NAPÚT 2008/9., 11–24. oldal
Tartalom
Balázs Lajos
Egy feltételezett kultúrmítosz
eák Ferenc Lóránd
Eltérések a csernátoni temetési szertartásban
1 E téren fontos, kiemelendő a nagykőrösi Arany János Múzeum fejfagyűjteménye és 1979-ben megnyitott „Fejfák a Duna–Tisza közén” c. állandó kiállítása, a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum fejfákat bemutató egysége, a sepsiszentgyörgyi, székelyudvarhelyi múzeum fejfagyűjteménye és kiállítása, a keleméri templomkertben bemutatott gömöri fejfák gyűjteménye.
2 NOVÁK József Lajos, 1910. 3.
3 ZENTAI János, 1974. 74, 114–121.
4 KUNT Ernő, 1983. 41–50.
5 BALASSA Iván, 1989. 82–112.; Vö. BALASSA Iván, 1973.
6 BORBÉLY Gábor, 1999.
7 SOLYMOSSY Sándor, 1930.
8 NYÁRÁDY Mihály, 1963.
9 SZABÓ István, 1991.
10 KOCZOGH Ákos, 1979.
11 NOVÁK László, 1989.
12 Vö. KUNT Ernő, 1978.
13 Mint már utaltunk is rá, kizárt dolognak tekinthető az, hogy a török méltóságokat megillető turbán alakú sírkő formakincse hatással lehetett a magyarság fejfája ornamentikájának kialakulására. Lásd Ö. BARTHA Júlia, 1996.
14 BALASSA Iván, 1989. 54–55, 59.
15 Összefoglaló jelleggel lásd NOVÁK László, 1980.; 2005.; KUNT Ernő, 1983.; BALASSA Iván, 1989.
16 A kérdéssel kapcsolatban SALAMON Ferenc, 1885.; SZAKÁLY Ferenc, 1981.
17 Lásd ORBÁN Balázs, 1868. I.; VISKI Károly, 1910.
18 Ez is ékesen bizonyítja, hogy nem „kopjafák”. Bár nem követik a hagyományos díszítettséget, formakincset, általános antropomorf megnyilatkozások, ellentétben a túldíszített, az ornamens elemek konglomerátumának is tekinthető népi iparművészeti ún. fejfákkal, kopjafákkal.
19 Nem csupán Kárpát-Európában, de a Balkánon is. Bulgáriában például a görögkeletiek sírján meggyfák találhatók meg. Saját gyűjtés (1981)
Novák László Ferenc
A magyarság fejfája
(Részletek egy nagyobb tanulmányból)
A néprajztudomány egyik legérdekesebb, legfontosabb, és éppen ezért is legkutatottabb területe a halottkultusz. Ezen belül is a kutatók nagy figyelmet szenteltek a temetők és sírjelek vizsgálatának.
Az emberi élet sorsfordulóihoz kötődő kultikus hagyományok egyik legfontosabb részét alkotják a halállal és temetkezéssel kapcsolatos hiedelmek-szokások. A temetkezésen belül is megkülönböztetett figyelem illeti meg a temetési szertartást, s az ahhoz szorosan kapcsolódó sírjelölési szokást.
A temetkezés jellegét alapvetően a vallási hovatartozás határozza meg. Más-más szertartás szerint vesznek búcsút szeretteiktől, a közösség tagjaitól a római és görög katolikusok, az ortodox keresztények, a protestánsok s a zsidók. Ennek következtében a sírjelölésben is mutatkoznak különbségek. A vallási különbségek teszik szükségessé, hogy a sírjelek, elsősorban is a fejfák kérdésében tekintettel legyünk a Kárpát-medence lakosságának vallási és területi megoszlására. Ez alapján válnak ismeretessé a „fejfás vidékek”. Ezek között döntő többségben vannak a reformátusok által lakott települések. Nagyobb számban voltak fejfák a Duna–Tisza köze északi területén (az egykori Pest-Pilis-Solt vármegye és a Kiskun Kerület), a Tiszántúlon, Biharban, a Szilágyságban, Kalotaszegen, Székelyföldön – különösen Háromszékben és Udvarhely-székben –, Zemplénben, Abaújban, Gömörben, a Kisalföld felső részén, a Dunántúl más területein, így a Mezőföldön, Somogyban, valamint az Ormánságban. Az evangélikusok (lutheránusok) körében is megtalálhatók a fejfák, de csak az Alföldön, a magyar környezetben lévő helységekben (Alberti, Irsa, Pilis, Péteri, Rákospalota, Dunaegyháza). A Magyarország felső részén élő evangélikus szlovákságnál, miként Erdélyben a királyföldi szászok esetében, nincsen meg a fejfa, kőből készült a sírjel. Az evangélikus németeknél fejfa csupán Hartán (Bács-Kiskun megye) bukkan elő, azonban szórványosan névtáblák, tábl aalakú fejfák is megtalálhatóak, mint például Mezőberényben.
A régi fejfák elpusztultak, jobb esetben múzeumi gyűjteményben őrződtek meg,1 csupán szigetszerűen találhatók olyan helységek, ahol még napjainkban is virágzik a hagyományos fejfakultúra, a fejfák faragása, például Szatmárcsekén, Ketesden, Korondon, Apácán. Időközben, a XX. század második felében megjelentek a népi iparművészek által készített, művészi faragású ún. kopjafák, amelyek csak egyes díszítőelemeikben őrzik a hagyományos fejfakultúrát, nem fejezik ki az egyes helységekre jellemző társadalmi hagyományokat.
