NAPÚT 2008/6., 14–18. oldal
Tartalom
Barna T. Attila
Káptalan utca • Vércseppek
Csorba-Simon László
KŐÚT VISZ AZ URALON
Pál Kata
Ekszpanzió: A vár
Nemzetközi Kortárs Művészeti Találkozó az Ipoly Eurorégióban
Terény–Szanda, 2002. július 12–13.
– az út fele –
Keleti pályaudvar, 10. vágány, kora reggel. Már a pénztáraknál ismerősökbe futunk. Folyik a szó, pletykacsere, barátkozások. Megismerjük Németh Péter Mikolát, aki tizennegyedik éve szervezi fáradhatatlanul ezeket a nyári fesztiválokat. Kéri Piroskának újságolom boldogan, hogy lesz Flash-koncert Az Irodalom Visszavág Tollfosztó táborában, de gyorsan lehűt: Barcs Miki elzúgott a bringájával, most foltozzák össze. Alig van időnk bánkódni, futár jő izzadtan és pánikban, hogy rohanjunk ízibe, mert a 2. vágányon vár a vonat, két perc múlva indulás. Azt az eszement rohanást, amit mi rendeztünk, még a sokat megélt Keleti sem látott. Túljutva ekképp az első kalandon, gyorsan összekovácsolódik a társaság. Testvéries osztozkodás indul a gyógysörök, szíverősítők, zsömlék piacán. Útközben Mikola mesél nekünk a térségről, történelemről, várakról, legendákról, amit tudni érdemes. Programismertetés után jön az első közös akció: a vonatablakra kifeszített papírra rajzolhatunk bármit, ami a VÁR-ról eszünkbe jut. Hamarosan versek díszlenek, búvár, lekvár, légvár és társaik között. A kalauz elképedten vigyorog, miközben Mikola felolvassa vala Tinódi Lantos Sebestyén Bujákról írt krónikáját. A magyarnándori állomáson Szedlák József és muzsikus társai várnak feldíszített lovas szekérrel, kecskedudával, zeneszóval, és indulunk neki az útnak. Gyalog. Terény vagy tíz kilométer ide, útközben egyetlen kocsma akad Cserháthalápon. A helyiek meg csak néznek sután, hogy miért nem megyünk busszal ilyen kánikulában. Derekasan végig bírja mindenki a tikkasztó utat. Nagy kaland ez, forgalom alig, a táj pedig gyönyörű. Érkezéskor hűtött borok, ásványvíz, NBI-es szilvapálinka és harapnivaló vár az Istálló Pajtában. Régen volt ilyen kedves és nyíltszívű fogadtatásban részem, utoljára talán a nagyanyai háznál. Ha valaki nem tudná: AZ a vendégszeretet maga, amit Lencsés Zsolt és háza népe nyújt. Pihegés és falatozás közben komolyan megtárgyaljuk, hogy a tócsni vagy a lepcsánka ősmagyarabb szó-e. (És akkor még a prósza vagy a röszti szóba sem került.) Aztán megérkezik a kecskesajt, amit a polgármester készített. Fokhagymás, snidlinges, oregánós, köményes. Kilószámra rendelünk tőle.
– dumák –
Hivatalos megnyitó délután négy órakor. Dögmeleg. Sok jó ember kis árnyékban is elfér. Zúgnak a harangok, direkt a mi tiszteletünkre. A fából ácsolt hajószerű haranglábat saját kezűleg és lábúlag ringatjuk közösen, a falu népe és a „pesti művészek”. Mikola úgy fest fehér leplében, nagy szakállával és göndör hajával, mint egy bibliai ősatya. Össznépi vihánc, népviselet, népzene. Mindenki nagyon kedves és nagyon nyitott. Állandó programként jókat beszélgetünk a helyiekkel. Új értelmet nyer a pirospozsgás szó és újat a rákvörös. Azután köszöntőt mond a házigazda, egyben az ARTTÉKA Egyesület alapítója (Lencsés Zsolt), a balassagyarmati és a helyi polgármester. Várépítést, biztonságot, határon túlnyúlást, eurorégiót, légvárakat emlegetnek. Meg borozást és az abból születő művészetet. Kiderül, hogy a hátunk mögötti mezőn elszórtan kókadozó tákolmányok valójában Alkotások. Mi éppenséggel részegen összerótt farakásoknak láttuk őket, de így már világos, hogy amit mi „kibelezett kecske szekérdarabokra húzva” és „villámsújtotta kakas tornádó után”-ként azonosítottunk, azok szobrok. Kedélyes viccelődés tárgyai amúgy.
