NAPÚT 2008/6., 55–57. oldal
Tartalom
Rose Ausländer
Történet
Tristan Tzara
Kétségek
Konczek József
Damó
Mohácson által
mivelhogy Damó ügyekezik Sárvárba, honnan az új Bibliját elhozni küldetése van Pál úr által
Vagyok én küldve Pál úr által Sárvárba, osztan állok vala a mohácsi mezzőben. Jókor indulván csak két órai lovagollás után mán nagy vízöntéseket kerülvén érkeztem határba. Szolimán Eszéktül Bellyén meg Baranaváron át vüvő utat, mondják, Zegzárdig meg Földvár sőt Penteléig javítgattya. Elkerülém, tudván jó mezei utakot is szittyósoknak széliben. Koradél vót, hogy állottam.
Itten vót csatát nem tuttam, vótam akkor Vittembergába. Szívem méges elkeseredék, mongyák, mely sok magyar feküszik ezekben a mezőkben, virág fölöttük virít. Hogy mindönöket eltemettetett, dicitur, meg akarván előzni fekete franc, pestis kitörésit, meg azt is mondják, hogy mer’ hogy kereste magyar kerálunk, Lajos testit az terek. Kit meg nem tanát vót. Csinálla tehát ollan rendet, győzvin magyari seregen, kin magam keserűn elgondolkodtam. Lenne talám inkább vásári összevisszaság, sz élnénk mindannyijan. Régen vót mán ez. Tíz évnek előtte, ámde ember úgy van véle, hogy zsarollások, égetések, korbácsollások azóta es népnek saját személes bőrin érezvén, ember szinte mán elfásula. Gongya mindenkinek csak magát menteni. Falubul is sokan, kik vótak jó gyerekcimborájim, jühettek hadba szállani, kik vagyunk. Oszt meghalni. Érettök imádságot elmontam ottan.
De csak vótak összvé meg vissza az én gondolattyaim. Gondúván eztet es, Pál úrnak tiszte mostan mi löhetne? Ki él magyar, aztat lehetőség szerint védje meg, ha magyarok tereket megtámadják mastan, s panaszra mennek Jánoshoz Budába, vagy ahul vagyon, hogy a szerződist nem tartja magyar, hát védheti-e Pál úr aztat, ki kockázza életit terek ellen lesve?
Menek Biblija tárgyában Sárvárba, osztán gondollom, mely gyönyörűség léleknek az jó könyv. Mondok, az kell mostan neked, magyar, jó könyv, biblija, imádkozhatnyi, mert mást nem ügön csinyáhatsz. És gondútam ottan, mohácsi mezőben állva anyámot es, kit indulásom előtte meglátogattam. Ű néze rám. Ki vóna én apám, nem felelli néköm. Csak szikkadottan es szép orcávol néz éngömet, nem tuttam nem megölelni szegínt.
Mán ezzeken gondúkozva vótam egészen éccaka is, mikor indulni készülőttem, mert nékem mondatik, hogy bizonos Erdősi uram, ki Nádasdy nagyúrnak birtoktyán taníttásokat tészen egy oskolában, csináta vóna nékenk az magyari hungarija grammaticát. S ennek kinyomattatása mastan vagyon folamatban, mint Biblijáé es, magyarul. Véllem, hogy ismérem én az Erdősi uramot, kit mondanak Silvester János. Azaz Johann Silvester, natio hungarica, ígyen latinul es monják. Vót ő Vittembergában.
Én emlékezem, hogy sok könyvekkel az hóna alatt mene által korridoron. Ottan úrfijak pipáztak, s valamely mentét vagy ruhát ottan vüttem, kihöl vótam rendelve szóga. Osztan ottan ment el Silvester uram. Azért is vótam izgalmasságokban, útra készülvín, hogy ösmerős arcát meglátom. Régen vót, hogy Luther uramnak házában Catharina asszonynál laktunk deákokkal, ki asszon ugyan csodásíta mindőnket.
Számoltam, hogy odaút maga eltartana legalább is hét napokig, megszámítván, hogy lovamval, kinek neve vagyon Fürge, egy napon Mohácsot elérhetem vala, majd meg Pécs felé fordólván, vagy Kanisa, avvagy mingyá csak Buda iránában, esetleg Bolatinnak szegletit érintvén, avvagy talám méges Gesztelre eljutnom es vagyon három-négy nap szükség.
Meglehet, hogy Quinque Ecclesijában, ki mondatik Pécsnek es, meg Sopijánának es, kicsint üdőzni szándíkom, lehet, hogy fél napot legalább, megnézegetni tornyajit.Ha mán van mód rája. Onnant meg Sümegen által is vóna egy erőss lovagollás két napig, hogy menjek Sárvárba. Azért tudom tenni, mer’ van mondott üdeje, mikor ottan kellek lenni Sárvárba, Bibliját általvenni, és mérem, hogy üdőbe ez fér.
S akkor, hogy Mohács mellett, első napomnak éccakán lovamot megabrakótatom vala, holdfény vagyon. Írom ezeket a sorokot. Kiköt mán áttírok, nézvín, mik vótak előbben itten írva. Akkor jöttem haza, s útam vót szerencsés, monhatom, terekbe nem ütközvén, ki karavánokvel mastan es vonúgata. Meg még portyázik ám azér, oszt ezt Jánosnak azér nem jelentyi, a beste. Oszt Baranyaváron, hejába, hogy út elmén, cölöpvárunkbe azér bé nem jut, s kerülli el. Mert vagyon ottan a védelmünk nékenk. S gyakran Pál úr is vagyon cölöpvárban látogatni. Hallám aztán, hogy itten, Zala felé eső majorságokbul is magyar kis ügyes csapatok karavánokot annál többszer jól megzavargyák, zsákmánt is jól szerezvín.