A magyarság kultúrájában jellegzetes fejfaanyag gazdag formakinccsel, díszítettséggel rendelkezik, amely főbb típusokba csoportosítható. Novák József Lajos négy típust állapít meg: vannak „fejefák”, „oszlopos fejfák”, „kopjafák” és „táblás fejfák”. Végeredményben formailag két nagy csoportot különít el, az oszlopos és táblás fejfákat, míg a másik kettő csak tartalmi, azaz eredetmagyarázat tekintetében képez külön típust.2 Zentai János – hasonlóan Bátky Zsigmond háztipologizálásához – nagyobb tájegységek, illetve égtájak szerint végzett csoportosítást, elkülönítve például az „alföldi vagy középmagyar” típust.3 Kunt Ernő a „fatönkös fejfák”, „oszlopos fejfák”, „kopjafák” és „táblás fejfák” típusai között tesz különbséget.4 Balassa Iván megkülönböztet „törzsökös fejfákat”, „körbefaragott fejfákat” és „táblás fejfákat”, ugyanakkor megemlíti az epitáfiumokat is, s azt, hogy a sírhantba szúrt koporsóvivő rudakat a Székelyföldön „kopjafának” nevezik.5
Az említett tipologizálások annak ellenére, hogy csupán formailag törekednek rendszerbe foglalni a fejfákat, valójában a különböző fejfa-eredeztető hipotézisekre alapozódnak. Ezért is szükséges a munkát a formai szempontokon túlmenően a kultúrtörténeti szempontok figyelembevételével elvégezni.
A magyarság körében ismeretes valamennyi variáns forma az oszlop és a tábla alakú fejfák típusába sorolható. Az oszlop-típus is tág keretek között mozog. Megtalálható közöttük a tekintélyes vastagságú tönkös fejfa, fejefa, akárcsak az egyszerűbb faragású vagy dúsan díszített fejfa, „főtől való fa”, sökfa és a gombosfa, gombfa. A tábla alakú fejfa, epitafa egységesen csupán néhány helyen található meg, viszont elszórtan sok temetőben lelhető fel. Ezek között is vékonyabb és vastagabb, díszes faragásúak, s az egyszerű névtáblák különíthetők el egymástól.
1. Tönkös és oszlop alakú fejfák. A fejfák alaptípusainak meghatározása formakincsük alapján történhet meg. Annak ellenére, hogy a fejfa a XVIII. századtól vált általános sírjellé, és viszonylag új keletűnek tekinthető a díszítőelem-rendszere is, két nagyobb típusát különíthetjük el: a régi vagy archaikus, és az új stílusú fejfák nagy csoportját.
Az archaikus fejfák között az antropomorfok alkotják az uralkodó típust, de idetartozik még a gombosfák nagyobb csoportja is, mint az antropomorfia sajátos megnyilvánulása.
Az impozáns, tönkös-oszlop alakú antropomorf fejfák jellegzetes típusát képviselik az ún. csónak alakú fejfák, amelyek a Tiszántúlon találhatók meg. Legszebb egyedei a szatmárcsekei református temetőben állnak, de hasonló alakúak előfordulnak más szatmári helységekben – Tiszacsécse, Penyige (Szabolcs-Szatmár-Bereg megye) –, valamint az Érmelléken6 – Érkeserű (Cheşereu, volt Bihar vármegye), Félegyháza (Roşiori, volt Bihar vármegye), Diószeg (Diosig, volt Bihar vármegye), Szalacs (Sâlacea, volt Bihar vármegye) –, sőt a Sárrét peremén elterülő Püspökladányban is. Ezek a fejfák egy csónak alakjához hasonlítanak, ugyanakkor stilizált emberalakot is mutatnak. A fejfa csúcsban végződik, az éle kissé előrehajlik, s felállítva a sírjel védelmét szolgálja azáltal, hogy elvezeti az esővizet. Földön fekve csónakhoz hasonlít, felállítva pedig emberalakot szimbolizál. A fejfa „fej” részén jellegzetes íves faragás jeleníti meg az arcot, amely az ember orr-száj-áll domborulatára emlékeztet. Solymossy Sándor e fejfaforma és a finnugor népek temetkezési szokása között kapcsolatot tételez fel, s véleményét arra alapozza, hogy az őshaza vízjárta vidékein a halottat csónakkal szállítják a temetés helyszínére, és a szatmárcsekei fejfa is a hasonló temetési processzió emlékét őrzi. A vízállásokban gazdag, a Tisza, Túr, Szamos, Kraszna folyók által tagolt, vizenyős szatmári tájon a temetés az ősi hagyományok szerint történhetett. A halottat csónakon szállították a temetőbe, amit azonban már nem hoztak vissza a faluba, hanem a sírra helyezték. A sírra állított fejfa alakja erre a csónakos temetésre enged következtetni.7
A csónakos temetés és a sírjel kapcsolatának ősiségét, illetve a táj determinációját a forma kialakulásában, a néprajztudomány kétkedéssel fogadta. Nyárády Mihály ellenérvét egyrészt arra alapozta, hogy a fejfák különböző alakúak Szatmárban is – Szatmárcseke valóságos egyedi típus-szigetet képez –, tehát a fejfa formakincsének kialakulását nem lehet a csónakos temetkezéshez kötni. Az élben csúcsosodó s előrehajló fejfák díszítőmotívumában Nyárády elismeri az antropomorf jelleget. Az emberi arcot meghatározó profilvonalat bajuszhoz hasonlítja. Tehát a szatmárcsekei fejfa antropomorf jellege szerinte is kétségkívül létezik, csupán a csónakos temetéshez való kötődése kétséges.8 Jóllehet itt, Szatmárban áradások idején csónakon szállították a halottat a temetőbe, ahová másképpen nem juthattak volna el, csak vízi úton. Szatmárcsekén a régi temető más helyen, az Ecsedi-láp közelségében volt, ahová szükségszerűen kellett csónakot használni a közlekedésre. Egy XX. század eleji feljegyzés megemlékezik arról a szokásról, hogy Szamosszegen is csónakra tették a koporsót, ha árvíz lepte el a vidéket, s a vízi járművet kellett használatba venni.9 A csónakos temetés és fejfa-kialakulás kérdését – mint utaltunk rá – a finnugor rokonnépek körében – Karéliában – vizsgálta Koczogh Ákos.10
