NAPÚT 2008/9., 6–10. oldal
Tartalom
Paulinyi Tamás
Az elmúlás dicsérete
Novák László Ferenc
A magyarság fejfája
Balázs Lajos
Egy feltételezett kultúrmítosz
A haldokló megkerítése Csíkszentdomokoson
Szokáskutatóként magamat egy idő óta a csillagászhoz is hasonlítom, aki feltételezi és hisz a nem látott, csak meghatározott csillagok létében. Olyan értelemben, hogy hittem és hiszek a sorsfordító szokások, rítusok – születés, házasság, halál – belső logikája alapján abban, hogy a magyarságnak, a székelységnek mindenképpen voltak keresztény kor előtti, illetve az egyházi és hivatalos beavatási rítusok előtti korból származó, azonos rendeltetésű rítusai. Ezeket kultúrmítoszainknak tekintem.
Az egyik történész barátom írja, hogy a székely szabadságmítosz társtalan. Igazat adok neki: a szabadság hiánya uralja gondolkodásunk, érzésvilágunk, eszmeiségünk csaknem egészét. Életünk, létünk olyan területei, mint a születés, párkeresés, házasság, halál mintha nem is léteznének. Tamási, Nyírő tudatosan keresték a székely mentalitásban az ősi mitológia elemeit. Én nem tartozom a tudatos keresők közé, de kutatásaim során rá kellett jönnöm, hogy a sorsfordulók egy-egy ritka, alig vagy egyáltalán nem tudott, vagy másképpen tudott rítusa mintha messzebb vezetne vissza, mint gondolnánk. És akkor, mint a mesebeli gyermek, aki kavicsokat hagyott maga után, hogy el ne tévedjen, én népünk elhagyott kavicsait kezdtem keresgélni. Óvatosan, visszafogottan fogalmazok, de úgy gondolom, hogy Csíkszentdomokoson (ahol közel negyven éve kutatok) az útszéli kereszt megkerülése az újszülöttel azért, hogy beavatódjon a közösségbe és az anya megtisztuljon, míg máshol ezt a templomban végzik el a bibliai modell szerint; hogy a ma is szokásban levő leányszöktetés elismertetésére mint házasságkötési rítus a bekontyolással élnek (ami nem azonos az egész magyarság körében ismert új asszony beavatásával), és végül a haldokló megkerítése a mítoszok felé vezetnek. Nemcsak azért, mert mind a hármat ellenzi a katolikus egyház (Csíkszentdomokos népe színtiszta katolikus), hanem azért, mert az ismétlésük által archetipikussá váltak. Értelmes, sőt nagyon értelmes cselekedetek, mert sorsfordulókhoz kötődnek. Márpedig, Eliadével gondolkodva, „egy mozdulat csak akkor értelmes vagy valóságos, ha valamely őseredeti cselekedetet ismétel meg”. Az emberi lény, írja szintén ő, „tegyen bármit, azt korábban már megtették. Életének egésze mások kezdeményezte cselekedetek szakadatlan ismétléséből áll.” Azt is ő írja, hogy minden rítusnak isteni mintája, archetípusa van.” Még mindig nála időzve, „minden vallásos cselekedetet az istenek, a kultúrateremtő hősök vagy a mitikus ősök vezettek be (…) és ezek akkor válnak igazán hatékonnyá, ha pontosan megismétlik az idők kezdetének isteni, hősi vagy ősi cselekedeteit” (Eliade, 1998, 15–19.) Ismétlem, sorsfordító rítusokról van szó! Ki merné megtenni, hogy az egyén kritikus pillanataiban a rítus hatékonyságát minimalizálni merészelné? Ezért a csíkszentdomokosiak, akik időközben istenfélő keresztények lettek, évszázadok (több mint ezer év) óta mind csak ismétlik, amit az ősök kezdetben cselekedtek. Ezekkel fogadtatják el egy gyermek világrajöttét, egy fiatal pár egybekelését és egy emberi élet lezáródását.
Most csak azt mutathatom be, hogy mi történik a haldoklóval, mit tesznek a lélek megmentéséért, hogy gyenge és tehetetlen állapotában mégis az őt megillető helyre kerüljön. Az általam megismert, nagyon összetett halálképzet kultúrképéből egy kis szeletet emelek ki, mely azonban a csíkszentdomokosiak által magyarságunk, szerintem magas szintű és rendű lélekértelmezését és a transzcendens képzetét sejteti meg.
