NAPÚT 2008/7., 6–11. oldal
Tartalom
Gyurkovics Tibor
Szandai december • Padláson járt a nyest / à la Ady Endre • Mi a lelkem?
Juhász Ferenc
Pacsirta a szívben (részlet)
A kilencvenéves Hubay Miklóst a Csillaghy Andrással folytatott beszélgetésfüzér részletének közlésével köszöntjük. A Két kuruc beszélget című könyv a Napkút Kiadó gondozásában jelenik meg. A beszélgetőkönyv IV. fejezetéből az ünnepelt néhány gondolatát emeltük ki.
Hubay Miklós
Aki szenved, az tanul
Szemelvények egy beszélgetőkönyvből
A pszichoanalízis fő feladata az, hogy megelőzze a tragikumot, a tragédiát, a drámát? Ez bennem felébreszti a drámaíró figyelmét, mert a drámaíró úgy érzi, hogy a tragikumra, drámára, konfliktusra, dialógusra, monológra, katarzisra – és sorolhatnám még a dramaturgia közkeletű fogalmait – valamilyen módon szükség van az emberi társadalomban és az ember egyéni életében. Vagy úgy van rá szükség, ahogyan a szerencsétlen Oidipusz megélte, vagy úgy, ahogy Szophoklész megélte Oidipuszt, vagy úgy, hogy évezredek múlva is nézzük a színházban Oidipusz tragédiáját. Most még nem tudok erre válaszolni – talán soha nem is leszek képes rá. Hogy válaszoljak arra a mondatra, ami Euripidész egyik drámájában hangzik el: „Aki szenved, az tanul”. Tehát a szenvedés mint tragikum, életanyagként szükséges az életben, vagy a tragikum mint téma, megírnivalóan, megfogalmaznivalóan szükséges Szophoklész vagy – méltatlanul – Hubay számára, illetve hogy a szophoklészi és shakespeare-i drámákat állandóan nézzük, minden újabb generáció figyeli a nézőtérről, mert ennek is megvan a hatása, lehet, hogy katartikus hatása. Megszenvedem, megírom, megnézem. Ez a három attitűd lehetséges – e pillanatban így látom – a tragikummal kapcsolatban, és a freudizmus, ha jól értem, amit mondasz, megpróbálja megspórolni nekünk azt, hogy mindezt megéljük. Mert boldogabb az ember, ha tragédia nélkül él.
(…)
Ebben a helyzetben, hogy miként jutott az európai társadalom oda, hogy modern szerzőnél például Budapesten sem írható egy színházi plakátra, hogy valamely színmű tragédia, azt hiszem, valamilyen szerepe van a freudizmusnak és általában a pszichével foglalkozó XX. századi tudományosságnak, mert feltárta a tudattalan rétegeit, ahonnan bűn és erény egyaránt kikelhet. Mert – úgymond – prenatális vagy csecsemőkori vagy gyermekkori élmények, traumák hatására minden pszichés dolog visszavezethető, és ilyen módon minden megmagyarázható. Ugyanakkor elüti azokat az értékeket, amelyek a tragédiához és – hadd mondjam így – a tragikus hős felépítéséhez szükségesek. A freudizmus szerint a tragikus hős felépülésének folyamata jórészt szublimálás eredménye. A hős szublimálja az ösztöneit, de tudnom kell, hogy ösztönöket szublimált. A tragédiában a hősi érték valóban hősi értékként jelenik meg, a freudizmusban pedig szublimálás eredményeként. És ezáltal a XX. században a freudizmus – hogy így mondjam – kifogta a hősök vitorlájából a szelet.