A karéliai példa is bizonyság arra, hogy elvessük a csónakos temetkezés, illetve a csónak és fejfa közötti kapcsolat jogosultságát. A csónakos temetkezés, illetve a csónaknak a sírhalomra történő borítása nem zárja ki a fejfa sírjel önálló meglétét. Két különböző jelenségről van szó. Hasonló a helyzet a „kopja” és a „fejfa” közötti kapcsolathoz. Azaz, a fejfa sírjel nem a sírra tűzött kopja fegyver fejleménye, mert a sírjel és a temetési ceremónia látványos kelléke egy időben léteztek.11 Azt feltételezni, hogy a sírhantra fektetett csónak felállítva vált fejfává, kizárt dolognak tekinthető, azzal a lehetőséggel viszont számolnunk szükséges, hogy a fejfa formakincsében, alakjában megjelenhet a csónak, ami természetes is. A tekintélyességet kifejező, hatalmas fatörzsekből – tönkökből – kifaragott fejfa felső részének kialakítása szükségessé tette a csúcsos végződést, annak érdekében – mint hangsúlyoztuk –, hogy az eső gyorsan lefolyjon, ne korhassza gyorsan a fát. Az antropomorfia kötődése ehhez a fejfaformához nem szükségszerű. A Nyárády Mihály által nevezett „magyar bajusz” motívum más alakú fejfákon is megjelenik, sőt az egész fejfa tömegét, formakincsét is jellemezheti.12
A fejfa felső részének csúcsos fejkialakítása emlékeztethet a csónak alakjára, ami azonban nem jelenti azt, hogy közvetlenül a csónakos temetkezés, a csónak határozza meg a fejfa formakincsét. A „csónak alak” valójában az antropomorfia megnyilvánulása (Püspökladány, Nádudvar, Gyoma, Kaba, a bihari Érkeserű, Kokad, Berettyóújfalu, Biharfélegyháza, Bihardiószeg, Szalacs, Belényessonkolyos), az emberi test fej-, illetve felső részét szimbolizálja.
Az archaikus gombosfák többsége oszlop alakú, s antropomorf jelleggel rendelkezik. A fejfacsúcs motívuma a „gomb”, „gömb” dísz, s a törzsének szintén gombos ornamens elemekkel történő kifaragása fejezi ki az emberalakúságot, mutatja az ember testrészeinek stilizált plasztikáját. A gombosfák közvetlen vagy közvetett török hatással történő eredeztetése – mint utaltunk rá – nem bizonyítható, jóllehet Jankovics Miklós, s nyomában haladva – a szentesi gombosfák kapcsán – Csalog József is annak tulajdonított meghatározó szerepet.13 A gombfa mindenféleképpen kapcsolódhat azonban a középkori magyar és török harcosok vitézi sírjelölő kultúrájához. Érdekességként és a probléma szélesebb körű vizsgálata érdekében megemlíthető, hogy a sírjel valóságos „fejfa” is volt, vagy legalábbis lehetett, amikor a győztes fél az ellenség harcosainak fejét levágta és lándzsára tűzve mint diadalmi jelvényt vitte, vagy hagyta a csatamezőn. Ebben az esetben valóságosan is antropomorf volt a fejfa, mintegy gombosfa. Természetesen, mint a kopják esetében is, ezen vitézi „szokás” sem adhat magyarázatot a gombos fejfák keletkezésére.
2. Epitáfiumok, névtáblák, tábla alakú fejfák. A vitézi temetkezés során részletesen szóltunk a fából faragott, ezüstlemezzel borított, díszes epitáfiumról, amelyen az elhunyt érdemeit dicsőítették. A temetési menetben vitték, majd a temetés végeztével a templom falára erősítették fel. Tulajdonképpen primer sírjelnek tekinthető, amely a sír felett töltötte be rendeltetését, tájékoztatott a sírban nyugvó földi életéről. Ezek az epitáfiumok Kárpát-Európa-szerte megtalálhatók, elsődlegesen is a reformátusok templomaiban, mint például a Hajdúságban, de a katolikusokéban is.14
A névtáblák átmenetet képeznek a tábla alakú fejfák felé. A tábla alakú fejfákat különböző vastagságú deszkából, laposra vágott fatörzsből készítették. A névtáblákhoz állnak közelebb azok a fejfák, amelyek egyszerű formakincsű, kerek végződésű és szegéllyel rendelkező vastag deszkalapok. Több esetben háromszög alakban is lezárják a fejrészt. A mezőberényi németeknél ismeretes tulipán alakjára emlékeztető tábla alakú fejfa.
3. „Kopjafák” vagy népi iparművészeti fejfák. A vitézi temetési pompa tárgyalása során egyértelműen beigazolódott az, hogy a kopjás temetkezés és a fejfasírjel-állítás között közvetlen eredetkapcsolat nem áll fenn. A népnyelvi terminológiák között sem fedezhető fel a kopjafa sírjelnév. Ennek ellenére a terminológia szívósan tartja magát a korabeli népművészeti kutatók, néprajzkutatók s a műveltebb rétegek, s természetesen a faragó népi iparművészek körében.
