NAPÚT 2008/4., 64–68. oldal
Tartalom
Ruzsicska Mária
A búcsú
Christian Morgenstern
Der Gaul
Kurucz Attila
Marietta és Poéta
Egy augusztusi kora este kanyarodott a lovarda murva kövére egy négyütemű Trabant. A szebbnél szebb márkás autók között furcsa látványt nyújtott. Mikor közéjük parkolt, jó megjelenésű, 35 éves, magas, vékony alkatú, de szálkás izomzatú, barna hajú fiatalember szállt ki az autóból. Bement a lovarda irodájába. Ott nevetgélő lányokat látott divatos lovaglóruhákban. Azok ügyet sem vetettek rá.
Köszörülni kezdte a torkát.
– Elnézést! Lányok!? Az edzőt merre találom?
– Kint van terepen, lovagol – válaszolta valamelyikük, azután trécselt tovább a többiekkel. A fiatalember megindult az iroda ajtaja felé, már majdnem oda is ért, mikor megszólalt egy másik lány.
– Mindjárt visszaér ám, csak pár perc, mert egyórás terepre mentek ki.
– Értem.
– Nyugodtan meg lehet várni.
– Köszönöm!
– Egyébként mit szeretne Zoli bától? Lovagolni tanulni, vagy terepre járni?
– Nem, egyiket sem. A lányom Marietta, imádja a lovakat, szeretne valamicskét tanulni.
Másnap Mariettát anyukája, Szilvia vitte a lovardához. Nem vitte be. Kitette a bejárat előtt, ahogy a férje kérte: „Ne lássák meg a mi szégyenletes autónkat az övéik között.”
Mikor Marietta kiszállt az autóból, gyorsan megpuszilta édesanyát, és már rohant is be a lóistálló felé.
Furcsa, érdekes zajokat hallott, nem tudta mire vélni.
Igazából a fémes hang, a patkolás hangja, ezt furcsállotta a kislány, akin nem lovaglóruha, hanem piros szabadidőalsó, póló volt, meg fekete kobak a fején. Gumi lovaglócsizmában furán mutatott, mégis kilencévesen szép kislánynak tűnhetett bárkinek. Most, hogy odaért a kovácshoz, köszönt neki:
– Csókolom. Lehet lovagolni?
– Kérdezd meg Zolit, ott van az irodában.
– Előbb körbenézhetek a lovaknál?
– Inkább az irodával kezdd, mert utána elmehet!
– Értem, jó. Köszönöm!
Mikor odaért az irodához, bekopogott.
– Tessék!
A lányka itt is a köszönéssel kezdte.
– Lovagolni szeretnék!
– Nagyon örülök, Zoltánnak hívnak.
– Szeretnék kifizetni egyórás lovaglást. Meg a köszönöm pluszpénzt, azt nem tudom mi, apukám mondta.
– Azt gyűjtsd inkább lovaglónadrágra.
– Ez nem jó?
– Jónak éppen jó, csak nem lovaglásra. Dörzsöli a combot, vádlit satöbbi.
– Mi az a satöbbi?
– Hát a feneked! Bár azt már nem akartam mondani neked.
– Mikor lovagolhatok?
– Igazából senki nem lovas zseni, de mindenki megtanulhatja. Harminc perc múlva kezdhetsz. Eldöntheted, hogy ma és holnap fél-fél órát vagy egyszerre egy órát lovagolsz?
Az istállóban csend és tisztaság. Csak a bent maradó lovak szálazgatták szénájukat. Öt box a jobb, öt a másik oldalon, de csak négy ló volt bent: egy fakó, pej, sárga, sötét pej. Önitatójuk, szép hosszú szálú szalmájuk, oldalra húzható boxajtóik.
Marietta végigsimogatta a lovakat, bár csak a box rácsain lévő résen keresztül. Nem tudta, hogy ide akasztják az etető csészét (muslit), de ide befért a keze, a lovak pedig éreztek valami kisugárzást ebben a lányban, mert nem kínálta őket kockacukorral, répával, mégis odamentek hozzá, mintha érdekelné őket az új jövevény.
Bejött az istállóba az edző és a lovász, karján nyereggel, kantárral, futószárral. Zoltán szólt Józsinak, hogy tegye a nyeregtartóra a a szerszámokat. Kinyitotta a sötét pej ló boxát, odahívta Mariettát.
– Ez lesz a te lovad, Poéta a neve. Megmutatjuk a nyergelést. Először megápoljuk.
Józsi szőrkefét és tenyér formájú lóvakarót használt. A vakaróval felvakarta a ló szőrét, kefével végigsimította szőrének irányában. Mikor kész lett, jött a nyergelés.