(…)
Hadd mondom el, hogy miért igézett meg, miért bilincselt le engem egy negyedszázadon keresztül Freud Zsigmond személyisége, olyannyira, hogy drámaírói nekirugaszkodásokkal próbáljam meg őt egy dráma hősévé tenni. S nem egy akármilyen drámáévá, hanem abban a helyzetben megragadva őt, amikor a XX. század egyik legtalányosabb jelenségével találkozik, az első világháború kitörésének feltételeivel. A gyerekkorból kiindulva is – de ha az ember Freudról beszél, ezt igazán megengedheti magának –, a viszonyok a szülővárosomhoz, Nagyváradhoz, ahol az első világháború utolsó pusztító hullámai közt születtem, s ahol hamarosan elvesztettem apámat, akit a háború végén Európán végigseprő spanyoljárvány vitt el, már öntudatlanul is vonzódtam e tematikához. Eljött a háború vége, a forradalmak vége, és jött a román impérium, amely Váradot, egy akkor – úgy éreztem – színmagyar várost valamely érthetetlen módon egy másik ország határai közé kerített. Én itt két alapvető dolgot éltem át gyerekkoromban. Az egyik az, hogy miért történt ez az egész első világháború? Ez a családban állandó kérdés volt, mert amellett, hogy Trianon lett a vége – amely szinte érthetetlen –, és ugyanakkor minden nap valamilyen formában megalázó volt a létezésünkben, kedves családtagok elvesztését is jelentette. Lacika, anyám bátyja a Karsztok között maradt, azt hiszem, a San Sebastianó-i magaslaton lelte halálát. Miért történt ez a világháború, amikor a század elején, a boldog békeévekben az embereket semmi sem ajzotta arra, hogy háborút csináljanak? És mégis háborút csináltak. És a padláson megtalált lapokból – Érdekes Újság, Új Idők – láttam, hogy ujjongtak, és így eresztették el a vonatokat, amelyeken a fiatalok mentek meghalni. Hogy ujjongva mentek a halálba. Egy olyan világban, amikor nem szenvedtek nagy szükséget, amikor minden ígéretes, biztató volt.
(…)
A század elején ott volt ennek a belle époque-nak a pozitív szellemi robbanása. Például Nagyváradon élt Ady Endre, akinek az emléke nagyon megmaradt az ottani zsidó polgárság körében, bár a magyar középosztály – úgy emlékszem – nem tartotta őt különösen számon. Ez a zsidó polgárság a másik aktor, amely mindig a szemünk előtt volt. Egy szép, négylakásos, emeletes házban laktunk, annak is zsidó tulajdonosai voltak, a Spitzerék. Fölöttünk egy zsidó kereskedőcsalád lakott, a Mihálfiék. Ez a váradi zsidó polgárság – az első pillanattól mondhatom – a műveltségével és a magyarságával meghatározó volt számunkra is. Esetleg kicsit távolról néztük őket, mert mindig éreztük, hogy ők azért mások – de respektussal.
Ki tudja, ahhoz, hogy valamennyire jutottam az írói pályán, nem járult-e hozzá az, hogy amikor a kis katolikus elemi iskolánk centenáriumi ünnepségét tartottuk – én másodikos voltam, tehát hét-nyolc éves lehettem –, és az ünnepségen nekem kellett beszélni vagy szavalni, s amikor lemásztam a katolikus pódiumról, Kecskeméti Lipót főrabbi – aki az első sorban, a katolikus és a református püspök között ült – magához ölelt, és azt mondta: „nagy ember lesz belőled, fiam”. Ezt én mindig visszahallottam, ha egy jól sikerült dolgozatot írtam, vagy egy cikkem megjelent valamelyik pesti újságban, s pláne, amikor először játszották színdarabomat a Nemzeti Színházban. „Megmondta rólad a Kecskeméti Lipót – csodarabbi volt az! –, hogy nagy ember lesz belőled, fiam.” Számított az a kultúra, amit ők jelentettek, és ez magaskultúra volt. Váradon abban az időben e kultúra részét adta a freudizmus is, mint ahogy Bécsben vagy Prágában, vagy Triesztben jelen volt. Az akkori Nagyvárad igazi közép-európai városnak nevezhető, mert gondold meg, egy hetvenezer lakosú városban négy-öt olyan napilap is megjelent, amely verseket, novellákat is közölt. És ott volt a múlt, hagyományszerűen, hogy Ady Endre ott élt. S Ady mellett olyan írók, mint Nagy Endre, Bíró Lajos, Somlyó Zoltán – s Váradról indult a Holnap folyóirat. Ebben a városban én gyerekkoromtól hallhattam Freud nevét.
