetben edény, dekor, kisplasztika volt a dolgom, majd végre eljutottam az én világomhoz: pirogránit, épületkerámia. Nagyon sok épülethomlokzatot díszítettem, ivó- és szökőkutakat készítettem az országban és külföldön is.
A mindenkori megrendelővel egyeztettük az elvárást, kívánságait, és én belecsempésztem a „magamét” (Pécs, Győr, Siófok, Celldömölk, Miskolc, Kaposvár, Fonyód, Keszthely stb.).
Közben volt a TV Galéria, a Műcsarnok, ahol egyedi “bohóságaimat” adtam elő, főként azért, mert „önkifejezésként” oldást jelentett a mindennapi kötelezettségek alól.
Ha valami jól sikerült nyersen, plasztikailag, akkor azt mondtam: „Majd ha kijött a kemencéből.” (Minden megtörténhetett: megreped, mázhibás lesz!) Ez szólásmondás lett baráti körben.
Erről jut eszembe – egyik nem pécsi megkérdezi: mit vagytok oda, pécsi tükék, mikor még egy emléktáblátok sincs?! „Bezsongtam” és egy csobogót találtam ki. Szimbolikus: gyökérrel indul a tőke, közben fiatal hajtások, termő szőlőfürt és életet adó vízcsobogás. A medence oldalán nagy múltú cégek címerei.
Túl sokat meséltem magamról, még tudtam volna. Elnézést, erre kértek.
És a négy lányom, öt unokám?!
Jelenleg piros sapkát hordok, mint Rippl-Rónai, de nincs akkora karimája, és nem vagyok-voltam olyan tehetséges! Aki türelemmel viseli…