– Először a kantárt az egyik kezünkbe fogva, a zablát a ló szájába téve. Ezen a kantáron nincs szár, azt lecsatoltuk neked, az még nem kell. Rátesszük a nyeregalátétet, a nyerget a ló marjáig húzzuk a nyakától. Aztán becsatoljuk a hevedert, a kikötőszárakat feltesszük. Figyelni kell a hevederre, legalább egytenyérnyi távolságra legyen a ló könyökétől. A futószárat pedig ezzel a szíjjal csatoljuk ide Poéta álla alá, a két zablakarikába, utána kérjük a lábait.
– Patát!
A ló sorban emelte.
– Ezzel a patakiszedővel megtakarítjuk – mutatta a lánynak. – Mehetünk is lovagolni.
A karám kapuját beakasztották.
– No gyere! Hajlítsd be a térded, fogd meg a nyeregkápákat!
Marietta szót fogadott, és, zsupsz, már fenn is volt Poéta hátán, ahogy az edző feldobta rá.
Zoltán kiengedte a lovat hosszú szárra. Mariettának hosszú volt a kengyel, de ő nem vette észre, csak az edző, visszavette a lovat, és beállította a kengyeleket. Újra kiengedte, és elindult a tanítás.
– Összezárt ujjakkal nyújtsd előre a karod, először hajolj le, érintsd meg a csizmád orrát jobb oldalon. Utána ezt vissza egyenes háttal újra felém, balra.
Közben számolt.
– Egy, kettő, három, négy, egyenesen és a bal oldal. Összezárt ujjakra figyelj. Követező gyakorlat: előbb lefekszel a ló hátára, utána fölülsz és ráhasalsz úgy, hogy megpróbálod elérni Poéta tarkóját. Ez neked ugyan nehéz, mert még kicsi vagy, de rajta!
Marietta mindent nagyszerűen csinált. A hátsó nyeregkápája nyomta a hátát, mikor hátrafeküdt, de nem panaszkodott. Ezek a gyakorlatok mind lépésben zajlottak.
– Oldalsó középtartás, a kengyelből fölemelkedsz, visszaülsz, egy, kettő. Közben figyelj arra, hogy a ló hirtelen megindul, azaz elkezdene ügetni, meg ne ijedj, meg ott van csatolva az első kapán a kapaszkodó (majrékilincs). Azt fogd meg nyugodtan.
Zoltán számolgatott a lánynak, de hirtelen elhangzott az ügetés szó is. A ló hirtelen ügetésbe kezdett. Marietta nem lepődött meg, kezei úgy maradtak oldalt, a ritmust pedig azonnal eltalálta. Egyenesen ült, Zoltán is csodálkozott azon, hogy találta el azt, mikor kell épp leülnie: a bal oldalon futószárazták, tehát mikor a bal első lábát tette előre a ló, akkor kellett leülnie.
– Nem ültél még soha lovon? – kérdezte az edző.
– Nem. Most ülök először – válaszolt Marietta.
Letelt az idő.
– Nagyon ügyes voltál! Sétálj vele hosszú száron még egy kicsit.
A kislány így is tett, majd segítség nélkül leugrott a lóról. Ő szerette volna visszavezetni Poétát a helyére, de Józsi nem engedte.
– Még le kell mosni a lábát!
– Én nem tehetem meg?
– Te itt vendég vagy, ez nem a te lovad. Engem ezért fizetnek a bértartott lovak gazdái.
– Azok kik?
– Most vannak versenyen a saját lovaikkal, ők a menők.
Odaértek a patamosóhoz, és elköszöntek.
Marietta megkérte Zoltánt, hogy telefonálhasson. Mivel előbb végeztek, felhívta szüleit, vigyék haza. Érte is jöttek mind a ketten, most már szégyenkezés nélkül behajtottak autójukkal a lovardába.
Marietta szépen belejött, a szőrkefét is tudta használni, jöhetett a nyergelés. Ezt már Zoltán végezte. A pata tisztítása következett. Zoltán vette fel a lábakat, Marietta tisztította ki. A lány vezette Poétát a fedeles, lovardaméretű karámhoz.
A felszálláshoz kellett segítség. A léptetés, átlóváltás után jöhetett a tanügetés. Eleinte a sarka lenyomásával volt gond. Marietta lába belecsúszott a kengyelbe, de rendbejött gyorsan. Az ülésével nem volt gond, szépen, egyenes háttal és nem pattogva ült. Zolán rudakat tett le a földre, és átlóváltást kért a rövid falon, utána könnyű ügetés vezényszó hangzott el. Így a rudakon Poéta szépen átügetett úgy, hogy az ő járástávolságához vannak lerakva. Viszont Zoltán még tett valamit. A négy rúd elé tett még egyet x alakban. – Tan ügetés! – hangzott el a vezényszó. Marietta szót fogadott, és odaért a rudakhoz az x ugráshoz. Nem ijedt meg, mikor Poéta megugrotta, és vágtázni kezdett. Zoltán gyorsan elvette a rudakat. Egyenesbe rakta az x ugrást. Közben szólt a kislánynak, hogy „tegye oda a csizmát”. Poéta magas ívben vitte át rajta Mariettát. Mindketten jól érezték magukat. A legfurább az volt, hogy egyre többen nézték őket. Az edző közben szólt, hogy vége, csak sétáljanak még egy kicsit. A lány így is tett. Utána leszállt, odavezette Poétát a patamosóhoz, és lemosta a lábait Zoltánnal. Mikor a boxához értek, itt is a lány nyergelt le. Ügyesen tette, a patákat bezsírozta, kész volt minden, már csak szüleit várta. Még néhány perc, és ott is voltak érte.