Beiratkozhattam egy olyan kölcsönkönyvtárba is – havonta 30 lej volt a díj, de a kisasszonyok megengedték, hogy egy napra 1 lejért elvigyek egy könyvet –, ahol találkozhattam a század eleji kultúrával. Ezáltal olvastam először Bergsont, Nietzschét, Ibsent, Strindberget, s elolvashattam a Színházi Élet mellékleteit is – külön kötetekbe gyűjtötték –, például Pirandello darabjait. Ezeket már akkor mind lefordították, és mind ott voltak a Hegedűs Hírlapiroda könyvesboltjában vagy kölcsönkönyvtárában.
Közben egy másik tudatot is ápoltam, a magyar múlthoz való kötődést. Ez annak köszönhető, hogy az állomás környékén, a Fő utca végén, már a püspöki palota vonzó körében volt egy kis magyar múzeum, amelynek zárt szobáiban – a románok elől rejtegetve – ömlesztve tárolták a korábbi magyar közkönyvtárak kincseinek tömegét. A Casino, a Katolikus Kör könyvtárának állományát inkább behányták oda, hogy ne vigyék el, ne égessék el, ne semmisítsék meg a románok. Szabad bejáratom volt e zárt szobákba is, a múzeum igazgatója, Bartha bácsi jóvoltából. Nagyon büszke voltam, hogy hazavihettem olvasni Teleki József Hunyadiak Magyarországon című ötkötetes művét meg a Szilágyi-féle tízkötetes Magyarország történelmét, vagy Acsády Ignác, vagy főpapok, például Ipolyi Arnold könyveit.
Tehát egyrészt bejárhattam a magyar múlthoz kötődő múzeumi könyvtárba, másrészt a Hegedűs Hírlapiroda közkönyvtárába, ahol akár Jászi Oszkárt is olvasgathattam. Nagyvárad szerencsésen kétpólusú város volt, szemben például az egypólusú Debrecennel, amelyet Ady a maradandóság (maradiság) városának nevezett, és a század első napján, 1900 szilveszterén onnan átköltözött Váradra.
Itt, ebben a kétpólusú városban, világban, Freud az én ifjúkoromban végig jelen volt. Nem tudtam, hogy mi az, amit freudizmusnak, analízisnek meg ennek-annak neveznek, de már gyerekkoromban ismerős szavak voltak ezek. No most, erre ráépült az, hogy mi volt ez az értelmetlenség, a világháború. Eleinte Adyban találtam meg az egyetlen választ – a költői választ –, hogy miből támadt ilyen – számunkra különösen – tragikus vérontás. Az Emlékezés egy nyár-éjszakára című verse folyton dobolt a fülemben, amikor arról volt szó, hogy az emberiség miképpen tévedt bele nemcsak az első, majd a második világháborúba, hanem később a hidegháború mániájába is. Miller (nem az Arthur, hanem Heinrich) ezt az egész világháborúzást az emberiség onanizálásának nevezte, mert csak valami efféle perverzióhoz tudta hasonlítani. Amikor az első nagy, bonyolult konstrukciójú számítógépeket feltalálták, betáplálták a masinába 1914 minden gazdasági adatát és sok más momentumot, még Vilmos császár kacska kezét is mint pszichés motívumot, és feltették a kérdést: lehetséges-e mindebből világháború? A gép azt válaszolta: nem. Nem volt indokolt.