Hát az vót azér méges egy jó nap, mikor vótam, s istennek hála. Feküttem fődre, Fürge kantárgya meg fődig eresztve vót a kezembe.
Allahnak vitéze
ki Damóbul iszonyatos dógokat vált ki, látván annak tökéletes képedségit
Mely dógokot végiggondúlok én, jámbor Damó…? Monhatom, láttam aztat es, hogy harcul terek lovasvitéz. Elbújtam vót, mer’ nem tuttam tenni mást, mint kifigyelni módját ő harcuknak.
Húsban merül meg a villámló mozdulat, s mán nem is csavar a pengén, mikor gerincig ütődött, s hirtelen kisikkanik, gyorsan löki el az emberbelsőnek mocskát, még vér se éri, marad szinte szárazon.
Jön másikunk. Ez nagy nyeles botot forgat, végin láncon szögekkel kirakott koloncot készít terek lovasra, ha ez karjára csavarodnék, vagy csak érinti őtet testiben, lovárul vagy lerántja, vagy penig bizon hogy erővel nagyon megsebezi. Terek tehát lovát kicsit visszafogja, s kivárja, míg a dühvel hadonászó mijenk katona két iránba is zúgó sündisznó-tüske szerszámja vagyon a lendületnek szélső helzetiben, s mastan csak pisszenéssel szökkeni indított lován ugrat előre, s döfi nyakon. Az meg lehullik. Istenünkhöz lelke fölszáll. Méges Allah! Allah! hangozik. Ugratásnak hatásával harmadikunkot elsodorgya, utána lévőnek meg fejit röpíti, merhogy oldalrul kaszabolló suhéntással tudta tenni. Terekek kardjukot selemzsinóron csuklójikra erősíttik, valamely lábszárcsontbul csinát nyelet karnak hajlattyába illesztik, s bizon hogy illenkor nem markolják meg nyelit, hanem ujjaikot pengén lecsúsztatván vércsatorna mentén finoman, mint vesszőt fogják, s ezen támaszték a pengének szabad mozgatást engedélez minden irányokba, akár szúrásra, akár karcolló gyors metszésre, főleg nyakonn, de lónak nyergiben mélyen lehajolva még alullról is hasnak fölhasíttását tészi lehetővé. Ezen kardjok vagyon csak borotvánál élesebb hancsárféle eszköz, esmég van nékijek ollan kardjok, melynek csúcsa éle megvastagszik, ütvén véle mint fejsze, súllyal üt.
S figyelem, hogy láthatólag mintha előre végiggondúlnák gyalogok hatástalaníttásának menetit, mozdulataik pontossak és gyorsak. Szüvemet facsarja ezen iszonyatos tökéletesség. Mit ők bégyakorolva végiggondúlnak, én látom, s ígyen én is végiggondúlom, fejemben sebessen forogván képzetek, hogy ezzel megbírni miként vóna leheccség. Mer’ nemcsak gyorsaságon múlik ezen dolog, látható. Hanem figyelemnek tejjes odairányítássán.
Való, hogy magyarázat vagyon egyrészrül abbul is, hogy lovas nagyobb lendületbül jön, tehát talpasokra, így-úgy fölszerelt s még gebelovakon hujjogató huszárainkra is majdnem jobban megvan a fölény. De kivált azér’ mer’ talpasajink, ha áttörnek, már az első terekek hulltán lebuknak utánok a fődre, zsebejiket kutattyák, még csuklókot es gyorsan leszabnak, osztán csak az biztos, ami ékszer, tallér, aranperec már saját zsebedben vagy tarisznyádban vagyon.Tehát mingyárt fosztogatnak, s a harcnak erős lökete így máris lelassul. S lehajoló csakhamar kiegyenesedik ismét, mikor terek suhintja, Istenem! Istenem! Elsóhajtani se marad üdeje, s csuklik összvé térgyeiben, nyakábul vér buzogván. S mely keserv dolog eztet áttekinteni! Hogy mink vagyunk illen rongyosak, éhessek, sóvárgók valamit es megragadni hamarosan, egyénileg való kívánatok így szétzilálják vala erőnköt. Hát, igaz, hogy mikor vót eset, elülmenők visszaszoríttyák terek lovasokot, kik gyalogok lemarattak, dúsan megszüretelik vala hullamezzőn magukot.
S mivel miü vezérenk próbáta harc utánn minden tarisnyák kiüríttésivel hasznokat újra valólag szétosztani, lett nagy ordétozás. Botoztattya őköt, akkor meg elszöknek innet.
Vezér ha nehéz vasasokot törökre indítt, elsöpörnek azok mindeneket, szinte hogy fölszántyák a fődet. Ellenök semmi meg nem áll. Harcnak menetit végleg mündüg őt tuggyák javunkra döntenyi, de nékik kell füzetni ám bizon vastag egy zsoldot. Ők páncélokban jőnek, s ha álgyukot terek idejiben rájok nem irányozhattya, mint nagy söprű, rendet csinyának. S láttam még aztat is, hogy nehéz vasas mikor rétbenn megsüllyed lovon, már meg semmit tenni nem tud. Mikor van minden kavardullásban, terek tűzérek igön bombáznak, álgyuk is előrenyomúnak, s van mán csak az üldözés, hajsza, ki meddig bírgya.
S látom, melly fürgék és kecsessek vattok ti, Allahnak vitézeji szép ruhájitokban, fínom lovajitokon, professzió szerént való ölésejitekben ollan tökéletessek, hogy lelkemnek fekete görcsülettye se födözheti le aztat.
(Részlet a regényből)