NAPÚT 2008/8., 110–115. oldal
Tartalom
Szondi György
Öt híján százhárom
Paul Celan
Nyári hírek • Hol? • Kristály • Kettős körvonal • Útitárs
Michel Onfray
A sír napjai
Mostanában olvastam újra Anna Frank Naplóját. Már nemigen emlékeztem rá, mert első ízben még középiskolás koromban olvastam, de akkor talán nem is fejeztem be. Semmi sem maradt meg bennem ebből a különös könyvből, amelynek nemrégiben megint nekiláttam Amszterdamon átutazóban, mielőtt meglátogattam volna Anna Frank egykori fogságának helyét, a Prinsengracht 263. alapítványt. Az emlékek viszont pontosan megmaradtak bennem, világosan láttam magam előtt a szobákat, a lépcsőt, a forgatható könyvespolcokat, a gombostűvel falra tűzött, megsárgult újságkivágatokat, a tapétát, az ablak elsötétítő függönyének maradványait, éreztem a szúrágta fa, a régi papír és a kopott melegpadló szagát. Aztán mintha hallottam volna a hajdan itt rejtőzködők fojtott suttogását, majd a mindenre ráboruló csendet, akár valami szent épület legmélyén.
Emlékszem a fizikai felszabadulás élményére is, miután kijöttem a melléképületből, ahogyan Anna Frank nevezte ezt az építményt: a csatornákra és a hidakra, a fekete kerékpárokon imbolygó hosszú árnyékokra, arra a batáviai nyugalomra, a fákra és árnyaikra, a közéjük szorult napfényre, a padokra, amelyeken az ember megpihenhet egy kis elmélkedésre és eltűnődhet némiképp az efféle élményeken. Nyomasztott, lehangolt ez a látogatás, nyugtalan lettem, mert az alapítvány földszintjén láttam egy kiállítást is a nemzetközi fasizmusról, amelynek egyik része éppen a Nemzeti Front megerősödését mutatta be. A nyolcvanas években történt… Még jobban undorodom azoknak az eszméknek a terjedésétől, amelyek szerint Anna Frank sorsa csak a XX. század történetének egy jelentéktelen részlete.
A Napló újraolvasásakor először is meghökkentem látván, hogy mit írt Anna 1942-ről, pontosabban október 9-éről: „Az angol rádió gázkamrákat emleget.” Majd 1944. február 3-áról: „Békés emberek millióit gyilkolták meg, gázosították el kíméletlenül.” Mindazt, amit tudni lehet a III. Birodalom aljas üzelmeiről, olvashatjuk e műben: a vadászatot a zsidókra, az üldözésüket, életkörülményeiket, a túlkapásokat, a deportálásokat a marhavagonokban (1942. október 9.), az aggastyánok, gyermekek és terhes nők és betegek azonos kezelését (1942. november 19.), a halálmeneteket, a szétválasztott családokat, egyfelől a nőket és a gyermekeket, másfelől a még munkaképes férfiakat (1943. január 13.), a gázkamrák alkalmazását, e népirtás méreteit, az elgázosított milliókat (1944. március 3.). Anna Frank tizenhárom éves, amikor e sorokat írja…
Én pedig homályosan emlékszem Francois Mitterrand halálfejére a televízióban, aki, mintha csak ezért jött volna vissza a kriptából, szenvedélyesen bizonygatta, milyen jó viszonyt ápolt annak idején a Vichy-kormány egyik főhivatalnokával. Ennek az erkölcstelenségnek a tetőpontján a maga módján szégyenletesen kijelentette, hogy a háború alatt mit sem tudott a deportáltak sorsáról, sejtelme sem volt a gázkamrákról, a végső megoldásról, elképzelni sem tudta mindezt, mert ez meghaladott minden emberi képzelőerőt, stb. Ő, aki ügyvéd volt akkoriban, nem ismerte a Vichy-kormány zsidóellenes törvényeit, őbenne, aki politikai pályára készült, semmi sem tudatosult a Pétain-kormány népirtó terveiből! És a fejemben egymás mellé került a megtestesült hitszegő képmutatásnak ez a halotti maszkja és Anna Frank mosolya, ahogy ránk maradt a fényképeken és bejárta a világot. A vén svábbogár és a fiatal szűz.