A művészeti faragók munkája révén terjedtek el a rendkívül gazdag díszítésű legújabb típusú fejfák, amelyek kopjafa néven ismeretesek széles körben. Ezek a napjainkban megnyilatkozó népművészet reprezentáns darabjai. Közös jellemzőjük, hogy általános népművészeti stílust képviselnek, azaz a díszítőmotívumokat nem az illető helység fejfakultúrájának hagyományai szerint faragták a fákra. Egy-egy ügyes faragó keze munkáját dicsérik, aki nemcsak a helyi hagyományokat reprezentáló, hanem azon túlmenően máshol is fellelhető díszítőelemeket is szabadon felhasznál. Rendszerint a helyi közösségi hagyományszerűség figyelembevétele nélkül, népművészeti fejfákat faragnak. Ez az alkotó tevékenység valójában népi iparművészet. Az 1960-as években kezdtek megjelenni, s számuk rohamosan gyarapodott a hetvenes-nyolcvanas években. Eleinte Erdélyből jövő faragók, de itteniek is foglalkoztak készítésükkel, megrendelésre készítették el munkájukat. Ezek szinte kivétel nélkül oszlop alakú fejfák, azonban néhol – mint Dunaegyházán – reliefet, szobrot is faragtak fából, és állították a sírokra. A népi iparművészeti „kopjafák” egyetemes jellegét az is bizonyítja, hogy protestáns és katolikus temetőkben egyaránt megtalálhatók, már nem kizárólag a protestáns, tradicionális sírjelkultusz jelenségei. Olyan temetőkben is megjelentek, ahol évtizedekkel, évszázaddal korábban sajátos, egyéni stílusú fejfák, gombosfák voltak. Legszembetűnőbb a jelenség ott, ahol még állnak a régi típusú fejfák, mint például Bibarcfalván, Nagybaconban. Vargyason már eltűntek a gombosfák, s helyüket a népi iparművészeti kopjafák vették át. Homoródszentpálon a sírkövek világában idegenül hatnak az általános stílusú faragványok.
A történeti eseményekhez fűződő megemlékezések is ösztönzőleg hatottak a „kopjafák” készítésére és elterjedésére. Külön is szükséges megemlíteni a mohácsi Történeti Nemzeti Emlékparkot, ahol a fából faragott kopják, buzogányok sokaságát állították fel a szerencsétlen kimenetelű, 1526-os mohácsi csata elesetteinek emlékére. Az 1956-os forradalom és szabadságharc áldozatainak és mártírjainak emlékét is „kopjafák” őrzik a pesti Újköztemetőben. Az 1990-es politikai fordulat után rendre állítottak kopjafákat, amelyek köztéri emlékmű funkcióját töltik be.
4. Lábfák. Az előzőekben szükségszerűen esett szó a koporsóvivő rudakról, amelyeket eredetileg nem vittek vissza a temetőből, hanem a sírhantba szúrták. A rudakat helyenként a sírgödörbe helyezték, a koporsóval együtt temették el. Rendszerint azonban már temetkezési kellékké vált. Az egyházközség tulajdonát képezi, és a fekete zászlóhoz hasonlóan – akárcsak a szentmihálylovát –, a templomba viszik vissza.
A koporsóvivő rúd tehát sírjellé vált azáltal, hogy a két darab rudat a sírhanton a halott lábához állították. A fejfához hasonlóan lábfaként tölt be sírjelfunkciót. A lábfa megtalálható a Kárpát-medencében a Tiszától keletre eső vidékeken, Felföldön (Abaúj-Torna) és Erdélyben (Kalotaszeg) egyaránt. A lábfák többsége díszítetlen, de eredeti nagyságú csupán kevés helyen található, mint például Magyarlétán (Litemi de Sus, volt Torda-Aranyos vármegye), Siklódon (Şiclod, volt Udvarhely vármegye), Pusztafalun (Borsod-Abaúj-Zemplén megye). Több helyen gombosra faragják – például Magyargyerőmonostoron (Mânâstireni, volt Kolozs vármegye) –, de sok helyütt egészen a sírba süllyesztik, csak a felső részük látható. Kettő-kettő, vagy több, ahányan a sírban nyugszanak. A lábfa is elveszítette eredeti – koporsóvivő rúd – funkcióját, és a fejfához hasonlóan méreteiben nagy, impozáns sírjelként áll a sírhanton. A Tiszazugban – Tiszasason, Tiszaugon, Tiszakürtön – vastag lábfák állnak a síron, s egy halottnak csupán egy lábfát állítottak. Egy padmalyos sírban nyugvó házaspárnak például egy-egy fejfa és egy-egy lábfa került a sírhantjára.
Összegezésként hangsúlyozzuk, hogy tanulmányunk elkészítését alapvetően az motiválta, hogy a magyar népi kultúrának egyik sajátos megnyilatkozását, a fejfát, a fejfa sírjelet vegye vizsgálat alá monografikus igénnyel. Az elmúlt több mint egy évszázad alatt nagyon sok közlemény látott napvilágot, amelyek a formakincsét, típusait vették vizsgálat alá, és számos tanulmány íródott meg, amelyeknek feltett szándéka volt a jelenség eredetét tisztázni, azaz a fejfaállítás szokásának magyarázatát adni.15
A fejfa azonban önmagában érdemben nem vizsgálható. A formakincs számbavétele, a díszítőelemek rendszerezése ugyan alkalmat ad arra, hogy a fejfakincs gazdaságát dokumentáljuk, azonban számos történeti és kultúrtörténeti tényező, néprajzi sajátosság teszi valóban érdekessé és népművészeti értékké a – sajátosan magyar – fából faragott sírjelet, a fejfát. A fejfa vizsgálata kapcsán szükséges magát a temetési ceremóniát vizsgálni, mivel annak számos olyan mozzanata van, amely összefüggésben áll a sírjelölés szokásával. A temetkezés helye, a temető, a sír olyan tényezők, amelyek figyelembevétele szükséges a népi társadalom és szokásrendszer és a sírjelölés kapcsolatainak feltárásához.
A tudományos vizsgálat egyértelműen azt igazolja, hogy a fejfa sírjel a protestánsok, elsődlegesen is a reformátusok körében található meg, elvétve azonban akad a lutheránusok között is, de például a Székelyföldön, az unitáriusoknál már nincs meg.
