NAPÚT 2008/8., 26–27. oldal
Tartalom
Muzsikáló 10 évesek
Zsigmond Andrea
Előfeltevések ördöge, lépj elő
Szerkesztői jegyzet
– vagy amit akartok –
Ezen a helyen – most – arról kell, illik vallani, hogy… Hát éppen ez az. Nehéz megragadni a témát, nehéz belevágni, mert téma voltaképp nincs. Azaz dehogynem. Az elmúlt tíz év, vagyis az elmúlt három. Kinek mint tetszik. Most jött el az ideje a nekifutásnak, a számvetésnek, a bemutatkozásnak, az értékelésnek… És még sorolhatnám.
Ezen a helyen – most – a rovatvezetőről lesz szó. Mert milyen is egy rovatvezető? Öreg és fáradt. Ott rostokol egy halom kézirat fölött a füstös szerkesztőségben, halvány lámpa világítja meg a papirost, kezében ceruza vagy esetleg piros toll, és javít. Rendületlenül. Kihúz és beír szavakat. Így telik az idő. Szavak és mondatok között. Néha rágyújt, mélyen leszívja a füstöt, belekortyol a kávéba, esetleg borba, el-elmélázik egy-egy jól sikerült szintagmán, majd újra húz és újra beír. A rovatvezető nem öreg és nem fáradt. Esetleg öregszik és fáradékony. Nem rostokol a papirosok fölött, hanem mikor ideje engedi, neki-nekifut a kéziratoknak. Mikor hol, előfordul, hogy a metrón vagy a buszon, néha még a villamoson is, gyakran fél lábon. Szinte sohasem található meg a szerkesztőségben, nem dohányzik, nincs füst, és a legritkább esetben szokott elmélázni egy-egy szintagmán. Az igazság az – persze szubjektív olvasatban –, hogy a rovatvezető csak látszólag vezet, a rovatot a legkevésbé, leginkább magát, azt is meg… Természetesen a rovat alakul, az írások ömlenek, a rovatvezető pedig felemelt kézzel védekezik, hogy ez már mégiscsak sok, és húzza az időt… Mint egy kivénhedt focista, elesik a pálya közepén, a térdéhez kap, felnéz a bíróra, majd ismét a lábára, jajgat, és közben fél szemmel a kijelzőt figyeli… Egy, kettő, három… Persze nem igazán jó a hasonlat, mert a rovatvezető hiába húzza az időt, a lapzárta közeleg, az írásokat le kell adni, s minél tovább húzza az időt, annál inkább késik a lapzárta… Szóval a hasonlat rossz, a kilencven perc nem ér véget, a bíró nem kegyelmez, s a hordágy sem érkezik…
Ezen a helyen – most – a szerzőkről lesz szó. A szerzőről, aki mindig pontos, már lapzárta előtt két hónappal leadja az írást, aki betartja a formai követelményeket, aki pontosan hivatkozik, akinek nem kell elmagyarázni, milyen is egy kritika vagy egy recenzió, aki átfogó és alapos tanulmányt ír, aki mindig lemond a honoráriumról, s aki úgy, ahogy van, maga a tökély. A szerzőről, aki lapzárta előtt egy órával elnézést kér, hogy csak most küldi az írást, mert éppen áramszünet volt, aki nem ismeri a formai követelményeket, aki kritika helyet többoldalas hőseposzt ír a nyúlfarknyi – különben nem túl jó – verseskönyvről, aki tanulmányából kihagyja a hivatkozásokat, mert úgy gondolja, hogy a szerkesztő majd megkeresi őket, aki néha fogalmazni sem igen tud, de mindenképpen tehetséges, aki honorárium nélkül persze elfelejt írni (no jó, ebben igaza van), aki büntetlenül dicsérgeti a titkárnő lábait, és aki, legyen az bármelyik szerző is, mindig és minden körülmények között ott áll mindenek fölött. Mert tudjuk, a szerző szent és sérthetetlen.
Ezen a helyen – most – a rovatról lesz szó. Mely néha egészen különleges módon magától kezd alakulni, csak jönnek a szövegek és bekerülnek, ott sorjáznak majd a hasábokon, egy kritika, egy tanulmány, néha egy visszaemlékezés, mikor mi, s történik minden csak úgy, mindenféle beavatkozás nélkül. Máskor a rovatvezető ötöl és hatol, megkéri ezt és amazt, aztán még valakit, s akkor épül a szerkezet, szerephez jutnak a befejezések és a felütések, nevek, irányzatok, egyszóval minden, és minden rettenetesen kitalált, a megszerkesztettség hangulata üli meg a rovatot, s ilyenkor a rovatvezető büszke, látszólag dolgozott.
Ezen a helyen a lapról van szó. Tíz éve rendületlen alakul, alakítjuk és alakítja a kitaláló, havonként (jó, néha gyakrabban vagy ritkábban) lapzárta, néha meglehetős keservek között, máskor könnyedén, olajozottan, akár viták kereszttüzében, s a nagy készítésben érdemes néha megállni, elmélázni, ahogy egy képzelt szerkesztő tenné, hogy voltaképp miért, miért is van ez az egész, hogy voltaképp mindez irodalom, minden örömével és keservével együtt. Mert ugye a szélességet az ég derekán keresztül méltán nevezhetjük ennek.
Ezen a helyen a rovatvezető szólt, tekinthetjük ezt jegyzetnek, ki minek akarja, elmondta, mit megkövetelt, meg azt is, amit nem, és végül befejezi, sűrű elnézéseket kérve az olvasótól, és persze a szerkesztőtől, hiszen – ugye – a szerző én vagyok.
V. F.