Nem részletezhetem, csupán elmondani tudom, hogy a lélekkel való törődés már a gyengélkedő, az elmúlásnak egyértelmű jeleit mutató ember állapotában elkezdődik. A róla való testcentrikus gondoskodás fokozatosan lélekcentrikussá válik. A szomszédok egymást váltva körülötte vannak, vele vagy érte imádkoznak. A megkerítés a lélekcentrikus szemléletnek egy újabb, a haldokló életében utolsó fokozata. Lényege a lélekmentés, a lélek védelmezése, ami akkor válik időszerűvé, amikor veszélybe kerül. Ennek a képzete – ami a népi hitvilág sajátos megnyilvánulása – egy hiteles rablási kísérlet gyanánt is értelmezhető, de egyben a rítus ideológiája is. Az egyik adatközlőm szerint a haldoklás utolsó órájában, perceiben azért kell felfokozottan imádkozni, „mert a Sátán a legjobban akkor dolgozik. Alig várja, hogy a lelket elkapja. Mert ő avval gazdagabb, ha egy lelket elragad. Ő azt viszi, s örvend neki.” És hogy ezt megelőzzék, meghiúsítsák az ördög próbálkozását, akkor a haldoklót megkerítik. Értelmezésem szerint ezzel lezárják az elválasztó rítusokat, és a siralmasok (közvetlen hozzátartozók) szabad kezet kapnak az eltávolítás előkészítésére.
A rítus személyi környezete családon kívüliekből (szomszédokból) és egy specialistából (csaknem minden utcában van egy ilyen) áll, akiben, anélkül hogy erőltetném a fejtegetést, a transzcendens világgal valamikor kommunikálni képes – sámán? – személy ősi közreműködését látom.
A továbbiakban néhány adatközlőm variánsaiból idézek:
„Ezért mondjuk a hozzátartozónak, amikor lássuk, hogy halálra változik a beteg (kiemelés tőlem), hogy te most menj ki egy kicsit… Mikor elindult a lélek, kell hagyni, hogy menjen (utalás a visszasírásra) a Jóisten kezibe. Akkor megkerítsük.
Mikor lássuk, hogy erősen haldoklik, gyújtott gyertyát veszünk a kezünkbe, a fejénél megkezdjük a kerítést, s a Miatyánkot mondjuk, mikor a lábához érünk, akkor az Üdvözlégy Máriát, újra vissza a fejhez, akkor a Hiszekegyet, s akkor mondjuk, hogy »Menj ki én lelkem a testből, vezessenek a szent angyalok a Mennyországba, a Jóisten kezibe«. S így háromszor végigmegyünk a haldoklón, körülötte. Aki megkeríti, béhajol a haldokló fölé, s a karjával hordojza körbe a gyertyát. A halott nevibe mondjuk, mintha ő kérné. Az alatt ki is múlik. Az imádság alatt megállnak egy-egy pillanatra: egyszer a fejnél, másodszor a lábánál, harmadszor újra a fejnél, a Hiszekegyre. Lassan megyünk, hogy azalatt mondódjék az imádság. Csak úgy, eppe, hogy mozgunk, ahogy fordul az óra mánusa.”
Timár Ignácné a haldokló lábánál áll meg, amikor háromszor megkerítette, ott vet keresztet, s szembefújja a füstöt s tüzet a haldoklóval. Karda Mihályné a következő imát toldja be a Miatyánk után: „Ó, jőjj el édes Jézus, vedd magadhoz ennek a halottnak a lelkit, vidd az örök dícsőségbe, őröjzd meg a Sátántól, minden gonosztól, hogy ne hághassa meg.” Kalamár Alajosné megkerítő rítusa különösen szertartásos. Az asztalnál meggyújtja a szentelt gyertyát és a gyertyához egy szál szentelt vízbe mártott szentelt pimpót (ti. barkát) fog. Ezzel meghinti kereszt formában a haldokló testét. Letérdel a fej irányában és elkezdi az imát: keresztet vet, majd: „Uram, Jézus Krisztus, jőjj segítségünkre, / Uram, segíts meg minket! Hiszek egy Istenben…” Feláll, a gyertyával elindul a test mellett, jobb felől, a láb felé. „Szent, szent, szent a seregeknek ura…” Amikor a lábhoz ér, a gyertyát a haldokló fölött kifújja. Az asztalnál újra gyújtja, és elindul a test túlsó oldalán, a fej felé. A fejnél erre az imára tér rá: „Szent Mihály arkangyal (Európa-szerte az egyház ősi oltalmazója mellett a halottak szószólója is) védelmejzen téged a jelen harcodban. Uram, hallgassd meg könyörgésünket, és a mi kiáltásaink jussanak elődbe.” Háromszor kört húz az égő gyertyával a fej körül, majd így folytatja: „Táruljatok, ősi kapuk szárnyai, hogy vonuljon bé a dícsőség királya.” Most a fej fölött fújja el a gyertyát. Szertartását így magyarázza: „Én, amikor megkerítem a haldoklót, a gyertyát feléje fújom el, de előtte elejibe viszem, hogy ő tudja (kiemelés tőlem). Me hall, csak nem beszél… Háromszor könyörgök, háromszor gyújtom meg a gyertyát, háromszor fújom el, háromszor térdelek le es mellette.”
