NAPÚT 2008/8., 28–30. oldal
Tartalom
Vincze Ferenc
Szerkesztői jegyzet
Kovács Flóra
Az átmenetiség jegye a „Mert tudnom kell…”-ben
Zsigmond Andrea
Előfeltevések ördöge, lépj elő
Az öreg hölgy látogatása kapcsán
Előadásra többnyire nem tabula rasával ülünk be. Sejtünk ezt-azt az adott műfajról, az alkotókról, kialakultak a viszonyulási paneljeink. Egyes formákban, művészekben megbízunk: miattuk megyünk el a színházba. Mások esetében azt kívánjuk, bárcsak sose lenne dolgunk velük.
Bizalmatlanságunk akkor ütközik ki feltűnően, ha nem sémáinknak megfelelően történik valami, ha egy-egy mozzanat szokatlan számunkra, problematikus. Mint Zsótér Sándor jelenléte a József Attila Színházban: öntörvényű rendezőé a szórakoztatóiparban. Vagy Ladányi Andreáé Az öreg hölgy látogatásában: táncosé szöveges szerepben. Nehéz egyszerre minden irányba bizalommal fordulnunk. Ilyenkor nagymértékben a hozzáállásunkon múlik, „milyen lesz” az előadás.
Ha mondjuk bízunk Zsótér Sándor rendezőben és választásában, szándékosnak vélhetjük az öreg hölgy beszédének monotóniáját. Ha viszont nem bízunk egy táncos színpadibeszéd-készségében, azt gondolhatjuk, Claire azért beszél olyan darabosan és színtelenül, mert Ladányinak ez az első prózai szerepe. (Megengedve, hogy a rendező stílusszerűvé kalapálta ezt az „adottságot”.)
Az előadásban sokszor érzünk hasonló billegést.
Már a szerzőválasztás problematikus. Mit kezdünk Dürrenmatt-tal ma: didaktikus szerzővel szabadságra érzékeny korunkban? A témák, amelyekre rácsodálkozott, ma közhelyszámba mennek. Ma nincsenek illúzióink afelől, hogyan döntene egy város, ha sok pénzt ígérnének neki egy ember kiszolgáltatásáért. Főként, ha ez fikció. Tudható a kimenetel, vagyis nem túl drámai a színdarab. Mert ahhoz a fordulatainak valódibbnak, nem papírízűnek kellene lenniük.
Ha viszont a másik oldalról, az átlag József Attila színházbeli néző képzelt szemüvegével nézünk, aki ritkán találkozik komoly kérdésfelvetéssel, negatív kimenetellel, a darab egyszerűsége előny lehet. S mivel ebben az épületben játsszák, elképzelhető, hogy nekik, a színház szokásos közönségének is készült az előadás.
Az öreg hölgy látogatása sivárságát, tanító jellegét vidám elrajzoltság ellensúlyozza. A szereplőduplázás segít kiemelkednie a konkrét valóságra vonatkozás sivár opciójából. A rendező meglovagolja ezt az opciót. A milliárdosnő férjei, a VII–IX-ig, testőrei, Toby és Roby, a megvakított hamis tanúzók, Koby és Loby, valamint a város polgárai, akik mind Claire-től várják boldogulásukat, párhuzamos szerkesztésű mondataikkal felkínálják Zsótérnak a kórusok szervezésének ötletét. Innen eredhet a használt konvenció, hogy a színészek egy helyben állva, a néző felé fordulva beszélnek, illetve énekelnek. Ebből azonnal adódik, hogy sorokba, illetve más átlátható formációba rendeződjenek, és időnként mozgássorokkal kísérjék dallamos beszédüket.