– akciók –
Becsorgunk az Istállógalériába, és a Bálványos Társulat veszi át a kobzosok helyét. Lajbis népek hallgatják a kortárs szaxofonszólót, meg spicces félmeztelenek mezítláb. Horváth Ödön az első felolvasó. Hét szonettel készült, mert a „hetes szám hagyományosan teljességet jelent a judeo-keresztény kultúrkörben”. Mellettem pusmog valaki, hogy a hetesezést a kaldeusok kezdték, mert csak ennyi bolygót ismertek. Miket meg nem tudok. Kimenekülök a fullasztó hőségből a szimpla hőségbe, így csak foszlányok érnek el. A versben „álmunk elálló fülű elefántja” szalad éppen a Nap elé, miközben a közönség egyik tagja elkeseredetten mered a nagylábujjára, fejét a szonett ütemére ingatja és félhangosan motyog: „hamis, hamis, hamis”. Nem lehet nem rá figyelni. Horváth végez, Mikola biztatóan megveregeti a kezét és zene ismét. Az iménti elkeseredett ember felélénkül és erőszakosan próbálja rávenni a zenészeket, hogy valami pörgősebbet játsszanak. Nem ér célt. Próbálkozik Mikolánál is, de az finoman elhajtja. Joggal, mert a pali alig áll a lábán.
Dukay Nagy Ádám következik, és a részeg ember okvetetlenkedése okozta feszültség röhögésben oldódik Ádám első soránál: „Amikor iszunk, gyerekek leszünk újra”. Újrakezdi, de versébe belecsörög a saját mobilja. Azzal üti el, hogy máshová is hívják felolvasni. A közönség veszi a poént és hálálkodik, hogy mégis velünk van. A harmadik elé annyit mond, hogy legyen akkor ez a terényi verse, mert bár régi, ideillik. Gyorsan rápislantok a programra és valóban: tematika van. Nem ám csak úgy. Olvasgatni bele a vakvilágba? Nem. „CsontVÁRkoponyák” a programpont címe, az van. Ez a terényinek mondott vers olyasmiről szól, hogy „nem értjük, milyen pohárral a kézben, út mellett álló kocsmák teraszán iszogatni”, avagy a vidéki Magyarország mellett hussan elfele az élet. Már ha jól vettem ki. Az utolsó vers kapcsán megtudjuk, hogy Dukay nagymamájának első férjét tíz hónapnyi házasság után vitték el a nácik. Dukay huszonéves volt, mikor ezt megtudta, ebből született a Névsor című vers. Mondaná még tovább, de a társaság lelke (lásd előbbi illuminált férfiú) letorkolja, hogy „tehát trauma”, és az istennek nem hagyja befejezni a felvezetést. „Mondjad, mondjad, mondjad” – sürgeti váltig, utána meg liheg a nyomában és az egekig dicséri. „Szar volt minden, a többiek szarok, de amit te mondtál, az megérintett lelkileg.” Dukay menekülne is, nem is, de a pityókás csak szorongatja tovább: „Tudod, miért jó? Tudod? Mert ez te vagy.” Aztán leültetik.
Újabb zene után Konczek József azzal indít fogai közt morzsolva a szót, hogy nyomatékosan megkéri Bíró Jóska barátját, hogy fogja be a száját. Aha, szóval az ittas ember Bíró József. Frissen jött ki kötete Szájzár címmel. (Honnan vehette a címet, nem tudom.) Technikai szünet szaggatja tovább a felolvasó-délutánt, vagyis három felnőtt férfi igyekszik megoldani a kazettacsere gondját. Technikus nincs, kazetta sincs, aztán mégis. Konczek visszafogottan őrjöng és Dukaynak fejtegeti alapos érvekkel, hogy kinek ki után kellett volna következnie és miért. Mindeközben Bíró a muzsikusokat alázza, amit azok enerváltan tudomásul vesznek. Nőttön nő a feszültség. A szereplésére váró Konczek majd’ fölrobban és újra leteremti Bírót, aztán borzasztó szigorúan közli, hogy ha csak megnyikkan, akkor ő feláll és kimegy. Első versét az Egy szó című kötetéből válogatta a vár-tematika jegyében, a második a Napút folyóiratban jelent meg Varjakká tevő címmel. Hosszasan magyarázza az alcímet, Nagy László-i sorok, antológiák és kereszthivatkozások röpködnek. Képtelenség a művekre figyelni. Bíró egy darabig csöndben marad, az igaz, de megszállottan jelentkezik. Lengeti kezét. Persze nem kap szót. Konczek többször kiejti remegő kezéből a papírjait. Mindenki azt lesi, mikor robban, ami robban. Bíró aztán nem állja meg és a magába roskadt klarinétosnak kezd magyarázni, mire valaki ráüvölt: „maraggyámá”. Eztán csak mocorog búsan, székét nyiszorgatja. Konczek közben befejezi, páran gratulálnak neki, lassan nyugszik a lüktető ér a halántékán. Ménes Attila köszöni, most inkább nem olvasna fel. Talán majd este.