Ismeretes, hogy a helvét vallás, a kálvinizmus sajátos „magyar vallás”, amely a török hódoltság kezdetén, a XVI. század közepe táján honosodott meg Magyarországon. Főként Magyarország központi területein, így a Nagy Magyar Alföldön, a Dunántúl baranyai, somogyi, tolnai területein, valamint Erdélyben. Buda eleste – 1541 – után három részre szakadt az ország. Erdély önálló államiságot vívhatott ki, míg az ország jelentős része a török birodalom része lett, török uralom alá került. Meggyengült a római katolikus egyház hatalma. Az érsekségek, püspökségek, káptalanok menekülésre kényszerültek. A törökök a világi birtokosokhoz hasonlóan, az egyházi nagybirtokosokat is veszélyeztették.16 Csupán a kolduló ferences barátok maradhattak meg a hódoltsági területeken (Jászberényben, Kecskeméten). Az önmagára maradt magyarság önrendelkezésének különösen megfelelt a puritán protestáns eszmeiség, s ennek következtében a kálvinizmus teret hódított a törökök által megszállt területeken és Erdélyben, ahol még államvallás is lett. A lutheranizmus az erdélyi szászok, a királyi Magyarországon élő magyar főurak és északi szláv jobbágyok, valamint a szepességi szászok, cipszerek között honosodott meg. A XVIII. század eleji nagy népességmigráció során a Felföldről jövő északi szlávok és német területekről a Duna mentében idevándorló németek terjesztették Alföld-szerte és a Dunántúlon a lutheránus (evangélikus) vallást.
A fejfa sírjel a protestánsok között hódított teret, és jellegzetes magyar kulturális örökségnek tekinthető, amely annak ellenére, hogy viszonylag későn – a XVII. század végétől – jelenik meg, formakincsében, díszítőelem-rendszerében számos olyan archaikus vonást őrzött meg, amelyek a magyarság évezredes kultúrájának rekvizitumai. A katolikusokkal ellentétben nem keresztet, hanem faragott faoszlopot állítottak a sírra sírjelként a református vallású magyarok. A XVIII. században az Alföldre települt északi szlávok – tótok – döntő többsége lutheránus hiten élt (Alberti, Irsa, Pilis, Péteri, Dunaegyháza, Békéscsaba, Mezőberény, Szarvas, Tótkomlós), s a vallásüldöztetés miatt menekülésre kényszerült evangélikus németek szűkebb csoportja is. Akárcsak a szlovákok, a német Kis-Harta, Soltvadkert lakossága, a mezőberényi németek szintén fejfákat állítottak a sírokra, a szomszédságban élő magyarokhoz hasonlóan. Más evangélikusok által lakott vidékeken nem található meg fejfa sírjel.
A fából készült sírjel neve, népi terminológiája Kárpát-Európa-szerte fejfa, fejéhez való fa, főtől való fa, fűtűl való fa, gombfa, gombosfa, ritka előfordulásként ismerhető meg az epitafa, sökfa. E nevek a sírhant fejrészéhez állított sírjelek megnevezésére szolgálnak. Kivétel nélkül a tönkös vagy oszlop alakú fejfák tartoznak csoportjukba. A „gomb” jelzőként történő megnyilatkozása a fejfa díszítettségére vonatkozik: a fejfa csúcsát kivétel nélkül gombos ornamens elem díszíti, amely a fejfák többségéhez hasonlóan emberalakúságot, antropomorfiát testesít meg, illetve szimbolizál. A tönkös és oszlop alakú fejfák rendszerint emberalakot jelképeznek. Köztük legismertebbek a szatmárcsekei, úgynevezett „csónak alakú fejfák”, amelynek egyszerűbb formai változata uralja a Tisztántúl, Északkelet-Magyarország (Zemplén, Abaúj, Borsod, Gömör) területeit. Az antopormorfia szép megnyilatkozásai találhatók meg a Duna–Tisza közén (Kunszentmiklós, Tass, Szabadszállás, Abony, Tószeg), s a Tisza és Körösök vidékén (Békés, Hódmezővásárhely), a Kisalföld északi területén (Perbete, Nagysalló). A gombos fejfák is antropomorf jelleggel bírnak, s megtalálhatók Kárpát-Európa különböző vidékein, így a Duna–Tisza közén Nagykőrösön, Alsónémedin, Ócsán, Monoron, Áporkán, Majosházán, Dunavecsén, Solton, Foktőn, Dunaszentbenedeken, Uszódon, Abonyban, Tószegen, Tiszavárkonyban, Vezsenyen, a Tisza melletti Szentesen, Szatmárban (pl. Börvely), Szilágyságban (pl. Désháza), Kalotaszegen (pl. Ketesd), Dunántúlon a mezőföldi Cecén, Sárbogárdon, a somogyi Szennán, Nagybajomban. A legdíszesebb faragású fejfák a Duna-Tisza közén, Kalotaszegen, Erdővidéken lelhetők fel. A kalotaszegi, erdővidéki fejfák „gomb” faragásúak. A fejfa csúcsát gomb díszíti, a törzsét viszont a gombos, gyűrűs díszek mellett csillag és tulipán motívumok is ékesítik, valóságos életfává varázsolva a sírjelet. Az „életmotívumok” (tulipán, csillag) az antropomorf jelleget erősítik a csúcson lévő „gomb” dísszel együtt. Hasonlóan gazdag, gomb-tulipán-csillag motívumokkal díszített fejfák találhatók a Duna–Tisza közén Izsákon, Fülöpszálláson, valamint a szlovákok lakta Dunaegyházán, Albertin, Irsán és Pilisen.
Az antropomorf fejfák archaikus jellegűek. Ősi hagyományokkal hozható kapcsolatba formakincsük. Általános megnyilvánulás az antropomorfia, megtalálható azokon a területeken is, amelyeken a nomád életmódot folytató magyarság évezredekkel korábban megfordult (itt említhetők meg a kultikus helyeken álló kőből faragott emberszobrok, a „kamennaja babák”, jóllehet azok nem sírjelek). A sírhanton megjelenő, stilizált ember alakú fejfa általános és archaikus jelenségnek tekinthető. Egyes feltevések szerint a Felső-Tisza-vidéken általános – különösen Szatmárcsekére jellemző – ún. csónak alakú fejfatípus a magyarság ugor kori hagyományaival kapcsolható össze (ti. a tundra vidékén meglévő csónakon történő temetés szokásával). A gombosfák archaikus jellege is nyomon követhető a magyarság évezredes kultúrájában. Összehasonlított adatokat alapján rokonságot feltételezhetünk a magyar és a XIX. század végi baskír, kirgiz, kazah temetkezési szokások között. Az a teória viszont, miszerint a hódoltsági területeken – mint például Szentesen – a törökök temetkezési kultúrája, a turbános sírkövek hatottak volna a gombos fejfakincs kialakulására, csupán romantikus – ám logikus – elképzelésnek tekinthető.