Ismerjük a Napló sikerét: harmincmillió példány, ötvennél több nyelvre lefordítva, e könyvet olvassák minden földrészen. Ez a szabatos, komoly, tömör könyv a náci Európa vonatkozásában azt jelenti, amit Thuküdidész műve a peloponnészoszi háború, vagy Caesar munkája a gall háborúk vonatkozásában: valóságos emlékmű, kardinális könyv, perdöntő fontosságú kötet. Az ellenpont egy amszterdami zsidó gyermek személyes, egyéni szubjektív története és Európa általános, kollektív egyetemes történelme között valóban olyan anyag, amelyben megtalálható egy test regénye, egy fiatal élet önéletrajza, de egy ideológia elzárási őrülete, áldozatainak állati sorsa nemkülönben, aztán pedig, és talán ez a legfontosabb, bizonyos történelmi szükségszerűség esztétikai szublimációja a könyvek és a kultúra útján.
Egy test regénye? A napló valóban egy test, egy lélek ínséges óráit és balsorsát beszéli el, egy test hétköznapi hányattatásait, nélkülözését, aki a bezártság élményét annál is fájdalmasabban éli meg, hogy gyermek, aki e fogságban fejlődik serdülő lánnyá, majd mihamar fiatal nővé. A múzeummá változott ház egyik ajtajának keretén még ma is látszanak a ceruzavonások, amelyekkel a szülők jelölték gyermekük növekedését a rabság huszonöt hónapja alatt. Ahogy a börtönben számolják az órákat, napokat, hónapokat, úgy számolták ennek a gyermeknek a növekedését és fejlődését, akinek sorsa volt, hogy e fejlődés ne fejeződjék be. A test tizenhárom éves kortól tizenöt éves korig fejlődik, növekszik, módosul, átalakul. Mindez e melléképület néhány négyzetméterén játszódott le. Elképzelem, milyen mértékben kárpótolta magát a fizikai bezártságért szellemi terének maximális kiterjesztésével, és a bezártság ekképp korához képest a lehető legnagyobb mértékű értelmi fejlődést idézett elő nála.
Két év az ajtófélfába vésett rovások között, ugyanakkor egy csomó tapasztalat, ismeret, a megfigyelés útján felhalmozott tudás között is. Hosszú órák kötelezték arra ezt az értelmet, hogy aprólékos műgonddal figyelje meg e nyolc személy flóráját vagy faunáját, akik olyan anyagot szolgáltattak neki, akár valami dzsungel az entomológusnak (rovartani szakértőnek – a ford.). Az emberi szenvedélyek a fiatal lányban csak teste fejlődésének szűrőjén át élnek. Hallgatja mellkasát és lélegzetvételét, emésztőrendszerét és hormon-színházát, önmagára kárhoztatták, akár valami kötelezően megtekintendő színielőadásban.
Először is az élelmet, az étkezést vizsgálja. Normális időkben az étkezések napi háromszori alkalommal az egyszerű, ismétlődő, jótékony és megnyugtató öröm forrásai. A prinsengrachti menedék körülményei között viszont csak a szívszorító bánatot idézik fel újra és újra: állandó hiány, nehezen beszerezhető élelmiszerek, gyönge minőség, semmi változatosság. A bab, a zsír, a margarin, a burgonya, a hordós káposzta valóságos odisszea útján jut el hozzájuk és gyakorta nagy késéssel, bűzösen, romlottan: a száj az állandó büntetés állapotát éli, naponta erőszakot követnek el rajta, a rágást folytonos undor kíséri.
Aztán: Anna szakadatlanul rá kényszerített közösségben él és a másik jelenlétét teherként viseli el: a nyolc test szagát, amely emészt és ürít, szellent és orrán keresztül lélegzik. A napló sorai gyakorta hangsúlyozzák az emberségnek ezt a kemény leckéjét. A rohadt káposzta bűzlik a latrinákban, amelyet papírba göngyölve dobálnak a WC-lefolyókba, hogy kiküszöböljék a vízcsobbanás zaját, amely elárulhatná az emberi jelenlétet a melléképületben. Sőt, ugyanez okból a tisztálkodást is mindenkinek korlátoznia kell: a másik a szaglás erőszakosságán át jelenik meg nekik, bizonyos szükségszerű bűzlés útján.
