Állok hajómban és nézem ahogy hátrafelé csúszik a vastag zöld
alagút fölöttem, a zöld-borzas növény-alagút a roppant, olajos,
sima víztömeg fölött, a kiáradt rettenetes és néma-félelmetes folyam
fölött, amely mintha higanyosan és ruganyosan állna, ahogy lassan, hömpölyögve
száll lefelé, halálom felé, a kiáradt árvízi történelem, pedig a hallgatag
víz-tető, a felszín-lecsúszás hártyaláng teteje és test-belső felső csúszás-rétege
is telve halottal, telve a lét halott, fulladt, letört és összetört testeivel, halmazaival
és hulladékával, az összeborzolt és lebegő halállal: gyökerestől kitépett fű, tört
lomb, kacsosan ringva libegő faág-esernyőváz, szénakazal, farönk, döglött tyúk,
kakas, liba, megfulladt borjú és csengős kiscsikó, döglött macska, kutya, disznó,
fél-háztető-halcsontváz, szalmásan, zsupposan, nádasan, cserepesen, palásan,
csecsemőtlen bölcső, arany-oroszlánmancs-lábú üres koporsó, fekete bajuszkötő
és piros paróka, háton-úszó kismalac, derengő nagy fák a víz alatt, lombkorona
félig ásódva a vízbe, vízből-kiálló korona-felsőjükkel zölden dagadnak. Olyan
ez, mint a vízbe-süllyedt temető, mint a vízzel elárasztott bánya falai: oszlopai
csillék, csörlők, vízbe-fulladt vak öreg bányalovak, sínek, szilánkos, hasábos
oldalkupolák, vízkristály fekete ragyogás-termek. Terméketlen temető, angyaltalan
jövő a vízhalál mélyén. Ó, hatalmaddal irtózatos Folyam, Sors-Folyam, hanyatt-
csúszó zöld borzolódás-barlang, körötted mocsárgőz, a rengeteg-mocsáron füvek, zsurlók,
páfrányok, nádak, sások, kákicsok, hínárpenész, lágy, szakállas, lenge zöld
algalobogás, puha páfrányok, kemény nádasok a hínár-cukordinnyebőrös
rémület-latyak fölött. Állok költő-szívekből ácsolt bárka-test hajómban, költő-
szívekből épített fakunyhós ladikomban és nézem a velem-úszó Időt. Nézem
merengve, a vízmély folyékony kristályanyagát kutatva bolond szememmel. Mert
félek. S a látás a félelem-győzelem. És szenvedés, borzalom, gyász, szégyen, iszonyat
bánat, megaláztatás is a látás. Az emberi szem látása! Mert az embernél alsóbbrendű
lényeknél a szem csak a tájékozódás szerve, nem szenvedés-hálót, vagy öröm-hálót sző
a rovar, bogár, béka, hal, gyík, kígyó, madár, emlős-állat, a pók, a légy összetett kristály-
látókazetta-szemeivel, sem a ló, az elefánt, az orrszarvú, a víziló, a nyeles-szemű légy
két-gyémántsúlyzó-rúdvég szemeivel. Nézésük látás-közöny, látásukból a közöny néz,
nézésükből a közöny lát minden más szenvedésre, iszonyatra, örömre, halálra!
Látásuk hittelen! Egy légy buborékhalmazszerű kocsonyás hártyaüvegcsokor szemével, osztott,
cellás, térmozaikháló félgömb-kettős látásával csak a funkciót, a tér-mozaikelosztást,
a veszélyt, az árnyat, a táplálékot látja, de inkább szaglószervei ideg-sejtjeivel, ideg-
molekuláival, neuron-üzenetével látja a szívhatót, kortyolhatót, megehetőt, mint
a gombot: húzza rágószervei elé a szag, a nyers, a halálból-való, a dögszag, gennyszag,
vérszag, bűz, büdösség. Csak az irányt látja bonyolult, gyönyörű, fényért-gyümölcs
alma-szemével: erkölcsileg teljesen tompán, tudatlanul, közönyösen! Hiszen neki,
a légynek a természet csak létezés-tér, létezés-lehetőség, nem erkölcsi alkalom! A
szem tehát neki nem erkölcsi tér! A szem tehát a térben való mozgás, dolog-tükröződés,
dolog-felfedezés, nem része az erkölcsi ítéletnek! A szem a légy személyes történésének
kiszolgáló szerve csak. A fény által irányított és izgatott érzékelő-szerv! Ó, Gyönyörű,
Öntudatlan Állat-Szemek! És van-e a növénynek, virágnak szeme. Valahol azt
olvastam van látó-ideglemeze a leveleken. És a szirmokon! Ó, Szem-Büntetés!
Szem-kivégzés, szem-kiégetés, szem-kiszúrás, tüzes tőrrel megvakítás: elvevése a
látás-örömnek. Ó, Borzalmas Emberi Történelem. S a növényszem a falevélen, mint
egy könnycsepp! Itt állok költő-szívekből épített hajómon, s lassan úszik lefelé
a Bánat-Folyamon kimondhatatlan bánaton végzetem felé, a Végső Vég felé!
Hajó? Kifeszítve lógok az égig-növő függőleges fán, mint egy bajszos félvak denevér!