Így ment ez szépen mindennap egész az iskolakezdésig. Onnantól délutánonként járt Marietta.
Elérkezett a nap, mikor szülei közölték vele, hogy versenyezhet. Szilvia felpróbáltatta vele a fehér lovaglónadrágot és a fekete zakót. Anyja varrta neki mind a kettőt, minta után. Marietta repesett az örömtől. Ezért érdemes volt annyit tanulni lovon az ugratást.
A verseny előtti nap Tibor traktorával kiment a lovardába. Zoltán, Józsi és ő megépítették az ugrásokat.
Marietta nagyon izgult, mivel két fonott lófarkacskáját nem tudta elrejteni a kobak alá. Zoltán saját kezűleg készítette el neki: föltekerte, befonta, így konttyá vált, ami ráfeszült a fejére. Már ing is került valahonnan, mert ezt és a nyakkendőt elfeledték. Poéta is teljesen ki lett csinosítva.
Kezdetét vette a verseny.
Poéta Mariettával a hátán belépdelt a zsűri elé, várva a gongot. Meghajtotta fejét, ahogy tanították, és kezét kinyújtotta, mintha lovaglópálca lenne nála. Elhangzott a gong.
Poéta szárnyalóan vitte át az utolsó ugráson is. Eredményt hirdettek. Marietta nagy serleget kapott és piros szalagot Poéta kantárjára. A kislány szülei szinte sírtak az örömtől.
Marietta szép serlegét maga mellé tette a hátsó ülésre. Kikanyarodásnál a lovardából ott találták őket telibe, ahol Marietta ült, a serlege szétlapult, ő maga nem adott életjelet. A nagy teherautó sofőrje nem állt meg, egy kisteherautót előzött záróvonalas kanyarban, utána jött a lovarda bejárata. Életét megmentették, gerincműtétet hajtottak végre rajta, lábai megbénultak.
Két hónap telt el. Házuk megváltozott, a belső ajtók is szélesebbek lettek. Rámpa lett a lépcsőből. Mindez annak volt köszönhető, hogy gyorsan elfogták a cserbenhagyót. Így a szállítmányozási céggel peren kívül megegyeztek. Vettek még egy új autót, amiben elfér Marietta tolószéke.
A fennmaradó pénzből lányuknak számlát nyitottak. Már csak azt várták, mikor mehetnek érte.
Mikor elékezett az idő, Szivia vállalta a vezetést a kórházig.
Marietta várta őket modern tolószékében. Nem sírt nem is érződött rajta semmi fájdalom. Szülei azt hitték, még mindig gyógyszert kap, pedig már szó sem volt erről, egyszerűen felkészítették az életre.
Letolták a liftig. Ölében serlegével Marietta újra szabad levegőn volt.
Hazaérkezésükkor a lány nem vett észre változást, vagy nem akart.
Tiborék sem nyaggatták semmiképpen.
– Holnap szeretnék Poétához menni!
– Jó, de tudod, iskolába is járnod kell – válaszolt Szilvia.
– Azt tudom, ha járni nem is, de gurulni kell.
Marietta ezen mondatától szülei szinte elsírták magukat.
Az eltelt nap után elvitték a lovardába. Zoltán megölelte, megpuszilta az arcát.
– Te lóra ülsz még így is, ne érdekeljen senki!
– Itt van a serleg, ezt visszahoztam, már nem kell.
– Ez a tiéd.
– Ez ugyan nem az enyém, az velem együtt megnyomorodott.
– Na jó, akkor beviszem az irodába, bármikor elviheted.
– Józsi, hozz nyerget Mariettának, légy szíves!
Ott is termett vele sietősen.
– Szia Marietta, hogy… va… bár azt nem kérdezem.
– Szia Józsi, igazából kérdezheted, hogy vagyok. Jól.
Poétát felnyergelték, kivezették a karámba. A lány utánuk pörgette magát.
Feltették a lóra. Józsi vezette, Zoltán mellette ment, igaz, csak lépésben. Marietta így is szereti azt, ami körülveszi de főképp a lovakat, közülük is Poétát.