Attól, hogy Güllen város polgárai énekben beszélnek, és mozgásuk koreografált, arra kell gondolnunk, rosszmájúan, hogy Zsótér abból próbál megélni, ami ennél a társulatnál adottnak tűnik: az ének- és tánctudásból. Amellett, hogy lássuk, hogyan épül be ez a nyelvezet a dürrenmatti világba, az is a fejünkben motoszkál, vajon mit próbált a rendező megúszni ezzel. Célja lehetett például, hogy a színészi alakításokban való elmerülés lehetőségét a néző számára a minimálisra csökkentse. Ezt érteni véljük, látva a prózai részek egyenetlenségét: a színészek egy része kóruson kívül is deklamál, mások ilyenkor inkább pszichologizálnak. Gondolhatnánk persze jóindulatúan, hogy Zsótér-instrukciókat követnek: eszerint a polgárok, Ill kivételével, maradjanak csak végig kórustag-szerepben, és szenvtelenül adják elő mondandójukat, Ill meg, hisz az ő bőrére megy ki a játék, merüljön el bátran lelkének bugyraiban. Ez esetben kapcsolódás tételezhető attitűdben a városka szívtelen polgárai és a milliárdosnő között – kár, hogy erre a vélekedésre csak utólag, spekulatív úton jutottunk.
A hideg, kinyilatkoztatásszerű beszéd két okból szerencsés. Egyrészt így bármilyen képességű színész hasonló teljesítményt tud nyújtani. Másrészt, ha a kétélű mondatok monoton hangzásúak, a nézőnek több izgalom jut, hiszen később tudja meg, melyik jelentés az igazi: az adott polgár szavának kell hinnie, mely szerint az illetőnek esze ágában sincs bántani Illt, vagy a polgár cselekedetének, mely azt tükrözi, máris a markában érzi az Illért járó váltságdíjat. (Jól működik itt Dürrenmatt elgondolása, hogy Ill foglalkozása a kereskedés legyen: a polgároknak úgy kell a szemébe mondaniuk, hogy nem, nem a pénz mellett döntenek, hogy kezükkel már nyúlnak a drága áruért.)
Claire Zachanassian embertelen elhatározással érkezik Güllenbe – konkretizálja is: egy koporsó kíséri –, és céljától egy pillanatig sem lehet eltántorítani. Ez magyarázat lehet a Claire-t játszó Ladányi rideg, szoborszerű viselkedésére. (Kérdés, hogy a másik magyarázatlehetőséget ez le tudja-e nyomni a nézőben – azt, hogy nem színész alakításával van dolgunk.)
Méhes László Illje stílusban meggyőző ellenpontja Claire-nek. (Motoszkál azonban a nézőben, hogy ez a stílusbeli ellentét eredetileg is szándék volt-e. Hogy miért is számít ez?!… Talán mert még mindig a rendezői szándékot, ill. autoritást tartjuk az igaz jelentés letéteményesének. És nem bízunk abban, ha véletlenszerűen vagy menet közben változott valami, az megfelelően be tudott épülni az előadásba, és nem kényszerít fölösleges körökre bennünket, illetve kiépülő értelmezésünket.)
Ill figurája lélektani realista módon épül fel, ennek megfelelően jól érzékeljük benne a változás árnyalatait. Eleinte azért nem olvad be a városka lakói közé, mert Claire ex-szeretőjeként különleges státusa van a lerongyolódott településen – ekkor még bizakodó, de nem arrogáns, nem öntelt. Lassan érik meg benne a felismerés, hogy sorsa elkerülhetetlen, és válik annyira bölccsé, hogy pontosan tudja, mihez kezdjen halála kényszerével. Elutasítja az öngyilkosság lehetőségét: megölése igenis kísértse majd a lelketlen, önmaguk valódi énjével szembenézni képtelen polgárokat. Abban a jelenetben, amikor halála előtt a családjával kocsikázik, valódi nagysággá nő: izgalmas döntés, hogy nem rettegő, hanem rezignált, bölcs, az emberi szeretet valódi semmisségével szembenézni tudó Illt láttat velünk az előadás. Így a két főszereplő, Ill, valamint Claire, akinek van ereje a rajta esett sérelemért egy egész várossal, sőt, egy egész világrenddel szembeszállni, hasonló nagysággá válik. (Méhes esete jó példa arra, hogy bizalmatlanságunk, előzetes elvárásunk meg is hiúsulhat – szerencsére.)