A fejfák megnevezésére gyakran használt terminológia a kopjafa, amely azonban a népnyelvben nem található meg, mesterséges elnevezés. A XIX. század végén virágzó nemzeti romantika terméke. A sajátos nemzeti szimbólummá vált sírjel, a „kopjafa” a vitézi temetési pompára vezeti vissza eredetét.
A „vitézi korban”, a XVIII. századot megelőző időszakban a főúri, rangos temetkezés alkalmával játszottak fontos szerepet a harci jelvények és eszközök – sisak, aranyos sarkantyú, buzogány, zászló –, közöttük a szúrófegyver, a kopja. Miként a közzászlót, kardot a sírba törték, úgy rontották össze a templom falán a harci eszközöket, a kopjákat a fegyveres vitézek. Szélesebb körben – mint a székelyföldi lófők és székely harcosok esetében –, a zászlóval felékesített kopját a temetési pompa részeként a sírhantba szúrták nemcsak a reformátusok, hanem a katolikusok is (pl. a sóvidéki Atyhán). Ez a szokás adott okot arra, hogy feltételezzék egyes kutatók a fejfa sírjel és a kopja fegyver közötti evolúciós kapcsolatot. Azaz, szerintük a kopjából ered a reformátusok fejfája, s ezért alkalmazták rá a „kopjafa” nevet. Ez a feltételezés azonban nem állja meg a helyét. Mint a jeles néprajzkutató, Viski Károly kimutatta, a díszes faragású fejfa nem magából a szúrófegyverből, hanem annak tartójából alakult ki. Tehát, a kopja csupán szekunder sírjelölő funkcióval rendelkezett, mintegy sírmellékletként. A kopjás temetkezés a XIX. század felében, a „vitézi kor” végleges lehanyatlásával szűnt meg, és csupán a fegyveres kötelékben élő, határőri védelmi funkciókat ellátó székelység körében maradt fenn a legtovább, amelynek emlékét még a XIX. század közepén is nyomon lehetett követni.17 Sok helyütt – mint a sóvidéki Siklódon, Küsmödön, Etéden – a kopják és tartójuk végleg eltűntek, és sírkövek, koporsókövek vették át, illetve töltötték be a sírjelölés funkcióját. A díszes gombfafaragás szokása nem alakult ki, jóllehet sajátos módon megmaradt a „hagyományos” sírjelölés, miszerint a három koporsóvivő rúd közül egyet a fejhez, kettőt pedig a lábhoz szúrnak (pl. Siklód). Ezek azonban „átmeneti jelleggel” jelölik a sírokat, addig, míg évek múltával a kőből készült síremlék nem váltja fel őket, mint volt az korábban is. Siklódon – de más helyütt is Székelyföldön, mint például Csókfalván – nem volt közös temető a faluban, hanem ki-ki a saját portáján, a házastelek végén lévő szilváskertben temetkezett. Itt sírkövek állnak a családi sírokon. A néhány évtizede létesített, falu fölött magasodó közös temetőben – ahová három rúdon viszik fel a halottat – a sírhantokba szúrják a koporsóvivő rudakat (egyet a fejhez, kettőt a lábhoz). A koporsóvivő rudakat más helyeken is (pl. a kalotaszegi Magyargyerőmonostoron, a Tisza melléki Tiszakürtön, Tiszaugon, Tiszaszöllősön, a bihari Ártándon, Biharfélegyházán, az abaúji Magyarbődön, Nagyszaláncon) a sírhantba szúrták lábfának. Idővel a fejrészhez rangos kőből készített síremléket állítottak fel (pl. az Olt vidéki Alsórákoson). A zászlós kopja reliktumként maradt fenn a sóvidéki Korondon. A díszesen faragott fejfa, gombfa – az egykori kopja tartója – csúcsába a zászló csökevényét, kis fanyélre kötözött fekete szalagot tűznek. A háromszéki Erdővidék református lakossága széles körben állította a „gombfákat” a sírra a XIX. század végén, a XX. század első harmadában (valóságos kopja-erdő látványát mutatták a református temetők), amelyek csúcsába azonban zászlócskát nem tűztek, bizonyságául annak, hogy a „gombfa” sírjel nem a kopja fegyver genetikus származéka. A gombfaállítás szokása a XX. század második felében végleg az enyészetbe hanyatlott.
A fejfa tehát nem harci fegyver, a lándzsa, kopja fejleménye, nem abból származik eredete. Viszonylag kései jelenség a fejfa, melynek történetisége a XVII. század végéig nyomozható. II. József 1781-ben kibocsátott vallási türelmi rendeletét követően vált általánosan sírjellé a fejfa, „főtől való való fa”, „fejéhez való fa”, „gombosfa”, „gombfa” a protestáns – elsődlegesen is református – temetőkben, amely az 1848/49-es szabadságmozgalom elbukása után bekövetkező osztrák (Habsburg) nemzeti elnyomás végét jelentő, 1867-es kiegyezést követő, a nemzeti önazonosság megerősödésével is együtt járó, s azt erőteljesen kifejező népi díszítőművészet áramlatában élte virágkorát a XIX. század utolsó harmadában, a századforduló idején. Ez a fejfa azonban díszítettségében, formakincsében magában hordozza azokat az archaikumokat is, amelyek a magyarság évezredes kultúrájában reliktumként, survival jelenségként éltek tovább és maradtak fenn.