Egyébiránt a másság radikálisan éppen testileg érzékelhető, a test útján, amely helyet, teret foglal el, megfosztva a másikat a szűkös négyzetméterek örömétől. Csak a bezártságban ellenőrizhetjük igazán Hegel szavainak megalapozottságát: a világ szakadatlanul az állandó harcra teremt alkalmat egymással szembenálló öntudatok között, amelynek kimenetele, mintegy gyümölcse, hogy a valóság két részre szakad: uralkodásra és szolgaságra. Az urak és a rabszolgák élethalálharcot vívnak a fennmaradásért. A „hátsó traktusban”, Anna Frank így nevezte a melléképületet, a tér olyan területet határol, amelyben ragadozó állatok próbálnak fönnmaradni egymással szemben, túlélésre törekedve, egészen egyszerűen csak a jelenlétük útján. Egy helyet elfoglalni nem egyéb, mint létezni – és megfordítva. Harcot szül itt minden pillanat: ki megy a WC-re, kinek jut hely az asztalnál az íráshoz, ki olvashat nyugodtan, élvezheti a csendet, az elszigeteltséget, a nyugalmat – mindez a harc ösztönét szólítja meg. A legjobb esetben a diplomácia uralkodik, a legrosszabban a nyelvi erőszak, a veszekedés, a haragtartás, a feszültségek, a háború.
Végezetül pedig a testnek ez a regénye feltételezi szerzőjének gondját születő nemiségével kapcsolatban, nemi vágyának szeszélyeit, vagy hétköznapi ödipuszi kalandjait. Elhallgatja, amit megsejt a rejtőzködők többi tagjának szexuális intimitásából, igyekszik nem észrevenni az egyik nő apjára irányuló csábítási kísérleteit. De Kittyhez, a tökéletes, mivel ideális barátnőhöz írott levelei felindulásról árulkodnak. Anna Frank apja iránt megvallott nyílt szeretete és intim vonzalma, valamint anyja iránti közönye és megvetése között helyezi el vágyakozó testét, álmatlan éjszakáit, egy fiatal fiú iránti érzelmeit, aki menekültként megosztja velük a melléképületet. Idegességében marad hely az érdeklődésnek a másik iránt, az évődés ingerlékenységének és végül a szerelemnek – a stendhali kristályosodás minden egyes fázisa csalhatatlanul követi egymást.
Azt is írtam, hogy egy ember önéletrajza ez. Így van: a Napló az önéletrajz hagyományos, jó formáját mutatja, ám természetesen nem kereskedelmi értelemben, ahogyan egyes specialisták értekeznek szívesen e műfajról. Hétköznapi önarckép ez, egy emberi lény lelki életének leírása, amely figyel a legapróbb rezdülésekre is, kísérlet egy arckép megfestésére, amelyben feltárul egy jellem, egy vérmérséklet: a Kittynek írott levelek adják a tükör irodalmi ürügyét az én képének aprólékos megfestéséhez. Az írott oldalak valójában meglehetős pontossággal összhangban vannak a fiatal lány fényképeivel, amelyeket mindenki ismer: a széles mosollyal fölszakított száj, a szomorú szem, az átható és gúnyos tekintet, tehát humor, melankólia, komolyság és pajkosság.
Anna Frank egy különösen sikerült önábrázolási kísérletében megvallja, hogy erős hajlama van a bőbeszédűségre. Ha régi ismerőseinek hihetünk, a nyelvtörő mondókák versenyében verhetetlen volt. Az igék, szavak, mondatok, az írás iránti szenvedélye tanúskodik teljesítményéről: lapjainak kádenciája az élénkség és könnyedség, a hatásosság és a pontosság között ingadozik. A stílusában felhangzó zene élénk, gyakorlott, kesernyés értelemről árulkodik. A képzelt levelezés irodalmi műfogása változatos, sokféle, különböző témák érintésére jogosít: a komolyság a bolondozásnak adja át helyét, majd megfontoltság váltja föl a humort. A hétköznapi élet részleteitől az ország sorsának mérlegeléséig, a zsidók helyzetéig vagy a háború befejezéséig az ihletettség nem apad el. A Naplót olvasva Anna Frank hangját halljuk, finom, folyékony, de meglepően magabiztos beszédét.
Ezen kívül kivételes érettséget figyelhetünk meg. Nem is annyira a megélt élményben, mint inkább a döntésben, hogy tollat ragad egy születésnap alkalmából és finoman, egy rovartani szakértő pontosságával leírja a melléképület menekültjeinek mikrokozmoszát: az embereket, a viszonyaikat, érzelmeiket, feszültségeiket, indulataikat, reményeiket, letörtségüket, gondolataikat, haragjukat, vágyaikat, gyűlöletüket, gyöngédségüket, félelmeiket, idegességüket. Műve a szenvedélyekről értekezik a XVII. századi moralisták hagyománya szerint – a konkrét gyakorlattal szemben. Részletesen felsorolja, mi minden történik valamely közösség tagjai között öröktől fogva és mindörökre.