Adynak az Emlékezés egy nyár-éjszakára című verse azért ragadott meg, mert olyan pici motívumokat sorakoztat fel, amelyek furcsa módon integrálódnak a költeményben, és egyszerre csak igazolttá válik a világháború kitörése. Csak néhány sorát idézem:
„Kigyúladt öreg méhesünk,
Legszebb csikónk a lábát törte,
Álmomban élő volt a holt,
Jó kutyánk, Burkus, elveszett
S Mári szolgálónk, a néma,
Hirtelen hars nótákat dalolt…”
Ezek a kis, semmit sem jelentő események integrálva oda vezettek, hogy tudtuk, az ember nagyon esendő, nagyon adós a szeretettel, „s a kényes rabló is rabolt”. Ezek a különféle apróságok együtt valahogy kötültek, kristályosodtak – bár ezt inkább nem így mondom, mert a háború nem kristályosodik, hanem valami rémképződés –, és kiképződött belőlük a világháború. Adynál – úgy éreztem – megközelítem azt az értelmetlenséget, hogy akkor, amikor az elvileg internacionalista szociáldemokrácia mindenütt előretör, Németországban, Ausztriában, vagy Jaures-szel Franciaországban, akkor elég az, hogy lepuffantják Jaures-t, s immár szabad az út, el lehet kezdeni az embereket a harcterekre hajtó nagyhatalmi politikát. De mindez mégis talányos maradt számomra. Ezért aztán felmerült bennem a kérdés: mi volna, ha egy drámai kompozíció keretében próbálnám megközelíteni a világháború kitörésének titkát? És a dráma központi szereplőjének ki lehetne alkalmasabb annál a Freudnál, akiben egyszeriben felképzett előttem a század egyik nagy tragikus figurája? Mert, míg a hetvenéves Freudról – mint említettem – Kosztolányi azt írta, hogy „Föld, tartsd erősen legnagyobb fiad”, ez az ember nyolcvankét évesen, szétnyiszált nyelvvel, beszélni már alig tudván úgy kényszerül elmenekülni a hazájából, hogy még a nevét is el kell hazudnia, mert tudvalévő, hogy amikor az állomáson megkérdezték tőle, hogy kicsoda, nem mondta meg, félt. A két évtizede birtokolt berggassei lakásából a ház hátsó kapuján kellett kimennie, hogy ne dobálják meg a szomszédok mint undok idegent. S a nővéreit hamarosan táborokba viszik – és ő, ez a lucidus elme ne tudta volna, hogy mik azok a táborok?
Aki ilyen magasról leesik ebbe a megaláztatásba, és Londonban az első dolga, hogy egy orvostól euthanáziát kér, miközben látja, hogy kitör a második világháború, amelynek a zsidókra végzetes konzekvenciáit – ha valaki, akkor ő – az idegeiben már megérezhette, és az egész hitleri hatalom abban az időben legyőzhetetlennek mutatkozott – nos, valóban tragikus sorsú. Mindezt átélni egy olyan ember szenvedésében, aki a század leglucidusabb elméi közé tartozott, igazán kibírhatatlan lehetett.
Hozzátehetném azt, hogy a Szellemi Együttműködés Európai Bizottságának kérésére – mert hogy jó lenne, ha két ilyen kiváló ember kifejtené, miképpen látja a világ jövőjét – Freud és Einstein ’29 vagy ’30 körül levélváltást folytatott. A leveleket hamarosan publikálták is. Ebben a levelezésben Einstein azt írja, hogy ha igaz az, amit ön állít, Herr Professor, hogy a tömegeket a halálvágy megmozdíthatja, hogy halálvágy dolgozik az emberi tömegekben, akkor félelmetes jövő vár ránk, mert a fizika elindult olyan tömegpusztító fegyverek felfedezésének irányába, amelyek halálvággyal feltöltött tömegek kezében az egész emberiség létezését, a földi létet kiirthatják. (Einstein arra hivatkozik vissza, hogy Freud az első világháború kellős közepén azzal vélt magyarázatot találni a háborúzásra, hogy a libidó mint meghatározó elv mellé másik princípiumként a halálvágyat helyezte.) Tehát Einstein Freudból kiolvasta azt, hogy dolgozik bennünk a halálvágy, s ugyanakkor tudta, hogy a fizika olyan utakra lépett, amelyeken a pusztításban már nem fog határt ismerni.
No most ez az ember, Freud, akit megpróbál egy személyes szenvedés is, a legnagyobb görög tragédiaírók tollára való, a maga nagyságában és zuhanásában, szellemének kivételes világosságában. Ez az ember a tragédia számára való. Ha én ezt az embert olyan helyzetbe hozom egy tragédiában, hogy személyes ügyévé válik a világháború kitörése, és esetleg segíthet megakadályozni, akkor méltó drámát írhatok róla.