A vitézi és nem vitézi, kisnemesi, módos cívis, honorácior temetkezések során különös szerepet töltött be az epitáfium, a sírfelirat. Díszes, nemesfémmel bevont fatáblákra, egyszerű fatáblákra, kőlapokra vésték fel az elhunyt érdemeit méltató szövegeket életrajzi adatokkal kiegészítve, és elhelyezték azt a síron. Ezek a sírfeliratok nemcsak a főrangúak esetében voltak meg, amelyeket rendszerint a templomok falára erősítettek fel díszes harci eszközök (aranyos lobogó, díszes kopja) társaságában, hanem az alacsonyabb rangúaknál is. A református Nagykőrösön a XVII. század közepéről származó történeti adatok szerint a lelkész, prédikátor sírját „fával rótták fel”, azaz olyan síremléket állítottak a sírra, amely az epitáfium funkcióját töltötte be. Fejfát még nem említenek a történeti források a XVII. században. Nagykőrösön bukkan fel először a „fejéhez való fa” sírjelnév 1739-ben, majd ezt követően rendre már említés történik róla nemcsak Nagykőrösön, hanem a szomszédos Kecskeméten és Cegléden is, és másutt. Ismeretes Nagykőrösről 1771-ben, hogy a mezőváros tekintélyes nótáriusának sírját epitáfiummal építették – amely valóságos sírkertnek tekinthető, melynek ajtajára sarokvasat is készítettek –, és a sírhantra „epitaphiumot” és „fejéhez való fát” állítottak. Az „epitáfiumra” szöveget metszettek, a „fejéhez való fát” pedig díszesre faragták és le is festették. A sírjelölő funkciót együttesen és külön-külön, az epitáfium és a fejfa töltötte be. A későbbiek során az epitáfium mint önálló sírjel eltűnt a sírról, a gombosfa egyedül töltötte be a sírjelölés rendeltetését. A fejfa viszont alkalmas arra, hogy törzsére véssenek nevet és rövid szöveget, s ily módon a fejfa egységesen tölthette be a sírjelölés funkcióját, magában ötvözve az epitáfium funkcióját is. Érdekességként említhető meg az, hogy ritka esetben – például Cegléden – a gombosfa törzsére – amelyen olvasható az eredeti sírfelirat –, későbbi temetés alkalmával már márványtáblát, epitáfiumot készítettek, amelyet a fejfára erősítettek. A XVIII. században ismeretes az „epitafa” névvel illetett sírjel, fejfa is ritka előfordulásként (Abony, Karcag).
Tehát, a sírokon egyszerűbb fatáblák, „emlékfák” voltak, amelyek eligazítást nyújtottak a sírban nyugvóra vonatkozóan. Később, a XIX. században, amikor már díszes fejfákat faragtak, az epitáfium egyszerű névtáblává alakult át, de fontos része lett a tábla alakú fejfáknak is. Ritka esetben – például Ordason – a gombosfa megőrizte a régi időkre utaló „epitafa” nevet a mai népnyelvben. A XVIII. század közepén Abonyban és Karcagon nem „fejéhez való fákról”, hanem a temetőben lévő epitáfiumokról történik említés. Abonyban a római katolikus földesúr – a „cuius regio, eius religio” elve alapján – üldözte a református vallású törzsökös lakosságot, s 1741-ben a jövevény katolikusok a temetőjükre rontottak és az „epitaphiumokat” feltüzelték. Karcagon a temetőből orozott „epitaphium deszkákat” tüzeltek el 1768-ban. Tehát az epitáfium „deszka”, valójában fából vágott deszkalap volt, amelyre szöveget véstek fel. Ez jelölte a sírhantot. Ez az epitáfium sírjel megfelel a későbbi névtáblának és a tábla alakú fejfának.
A napjainkban is meglévő névtáblák tehát rokonságot mutatnak az epitáfiumokkal, s egyben a fejfák ősének is tekinthetők. Egyszerű formakincsűek, s gyakran átmenetet képeznek a fejfák másik nagy csoportja, a tábla alakú fejfák irányában, amelyek változatos díszítettségűek, de általában meghatározó epitáfium jelleggel rendelkeznek.
A tábla alakú fejfák között is szükséges megkülönböztetni az archaikus antropomorf formakincsűeket. A különböző vastagságú deszkából készült fatábla meghatározó díszítőjegye a felső résznek fejszerű kiképzése, de a törzs is rendelkezik emberalakúsággal. E típust reprezentáló legkarakterisztikusabb antropomorf tábla alakú fejfák határozzák meg Dunapataj református temetőjének sajátos népművészeti megnyilatkozását (copfos leány stilizált alakja jelenik meg). A tábla fejfák jelentős csoportját alkotják az oszlopos tábla alakú fejfák. Az antropomorf tábla alakú fejfák általános jellemző motívuma a stilizált fej (pl. Bölcske, Szarvas, Nagyszalonta). Közöttük vannak olyan fejfák, amelyek sajátos formakincsében uralkodó motívum a tulipán (pl. Kémes, Perbete). E fejfatípuscsoportban vannak új stílusú fejfák is. Közöttük találhatók olyanok, amelyek rendelkeznek antropomorf jegyekkel, mint például a kalotaszegi Zsobokon, Kalotaszentkirályon, Magyargyerőmonostoron, Körösfőn, a Tápióság vidékén lévő Bényén. Ezek az új stílusú antopomorf fejfák eltérnek a hagyományos sírjelektől, fejfák formakincsétől, a régi díszítésű fejfáktól, gombfáktól, gombosfáktól, újszerű készítményű sírjelek.18 Az új stílusú fejfák között találhatóak díszes faragású, növényi ornamentikával díszített tábla alakú fejfák (pl. Irsa). Sok helyütt csupán egyszerű tábla alakú – névtáblaszerű – fejfákat állítottak, illetve állítanak a sírokra (pl. Mezőberény, Sárszentlőrinc), amelyek valóságos epitáfiumként állnak a sírhantokon.