Anna Frank, aki bőbeszédű, érett, de értelmes is, szorgalmas, ironikus, világos, határozott, szenvedélyes és makacs, ugyanakkor hihetetlen műveltségről tesz tanúbizonyságot: sokat olvas és fontos könyveket. Galilei vagy Charles Quint életrajzát, görög és római mitológiai műveket, az antikvitásnak és Palesztinának szentelt műveket, Brazília földrajzát, a hercegi családok genealógiáját, a katedrálisok architektúráját, az északi országok történetét és művészetét, de fölfedezi a Bibliát is. Semmi sem ragadja meg figyelmét, ami általában a kor rózsaszín szobában lakó, serdülő lányainak szellemi tápláléka. Ekképp az életútra készülődő Anna Frank arcképét kapjuk, aki az olvasott vagy megírt könyvektől várja az üdvösséget.
Tehát üdvösség a könyvek útján. Anna Frank azért tud ellenállni, azért képes a túlélésre, mert olvas és ír – Naplóját és a Meséket – és idegen nyelveket tanul, angolból és franciából fordít az anyanyelvére. Kittynek írott valamelyik levelében hangsúlyozza a könyvek kérdését és aláhúzza különleges fontosságukat a bezártság állapotában. Rendszeresen hoznak neki könyveket kívülről, a körzeti könyvtárból. Számításaim szerint Anna Frank ötszáznál is több könyvet olvashatott fogsága száznyolc hetében. Ez hetenként átlagosan öt könyv, ami azt jelenti, hogy a fiatal lány rendkívüli olvasó volt, aki közvetlen élettapasztalatához hozzáteszi még a nyugati történelem, mitológia és regényírás könyvekből merített ismereteit.
Az olvasás tevékenysége sűríti az időt, az idő rövidülésének benyomását adja. A tartam módosul, ha mások régi idejével lép érintkezésbe. A görög vagy latin szerzők olvasása, a mitológia álmai, a bolygó körüli utazások, az Ószövetség oldalai rövidítik az egymást egyhangúan követő napokat. A tér minden könyvben megsemmisül, az idő pedig összezsugorodik. Több mint két év alatt az állandó olvasás egész különös értelmet hozott létre. Anna Frank 1943. március 23-án írott levelében „idő-ölő” tevékenységét emlegeti. Ha e sorokat összehasonlítjuk a Napló másik változatával, akkor ugyanezzel a dátummal, ugyanebben a levélben a „sír napjai” kifejezéssel találkozunk az említett kifejezés helyén. A könyv más időre irányul, végeérhetetlen tartamok lerombolására, a temető képzeletbeli és fantasztikus kijáratára.
Anna Frank Naplója – egy test regénye, egy ember önéletrajza, üdvösség a könyvek útján – taglalja a fasiszta fantazma jellegzetességét is: az elzárást, a bebörtönzés megszállottságát, a tér határoltságát és a szubjektumok idejének átkát. A tekintélyelvű rendszerek megszállottan alkalmazzák a zárt ajtókat: az embereket egy Fajra kell redukálni, egy Nemzetbe zárni, egy Birodalomra korlátozni, Táborban őrizni. A lényeg az, hogy mindenkit egy világba kell kényszeríteni, amelyet nem hagyhat el. Ha ezt a perspektívát megtagadja, akkor elpusztítják, letörlik a térképről, a semmi nyomtalan örökkévalóságába kényszerítik. Minden devianciát körülhatárolnak, megbüntetnek, megsemmisítenek: a rabság oldja meg a problémákat. A fogva tartás kiterjed a Birodalomra, a Nemzetre, a meghódított országokra és a koncentrációs táborokra: Németország, Berlin, Európa, Auschwitz, Bergen-Belsen, az egész fekete eposz jelen van koncentráltan a Prinsengracht 263. számú házban.