Kedves Áronnénak nem volt ideje a szomszédasszonyt hívni. A „hirtelen halálra válás” őt kényszerítette a megkerítés rítusának elvégzésére: „Az uram megette az almakompótot, s elaludt. Én gondoltam, kiöblítem a szennyest. Mostam, s néztem őt. S egyszer a szeme felnyílott, kezdem rázni, egyet szusszantott… Akkor gyorsan vettem egy szál szentelt gyertyát, ahogy szokás nálunk, s megkerítettem háromszor, s mondtam: Kelj útra evilágból, keresztény lélek, a mindenható Atyaisten nevében, aki téged teremtett. Jézus Krisztus, Isten egyszülött fia nevében, a dícsőséges Isten anyja, Mária nevében, aki éretted könyörögni fog Isten trónjánál. Urunk, Istenünk, irgalmadba ajánljuk e hívő lelkét, mivelhogy evilágból eltávozva égi országodba indul. Bűneit, melyeket emberi gyarlóságból elkövetett, irgalmasan ítéld meg, jóságod vegye be az örök boldogságba, ámen.”
A rítus más-más variánsát most nem idézhetem. Inkább szólok megítéléséről, szintén az adatközlőkkel:
„De tudja-e, tanár úr?, ezt az egyház nem ismeri el! Ősi szokás, valami! – mondja Albert Dávidné. – Ezt szoktuk csinálni. Ugy mondjuk, utravaló. A szentelt gyertyát, amivel megkeritették, a koprsóba belétették. Mégpedig odaragasztották. Ez az utravaló: a gyertyaláng, hogy menjen vele. A gyertyaláng az Urjézust jelzi.”
„Mikor a haldoklónak má öntudata nincsen, a szeme elhomályosul – értelmezi a szertartás szükségességét Kalamár Alajosné –, akkor nagy szüksége van az imádságra. Na, akkor szoktunk mellette imádkozni…, s akkor megkeritsük. Ennek eljő a pillanata, ezt figyeljük s lássuk. Meg kell keriteni, hogy az Úrjézus vegye őt szent kegyelmébe, és kísérje el az a gyertyaláng a mennyek országába. Hogy Szent Mihály arkangyal védelmezze a lelket a nagy harcba a kísértés ellen.”
– Ki kísérti a lelket? – kérdezem.
„Hát a gonosz. A lelket ketten várják: várja az Úrjézus s várja a Gonosz – válaszolja gondolkodás nélkül. – A halál pillanatában ő, a lélek, amilyen lelkülettel van, azok úgy várják, s az egyik elkapja. Ha ő teljesen az Úrjézushoz ragaszkodva készül, akkor avval van, hogy Uram, találkozom veled! Segits meg, met menyek hezzád! Aki ilyen szándékval távozik, a Jóisten kedvesen fogadja őt. De a lelket, ugye, kell segiteni.”
A megkerítés elvégzésével, vagy nem sok időre rá bekövetkezik a halál. „Az imával s a megkerítésével segítsük a lelket az útjára. Minden tizesben van valaki, aki elvégzi, hogy ne, haldoklik, s jőjjön, s kerítse meg. De mindenik másképpen, nem egyformán kerítenek.”
Mi lehet a megkerítés rítusának hiedelemalapja?
A haldokló lelkéért, a csíkszentdomokosiak képzete szerint tulajdonképpen – és a hiedelemszövegekből ez egyértelműen ki is derül – két ellentétes erő küzd: Sátán és Krisztus.
