NAPÚT 2008/6., 22–23. oldal
Tartalom
Csorba-Simon László
KŐÚT VISZ AZ URALON
Pécsi Sándor
Natura sive Deus
EKSZPANZIÓ XV.
A Valentin Ház „kilátói”
Abnormálisnak, deviánsnak minősített helyzetekben fel- és megmutatni azt, ami normális, a vélt abnormalitás „aranyketrecéből” kitörni, a legnehezebb emberi, művészi feladatok egyike.
Az Ekszpanzió mégis vállalja, hogy az átlagember szemében abnormálisnak tűnő megnyilvánulások, cselekedetek színterévé váljon, olyan megnyilvánulásokéivá, amelyeket ha megteszünk, talán ki is gyógyulunk vélt és valós frusztrációinkból, lelki bajainkból. A normális ember „szent őrület” iránti vonzalma a valóság élén találkozik a beteg ember „normális” iránti olthatatlan vágyával, vonzalmával. A Valentin Ház anonim gondozottjainak jelenléte Csorba Simon gyaloglóművész segédletével a „Kilátó” tematikában, ezt a korábbi felismerést tette láthatóvá, átélhetővé. A résztvevők jóval a találkozó előtti terápián megalkották a terényi Istállógaléria kiállítására szánt, „A kilátó” fogalmára tág asszociációs térben értelmezhető műveiket: színes akvarelleket, fapálcikákból készült, magaslesre emlékeztető közös kilátó-kompozíciójukat. Feladatuk a hely szelleme értelmében, a továbbiakban az volt, hogy egykoron a Sasbérci Kilátóhoz közeli Bujákon élő Glatz Oszkár festményeit élőképek formájában megidézzék, köztük a Rőzsehordók címűt például, amelyet Köpöczi Rózsa művészettörténész ismertetése, elemzése vezetett fel, s amelyet több-több, a nagybányai iskola stílusában festett tájkép közül választottak ki mint embert is ábrázoló kompozíciót az aktorok. A cselekménysor a „Tavaszi szél vizet áraszt” kezdetű népdal énekével, a Sasbérci Kilátó rituális, „lánc-lánc eszterlánc” szerű körbejárásával kezdődött s a Rőzsehordók élőképének megvalósításával folytatódott, majd az álló, kimerevített kompozíció „szitázással” történő virtuális rögzítésével fejeződött be. A betegnek diagnosztizált kisközösség megnyilvánulása a külső szemlélő számára banálisnak tűnhetett, pedig ez az akció a társadalomban meglévő egészséges összefogási ösztönt példázta.
A Valentin Házból érkezettek legnagyobb élménye az volt, hogy a többiek: a performerek és a közönség érezhetően egyenrangúakként fogadták be őket. Ezzel megvalósult Csorba Simon művészi szándéka is, az ti., hogy beteg emberekben felébressze a vágyat arra, hogy vállalják és megmutassák azokat az emberi értékeiket, amelyeket épp a betegségük okán őriznek a lelkük mélyén magukban. Más emberekben, az ún. egészségesekben pedig felélessze a betegek iránti megértést és türelmességet, szeretetet. Mert mi is történik itt, a lélek hullámhosszán, valójában? Az Ekszpanzió résztvevői a kortárs művészetek szinte minden skáláján „kijátsszák” magukból a mindenkiben ott lappangó betegest. A performanszok extrém attitűdjei mindenekelőtt szabadulási vágyakat jeleznek, olykor betegesnek tűnőket, mégis egészséges az a szabadulási ösztön, amiként megjelenítik a betegség elhagyásának a módját. Így maradhatnak egészségesek, hiteles akciókban időről időre megszabadulva frusztrációiktól, beteges hajlandóságaiktól. A beteg ember éppolyan kíván lenni, mint ők, az önmagukat tisztának, olykor makulátlannak képzelők, tehát egészséges akar lenni, de mindenáron. Az Ekszpanzió közegében a hétköznapi beteg emberek megnyilvánulása: játéka, éneke ugyanúgy elfogadható, mint a művészi ambícióval megáldottaké, ha az semmitmondónak tűnik, még akkor is, mert a cél minden esetben ugyanaz: az emberi értékek felmutatása, saját őrültségeinktől való szabadulási kísérleteink következményeként.
(mycoola)