A szinte sírban kuporgó, koporsóban rothadó Frank család rabsága a nácizmus történetét a következő egyszerű gondolatra redukálja: a fasiszta társadalom modellje, közösségi eszményképe a börtön. Anna Frank történetében Terence szörnyetege támad föl, amelyet egy költeményében Baudelaire terjesztett el széles körben: a szörny, amely önmaga hóhéra és áldozata egyben. Egy személyben a kés és a seb az illető, mert a belső száműzetés választása, önmaga határaival, hozzátartozóinak börtönével azonos – és a náci gépezetnek éppen ez adja meg értelmét. Az angol vagy Európán kívüli száműzetés az életet jelenthette volna számukra, és Anna Frank családja mégis tulajdon börtönének „lakályosságát” választotta. Ez a fasizmus zsákutcája a félelemnek ebben az állandóan nyitott csapdájában.
A Frank család hibája az optimizmus. Eredendő bűne az emberségbe vetett hit. Őrült gondolat, hogy valaki megmenekülhet a barbárság elől, amikor pedig ez úgy terjed Európa térképén, mint tintafolt az itatóspapíron. Ha valaki a saját országában száműzöttként él, akkor mindig kiteszi magát a szomszédok spicliskedése, besúgása, megfigyelése és mások gonoszsága veszélyének. Akik pedig minden bizonnyal kitűnően alakítják szerepüket. Mert a fasizmus az emberek elállatiasításának programját valósítja meg. Vele elkerülhetetlenül Thanatosz szenvedélyei kapnak erőre: és a halállal megjelenik kísérete is, a szenvedés, a gyötrelmek és kínok, a hazugságok, a kínzások és az állatiasság. Besúgások, kollaborálás, megalkuvás, és az erős, diktatórikus rendszerekkel való cinkosság. A tekintélyelvű politikusok mindig hízelegnek a gyöngéknek, a sikerteleneknek, a züllötteknek, a hülyéknek, a tömeg emberének, a szolgáknak, akik mindig szívesen szolgálják őket, hogy aztán később e politikusok élvezettel tiporhassák le őket.
A legtöbb ember inkább mocskos és tevékeny, nem pedig tiszta és szerény: úgy vannak megalkotva, hogy mind háborúban, mind békében szívesebben kollaborálnak, engedelmeskednek és beletörődnek a helyzetbe, nem állnak ellen, nem lázadnak, nem utasítják el a helyzetet. 1944-ben egy zavaros életű, züllött alak, aki sokat volt munkanélküli, meg különféle apró tolvajlásokból élt, valószínűleg elmegy a holland rendőri és katonai hatóságokhoz. Ez a Van Maaren nevű ember volt a raktáros Frank úr vállalatánál, és a nyolc elátkozott menekült búvóhelye alatt dolgozott. Eladja ezt a nyolc lelket, kiméri őket kilóra, mint a zsírt, a húst vagy a krumplit: augusztus 4-én a nácik betörnek a menedékbe. A nagy felfordulásban és idegeskedésben a narancsszín borítású kockás kis napló a padlóra pottyan…
A többit tudjuk. Az elhurcolást egyetlenegy ember éli túl: Anna apja. A fiatal lány fél évet tölt Auschwitzban, majd Bergen-Belsenbe kerül, ahol tífuszban meghal. Nem lett a lángok martaléka, amint kívánta, inkább elhamvadt volna, semmint a rothadás a földben. 1953-ban Frank úr újra megnősül és 1980 augusztusában távozik az élők sorából. A valószínű besúgó, Van Maaren még Frank vállalatát igazgatja egy ideig, de sohasem vádolják meg. 1973-ban hal meg Amszterdamban, hetvenhárom éves korában – csak akkor, ilyen öregen! A német Silbauer, aki az egész család letartóztatását végrehajtotta bécsi rendőrként fejezi be pályafutását – ó, te kedves Ausztria! Anna Frank most lenne hatvankilenc éves, amikor 1998 júniusában, nem messze a nyári napéjegyenlőségtől e sorokat írom. A majdnem kilencvenéves aggastyán arca, aki valaha a Francia Köztársaság elnöke volt, obszcén módon tolakszik a szemem elé, undort és émelygést érzek. Anna szomorú mosolya viszont meghat, mint egy gyermeké, akit szeretnénk, ha élne, de már nincs többé.
Romhányi Török Gábor fordítása
Michel Onfray (1959–) 1989 óta mintegy negyven könyvet és rengeteg cikket adott közre. Mesteréhez, Nietzschéhez hasonlóan, a materialista antik filozófiához nyúlt vissza. Minden metafizika esküdt ellenségeként, gondolkodásának tárgya a hétköznapok világa – kritikai gondolkodásra igyekszik oktatni az embereket. Egyik utolsó munkája: filmforgatókönyv Nietzsche életéről.