A Sátán nemcsak a magyar, hanem az európai hiedelemvilágban is a rontás képességével felruházott lény, akinek megjelenése, cselekvése mindig ártó célzatú, jegyzi meg Pócs Éva. Csíkszentdomokoson a Sátán erős tudati létének példáit, eseteit fedeztem fel az öngyilkossághoz kapcsolódó hiedelmekben. Bármennyire furcsa, a Sátán önmagában is képes küzdeni. A lélekért folytatott küzdelmében tehát egyedül is boldogul. Ő az erősebb. Krisztust viszont, a jó princípiumát, hordozóját, a lélekért folytatott küzdelmében segíteni, támogatni kell gyónással, imádkozással, megkerítéssel, vagyis pogány és keresztény rítusokkal, mágiával, mint ahogy segítik a mesehőst is varázsigékkel, jó cselekedetekkel, varázslatokkal.
A szómágia, a szó erejébe vetett hit megnyilvánulása társul itt mágikus gesztusokkal. Olyan szómágia, mely álpárbeszédes formában valósul meg, és éppen innen ered stilisztikai különlegessége. Bizonyos szövegrészeket a haldokló nevében mondanak, a haldokló pedig – innen az álpárbeszéd – a saját lelkét szólítja távozásra: „Menj ki én lelkem a testből…”
Célját és eszközeit tekintve a megkerítés egyszerre lehet rontáselhárító, gonoszűző és katartikus rítus. A csíkszentdomokosi megkerítés különlegessége, hogy mindeme rítusok szimbiózisát nyújtja. A körüljárás, a valaminek körrel, lángkörrel való behatárolásáról, magáról a kör szimbolikájáról szintén nincs módunkban szólni. Rendkívül összetett ősi és egyetemes eszmeiségről, gondolatiságról van szó. A csíkszentdomokosi megkerítés jelentéséről még annyit jegyzek meg, állapotjelző rítus is (ha lehetséges ilyen). Ezt a jelentést (a megnevezést is innen kölcsönöztem) a szóbeli kommunikációban véltem felfedezni. Az érdeklődő kérdésére: „Hogy van a beteg?”, a beteg helyzete, illetve állapota függvényében így is válaszolnak: „Már megkerítették!” A falu belső kommunikációs rendszerében élő számára egyértelmű ez a kód, további magyarázatot, értelmezést nem is igényel. Csupán a rendszeren kívül állónak kell megmondani, hogy immár a biztos vég következik.
A csíkszentdomokosi haldokló megkerítési rítusához hasonlót magyar nyelvterületen négy helyen találtam (persze több is lehet), olyan formában, hogy a halottat (nem a haldoklót!), a ravatalt, a halottas házat járják körbe égő gyertyával (lásd Balázs 2006. 126). Amit ezekben észrevételezek, hogy egyik sem irányul elsődlegesen a lélekre, a lélek csak átdereng a rítuson, ezeket pedig nem a lélek védelmében végzik. A románok, örmények, bolgárok szintén gyertyát gyújtanak – mint egyszerű rítus – a haldokló mellett, illetve égő gyertyát adnak a kezébe, aminek inkább szakrális töltete van. A román Marian értelmezése (igen sok erdélyi és bukovinai anyagot gyűjtött és értelmezett) áll a csíkszentdomokosihoz legközelebb: „Az ördög azon a címen, hogy ő az emberi test birtokolója, mielőbb kezet akar tenni rá. Ennek elhárítására gyújtanak gyertyát a haldokláskor és a virrasztás óráiban!”
A csíkszentdomokosi rítus különlegességét, eszmei többletét még abban látom, hogy a lélekértelmezés, lélekkultusz felső foka rejlik benne. Erre egy párhuzam kapcsán tudok rámutatni: a lélek túlvilágra való átkísérésének rítusa és a test temetőbe való kikísérésének rítusa között. Pontosabban az ember kettős (duális) lényegének a maga módján egyenrangú kezelésében. Ha az élők akarata a lélekvédelem, és annak sikerét nem kockáztatják, akkor azt és úgy végzik, mint amit és ahogy a mitikus ősök végezték. Csíkszentdomokos kollektív emlékezete megőrizte ezt, és a lényegén semmit sem változtat az a tény, hogy a joggal feltételezhető rituális szövegek törzsébe keresztény imaszövegek oltódtak.
 |
  |