– akciók még –
A falun átvágva vonulunk a szabadtéri színpadhoz. Egy nyitott ablakból Metallica üvölt, maga az élő népművészet. A falu gyönyörű. Szépek a palóc házak, szépek a hegyek, kanyarognak a patakok, jó a levegő, olcsó a sör. Pár résztvevő süketen és vakon vonul műanyag poharába kapaszkodva, mások meg őszintén örömködnek. A sajtkészítő polgármester önzetlenül fuvarozza mikrobuszával a lustábbakat. Ménes Attila vár minket a színpadon, éppen fejtegeti, hogy Hazaival és Krausz Tivadarral lett volna, de ők elmaradnak. „Titok összes” címmel olvas abszolút élvezhető gyerek- és kamaszkori titkokról. Kártyanaptárcsere, grundozás, sütikék, első pinanézés. Futó nevetések honorálják a szöveget. Ezután Bohár András célozza be a színpadot. Többen önkéntelenül utána kapnának, mikor bizonytalanul, de bátran felugrik. Fénymásolt lapokat oszt dedikálva és öngyújtót kér. Dobnak egyet neki, de széles ívben mellényúl. Sziszeg a közönség. Ehhez képest összeszedett előadást hallhatunk a Scientia Sacra tárgykörében. Össze-összecseréli ugyan az l és r betűket, nyelve beleakad néha az inkompetencia szóba, de meggyőzően sodorja egymás mellé Hamvast Pascallal és Descartes-tal. Aztán Kant, aki szerint a magánvalóval nem kell foglalkozni (Nem! – int hevesen, majdnem leveri a mikrofont), majd Novalis, Hölderlin és máris Darwinnál és Spencer rendszerelméleténél lyukadunk ki. A XX. századhoz érve persze felbukkan Heidegger és Nietzsche, megtudjuk, hogy a filozófia évszázadai alatt az embert mindig egyre lejjebb fokozták, szétválasztották testre és lélekre, ezt azután különféle hatalmi aspirációkra használták-használják. A közönség tetemes részének szemmel láthatóan nagy falat ez így, negyven fokban, de azért tapintható a figyelem. Ez az egymásra figyelés, egymást kivárás egyébként jellemző hangulata a rendezvénynek, ami jó. A rutinosabb fesztiváljárók gondosan magukkal hozták borukat, de a jobb szélen valaki illegálban nyomul és a fűtől megállíthatatlanul röhög. Az előadó ettől inspirálódik. Éppen a zorge és denken problematikájánál tart, majd egy anekdotára hivatkozva kifejti, hogy maga is metafizikusan igazolva látja a filozofikus gondolkodást magyarul. Kezd érdekes lenni, de sajnos itt a vége. Bohár megköszöni Mikolának a lehetőséget és akciózik egyet a saját papírjával. Meggyújtja. Lássuk: semmi sem végleges. A közönség – élén Kócziánnal – lelkesen instruálja, hogy hogyan tartsa, nehogy megégesse a kezét.
Levezetésképpen az Opál Színház, azon belül a Balkán Expressz produkcióját látjuk-halljuk, Pannóniai Holt Költők Dalai címmel. Ragasztós hordón Kövér György, Melinda a lábasokat üti, cintányéron Tricepsz, Judy szaxofonozik, és az olajos hordón Gasner János. Kifejezetten erre az alkalomra komponáltak egy darabot határvidéki költőtől, mert a határvidéki költő mintegy végVÁRa a magyar nyelvnek. Ám legyen. Domonkos István kupléját zenésítették meg, ami később valóban jó szövegnek bizonyul, és kivételesen az íróról is hallhatunk valamit. Az elsők között jött el Jugoszláviából, gyorsan abbahagyta a költészetet, azóta teniszoktató Uppsalában. Judy énekel, néhol kántál, Kövér pedig burját sámánként zümmög a háttérben. És halljuk:
„Van egy barátom a Paja
Nem nőtt ki a haja
Valami maradandót akart csinálni
Megtanult ingujjban hányni.”
– újabb akciók –
Esteledik. Tűz körül heverünk, bámuljuk a csillagokat, hallgatjuk Szedlákék muzsikáját és nézegetjük a rohangászó gyerekeket. Szimatolunk a bográcsos felé, oda-odapislogunk a filmvetítésekre, megtapsoljuk a performanszokat. Érdekes emberekkel folytatunk érdekes beszélgetéseket. Jól érezzük magunkat. Rejtély, minek innen hazajönni.