Itt jutott eszembe másik fő alakként Ferenc József. Hiszen a világháború kitörésében jelentős szerepe volt a császárnak, ennek az öreg gagának, aki csaknem olyan korú volt, mint én most. Ferenc József is, Freud is bécsi lakos volt. Ha ott ül Bécsben egy vén idióta, fiatal korában feltehetően szadista is, minden erre vall – gondoljunk az 1848–49-es szabadságharc utáni esztelen megtorlásokra, az aradi tizenhármakra –, mi volna, ha egy apokrif találkozásban összehoznám őket. Egy drámaírónak sok mindenhez van joga, s ezt a jusst én megengedtem magamnak – eresszük össze őket!
Igen ám, de nagyon hamar kiderült számomra Freudról, hogy ő apokrife is csak bűntudattal találkozhatott Ferenc Józseffel – illetve akkor, ’14-ben még nincs bűntudata. Mert valóban „találkoztak” a háború kitörésekor, már olyan értelemben, hogy Ferenc József a Burg egyik ablakából integetett, az utcai tömegben pedig Freud is föl-földobálta a kalapját, éltette a háborút. Ha erre a londoni menekülő útjára csomagolva jön rá, hogy miért éltettem én, vagy miért éltették a professzortársaim a háborút, amelynek a folyománya most következik, második kiadásban, a drámai helyzet még fokozható.
Itt már az apokrif találkozást – ezekkel az ellentmondásokkal és időbeli áttételekkel – csak produkálni kellett. Ez megragadott engem, mert találtam egy tragikus hőst, akiről közben feltételeztem – amint beszélgetésünk során korábban szó esett róla –, hogy az elmélete akadálya a tragikus gondolkodásnak. De ő maga mégis megélt egy nagy tragédiát – amelyet én a század különösen jelentős tragédiái között tartottam számon, nem véletlenül –, hogy mit jelent egy bécsi, felvilágosult zsidó embernek, hogy az Anschluss után szégyenletes körülmények között kell elmenekülnie dicsősége színhelyéről. Miközben, újra hangsúlyozom, ugyanennek az embernek az elmélete – érzésem szerint – próbálta emarginálni, kiszorítani a tragikus gondolkodást a világból.
Ez volt az, amit évtizedeken keresztül, új meg új nekifutásokban (összesen négyszer) próbáltam megírni, mert a feladat túl nagynak, valószínűleg megoldhatatlannak látszott. Biztos, hogy nem jutottam el a megfejtéshez. A tragédia nyilvánvalóan segíti az emberi lélek és a condition humaine, mondjuk, az emberi sors megértését, de semmit sem fejt meg.
Személyében közelítettem meg Freudot, és nagyon közelinek éreztem. Az egyik legelső fényképén, ahogy kisfiúként a nagyapja térdéhez húzódik, ugyanazt a személyiséget érzem és szeretem, mint a legutolsó, Londonban készült fényképén, amelyen azzal a csaucsau kutyával látható, amit Bonaparte hercegnőtől kapott, hogy legyen társa az emigrációban. Láthatjuk, hogy szinte vak – olvasni már nem tudott, beszélni sem tudott –, és mégis ugyanaz az emberség tölti el, ami a négyéves kisfiút. Görögül – Arisztotelész szavával élve – ez az entelecheia (hogy kezdettől magunkban hordozzuk fejlődésünk adott belső célját), ami ugyanúgy megvan bennünk négyéves korunkban, mint nyolcvanéves korunkban. Nem győzök betelni vele, rokoni szeretetet érzek iránta, és a XX. századot elsősorban benne éltem meg. Ma is, akármire nézek, azt nézem, hogy őt ez milyen vonatkozásban érinti, vagy ő mit szólna az egészhez.
(…)
Igen, jelképesen ezzel kezdődött el a XX. század. Freud kiadta az Álomfejtést, Ady pedig átköltözött – szilveszter este! – Nagyváradra. Ebből a két tényből számomra levezethető a XX. század.
(…)
A létezés már önmagában, autodestrukciójában abszurd dolog. Itt van a csillagvilág, a galaktikák, amelyekről nem tudom, hogy micsodák, és benne az ember, akinek – mindegyiknek – kötelessége meghalni. Nincs kibúvó. Olyan abszurdum az egész, hogy ezen belül bármit csinálhatunk, belefér.