Az új stílusú, oszlop alakú fejfák csoportjához tartoznak azok is, amelyek az obeliszk alakú sírkövek formavilágát utánozzák. Itt szükséges említést tenni arról, hogy elvétve a Kárpát-Európában megtalálhatók az egyszerű, díszítetlen, faragatlan fejfák is, amelyek a maguk egyszerűségében lehetnek archaikusak (pl. Szentesen), de újabb jelenség megnyilatkozásai is (pl. az Esztergom környéki Nagyölveden, Zsobokon) egyaránt.
A sírjelekkel, illetve a sírjelöléssel kapcsolatban szükséges említést tenni a jeltelen sírokról is. Sok helyen csupán fát ültettek a sírhantra, fejfát nem állítottak, vagy ha igen, az élőfával együtt töltötte be a sírjelölés funkcióját. Szükséges arra is utalni, hogy nem csupán protestáns, de más vallásúak (köztük római és görög katolikusok, ortodox keletiek) temetőiben is megtalálható a sírra ültetett fa.19 A hegyvidéki területen gyakran fenyőt ültettek (pl. a zempléni Abarán, Alsómihályiban), de az akác is előfordul (pl. a mezőségi Széken), gyakran gyümölcsfákat, így almát, meggyet, diót, epret (pl. a Duna melletti Nógrádverőcén, a nógrádi Szklabonyán vagy Kürtösabonyban, a Maros középső folyásvidékén, Nagyenyed környékén).
A fejfák viszonylag rövid korszakban élték virágkorukat (XIX. század második fele, XX. század első fele), és a XX. század második felében sorra eltünedeztek a temetőkből, napjainkban csupán megfogyatkozott számban őrzik a különböző vidékek temetői a hagyományos fejfakultúrát.
A fejfák nagymérvű pusztulása következett be a XX. század második felében. Ebben az időszakban döntő társadalmi-gazdasági változások mentek végbe Kárpát-Európa-szerte, amelynek sajnálatos következménye a nemzeti jelleget erőteljesen magában hordozó parasztság kultúrájának, a hagyományos parasztpolgári életmódnak a felszámolódása, illetve megszüntetése. A temetők – különösen a városokban, így az egykori mezővárosokban is – elsivárosodtak, jellegtelen kőrengeteggé váltak. A fejfákat felcserélték az értékesebb mészkő és gránit, valamint a kevésbé értékes, jellegtelen műkő síremlékekre. Ez utóbbiak jelentik a döntő többséget. A temetőkben megjelentek a „kopjafák” is, a népi iparművészet termékei-remekei – függetlenül attól, hogy katolikus vagy protestáns a temető –, szakítva a hagyományokkal. A faragó iparművészek által készült díszes kopjafák nem a helyi jellegzetességet, hagyományos fejfakultúrát örökítik, hanem általános stílust képviselnek, a különböző csillag, gomb, tulipán díszítőelemek felhasználásával. Ezek a kopjafák valóságos nemzeti szimbólummá váltak azáltal, hogy a népművészet – nevezetesen a fejfaművészet – hagyományait, díszítőelem-rendszerét tovább örökítik, és nem csupán sírjelként, hanem történeti emlékműként is funkcionálnak, felállítva emlékhelyeken, köztereken egyaránt.
Irodalom
BALASSA Iván
1973 A magyar temetők néprajzi kutatása. Ethnographia LXXXVI. 225–242.
1989 A magyar falvak temetői. Budapest.
BORBÉLY Gábor
1999 Csónak alakú fejfák az érmelléki református temetőkben. In: Hol sírjaink domborulnak. Partiumi temetők. Partiumi Füzetek (szerk. Dukrét Géza) 7. Nagyvárad, 130–141.
KOCZOGH Ákos
1975 Főtül való fák. Confessio III. Budapest, 84–101.
KUNT Ernő
1978 Temetők az Aggteleki-karszt falvaiban. Studia et Folkloristica 3. Debrecen
1983 Temetők népművészete. Budapest
NOVÁK József Lajos
1910 A temetők népi művészete. Néprajzi Értesítő XI. 1–27, 149–161.
NOVÁK László [Ferenc]
1980 Fejfák a Duna–Tisza közén. Az Arany János Múzeum Kismonográfiái l. Nagykőrös
1989 Haufendörfen im Nordwesten der Großen Ungarischen Tiefebene. In: Ideen, Objekte und Lebensformen Gedenkschrift für Zsigmond Bátky (Hausger. Béla Gunda – László Lukács – Attila Paládi Kovács). Az István Király Múzeum Közleményei – Bulletin du Musée Roi Saint-Étienne Serie A. Nr. 29. Székesfehérvár, 169–184.
2005 Fejfa monográfia. Az Arany János Múzeum Kismonográfiái 16. Nagykőrös
NYÁRÁDY Mihály
1963 A szatmárcsekei református temető fejfái. A Jósa András Múzeum Évkönyvei III. 1960. Nyíregyháza, 193–218.
ORBÁN Balázs
1868 A Székelyföld leírása I. Pest
Ö. BARTHA Júlia
1996 Az anatóliai törökök temetkezési szokásai. Studia Folkloristica et Ethnographica 37. Debrecen
SALAMON Ferenc
1886 Magyarország a török hódítás korában. Budapest
SOLYMOSSY Sándor
1930 Ősi fejfaformák népünknél. Ethnographia XLI. 65–84.
SZABÓ István
1991 Egy szamosszegi tanítónő és ránk maradt kéziratöröksége. In.: Történelem, régészet, néprajz. Tanulmányok Farkas József tiszteletére. (szerk. Ujváry Zoltán) Debrecen, 501–518.
SZAKÁLY Ferenc
1981 Magyar adóztatás a török hódoltságban. Budapest
VISKI Károly
1910 Mi a kopjafa? Néprajzi Értesítő XI. 221–224.
ZENTAI János
1974 Magyar fejfák 1–2. rész. Élet és Tudomány XXIX. 69–74, 117–122.