Arról már volt szó, hogy színészi játék tekintetében az előadás nem egységes. Határozottságában is plasztikusan beszélő polgármestert látunk Szabó Kimmel Tamás személyében: ő valósítja meg leginkább Zsótérnak a polgárokra vonatkozó feltételezett elgondolását. A Vári Kovács Péter által játszott rendőrben mintha a szemtelenül opportunista polgármester alantasabb mását látnánk. A Pap, Maday Gábor személyében, alig létezik. A Tanárnak, Friedenthal Zoltánnak sokkal több a szövege, így van alkalmunk arra a következtetésre jutni (szurkál a kisördög), hogy a figura nem szándékosan monoton – hogy nehezebb legyen átlátni a valódi énjét –, hanem a színész nem tudta abszolválni a váltásokat, színeket és nemcsak szövegfelmondást igénylő feladatot. Leginkább azonban Ömböli Pál játéka felháborító. Kobynak nem kell mást tennie, mint időnként megismételnie a szűkszavú Loby egy-egy kijelentését, kicsit más hangsúllyal. De ebben a mini-szerepben sem állja meg a helyét, idegesítően túlszínez, harsányan értelmetlenül hangsúlyoz.
Az előadás nem bír katartikus lenni. Talán a már említett kiszámíthatóság miatt. Igaz ugyan, hogy a nézők csak lassan értik meg a felvezetést – egy darabig tehát nem unatkoznak. Az első jelenetek ugyanis énekes-táncos jellegűek, ezért a szöveg, ami pontosan informálna az alaphelyzetről, nem mindig hallható. Ráadásul az első jelenetben rengeteg a fölösleges tulajdonnév (hol mit alapított Claire, milyen vonatok száguldanak át a városon), és nem egy közülük félrevezető: ha elveszít egy fél sort, az Őrjöngő Roland szerkezet hallatán hogyan gondoljon a szegény néző vonatra? Énekelt szöveget másképp kell szerkeszteni, mint prózait. Kevesebb információ kéretik, több ismétlés – hogy ha elveszítünk egy szót, ne veszítsük el az egész mondandót. Egyetért velünk, kedves Ungár Júlia? (Lám, ismét a kisördög beszélt: a kritikus előírná a dramaturgnak, hogy az énekes részek artikuláltság, érthetőség tekintetében felérjenek a prózaiakkal.)
Az előadásban a látványvilág a lenyűgöző. Benedek Mari jelmezei jól illeszkednek Amrus Mária díszletéhez és Dürrenmatt, illetve Zsótér világához. A szerző és a rendező többször alkalmaz a realisztikustól eltérő elemet: egyvalamit mond a szereplő, és mást látunk. Gondoljunk az ember által „eljátszott” fákra, őzre, harkályra. Az előadásban megmutatkozó médiumok különválnak egymástól, hogy a stílusok játékával bolondítsák meg az egyszerű történetet. A háromdimenziós térben és a háromdimenziós emberek között hatalmas kétdimenziós, többnyire embert vagy kaput idéző díszletelemek függnek. Élénk színük mást sugall, mint laposságuk. Ugyanez köszön vissza a jelmezekben: a szereplők jól, csak épp hiányosan öltözöttek. Egy darabig. Valódi énjük, azaz megvesztegethetőségük felszínre törésével egyre több és egyre rikítóbb darab (ing, nyakkendő) kerül rájuk.
Az előadás látványvilága el tudja kerülni az egyértelmű leképezések, a didaktikusság csapdáját. Expresszionista hatást kelt. Az előadásnak más vonatkozásban is merésznek, hasítónak kellett volna lennie. Az erős formavilág közel állt ahhoz, hogy ellensúlyozza a cselekmény sivárságát. De hiányzott még egy lépés ahhoz, hogy az alapgondolat, bármi legyen is az, tisztán, bántóan a felszínre törjön. (Talán a színház jellege parancsolt megálljt.)