NAPÚT 2008/4., 61–63. oldal
Tartalom
Boris A. Novak
Lipicaiak
Kurucz Attila
Marietta és Poéta
1 deszkából összetákolt, szalmával bélelt ágy
2 Liszka József: A szlovákiai magyarok néprajza. Osiris Kiadó, Bp. 2002. 125. o.
3 ugyanott
Ruzsicska Mária
A búcsú
Az idős férfi átlépett az istálló küszöbén és a szikrázó napsütés után hirtelen elsötétült szeme előtt a világ. A lassan oszló homályban türelmetlenül kereste a lovát. Szíve a torkában dobogott vagy inkább már lüktetett, amikor a csontsovány állatok közül kisejlett a lova alakja, méltóságteljes tartása. Átgázolt a töredezett cementpadlón szanaszét heverő, szemmel láthatóan napok óta ki nem takarított lóürüléken, szalmacsomón és más, felismerhetetlenségig rothadt szeméten. Dermedten megállt a kedves, szeretett kanca mellett. Szeme könnyel telt meg, tenyerével gyengéden végigsimította a gesztenyebarna, sűrű szőrt. Amin még látszott a gondos ápolás nyoma, de a pompásan fésült dús sörény és homloksörény már kissé ziláltan csüngött. A mindig tiszta patákon kezdődő kérgesedés, repedezés látszott, az egyik patkó hiányzott. Lesoványodott teste még mindig szép volt.
A ló bőre összerándult a gyengéd érintéstől. Fejét hátrafordította és gazdája vállára ejtette. Kitágult orrlyukakkal szívta be az ismerős illatot. Nagyot fújt, mert megtalálta azt, aki nagyon hiányzott. Percekig álltak így egymásra borulva. Érezték egymás ereiben a vér áramlását, dobolását.
– Menjünk… menjünk… együtt… együtt… – vélte kihallani a férfi a lüktetésből. – De hová? – kérdezte magában. Tehetetlen szomorúsággal megsimogatta az állat kiálló, kemény pofacsontját. Azután meglátta magát a nagy, mélyfekete szembogarakban és megdöbbent, mert a kemény, jó kiállású ember helyett egy beesett arcú, lefogyott, riadt tekintetű roncs nézett vissza. Megkapaszkodott a volt földesúri istálló betonvályújának a peremén. Meglátta, hogy a faluból összegyűjtött lovak előtt nincsen takarmány, csak itt-ott éktelenkedett egy-két maroknyi törek. A soványságtól elgyengült szegény párák egyike állandóan bólogatott. – Megőrült? – kérdezte önmagától.
– Miért nem etetitek őket? – förmedt rá a belépő legényre. – Nemsokára mind elpusztul!
– Nincs mibül – vonta meg a vállát a megszólított.
– Hol van az a zab, a takarmány, amit tőlem is elvittetek? – ordított a férfi.
– Azt az iroda hintójának a lovainak tették félre. Nem kellenek ezek már senkinek. Gyünnek a traktorok. Amint lehet, én is traktorosnak állok – válaszolt a fiú minden mindegy hangon, és elnyomta cigarettája csikkjét az ajtófélfán.
A férfi felindultan és döbbenten kirohant a hanyagság e templomából a halálra ítélt, jobb sorsra érdemes állatok közül. Az udvaron a kín szinte megdermesztette, valósággal karóba húzta. Nem emlékezett rá, hogyan ért haza. Az utcán értetlenül néztek a dülöngélő ember után, aki életében egyetlen korty szeszt sem ivott.
Otthon az üres istálló dikóján1 tért magához. Mélységes mély űr vette körül. Feje zúgott, gyomra égett az elmúlt hetek koplalása miatt. A búzát, a takarmányt elvitték. Még szerencse, hogy a földben maradt kiásatlan sárgarépa – gondolta gúnyosan. A csirkék is elszöktek oda, ahol enni kapnak. Vagy szokás szerint összefogdosták őket. – Kifosztottak – futott át az agyán, és megrohanták az emlékek. Két hű társa közül a felesége belehalt a meghurcoltatásba, amikor ki akarták telepíteni őket „Kismagyarországba”. Őket, akik szlovák őseit a többi falubeliével idetelepítették Mátyusföldről a török háborúk után. A nevük is szlovák.2 Már bevagonírozták őket a szomszéd falu állomásán, amikor jött a hír: az új elnök, Gottwald parancsára mindenkit küldjenek vissza a falujába.
Hazaérve megdöbbentek, amikor a szomszéd faluból (melyet 1942-ben közigazgatásilag községükhöz csatoltak3) származó családot találtak a házukban. A betolakodók hazahurcolkodtak, de az élet régi rendje már nem állt helyre. Feleségét lelkileg megtörték az indokolatlan meghurcoltatások, és hamarosan a temetőkert nyújtott a nehéz munkában derékba tört testének örök nyugalmat. Ötvenkét éves volt.
– Most a másik karomat is levágták – hasított a férfiba a fájó felismerés. Amit az életben elértek, az hármójuk, a felesége, a saját és ennek a lónak a közös erőfeszítéséből született. Ez a kedves lény – mert az állat szót még gondolatban sem ejtette ki sohasem – nem volt közönséges igavonó parasztló. Egész életében keményen dolgozott. Megbonthatatlan egymásrautaltság alakult ki közöttük. Szorgalmasabb és emberszeretőbb volt, mint a többi igásló, akivel a férfi életében találkozott. Segítségével emelkedett ki a család a földesúri birtokon dolgozó feles dohánykertészkedésből a kisparaszti létbe. Nagyobbik, jó tanulása miatt tandíjmentes lányának, Máriának lehetővé tette, hogy leérettségizzen a bencések által fenntartott észak-komáromi gimnáziumban.
Nemcsak a mezőgazdasági munkákban volt engedékeny és fáradhatatlan társa a férfinak. Hetente kétszer kora hajnalokon, amikor a másik ló kimerülten pihent az istállóban, ő vidáman kocogott be a piaci napokon gazdaasszonyával Révkomáromba. Óvatosan húzta a friss tejjel, rezgő túróval, a tetején vastag bőrű aludttejjel, a sűrű tejszínnel, az otthon köpült vajjal teli csuprokkal, fazekakkal telerakott szekeret. Igyekezett meghálálni, hogy jól bántak vele. Kedves volt az idegenekkel szemben is, ha megérezte bennük a jóindulatot. Akit nem kedvelt, azzal szemben közömbösen viselkedett. Barátságos alázattal lépkedett hátán az unokákkal és a falu bármelyik gyermekével, ha az felkéredzkedett rá. Csikajáért mindig négyen-öten versengtek. A háború alatt a németek elhurcolták a község munkabíró lovait, de Fuksza – mert ez volt a neve – két héttel később egy hajnalon nyerítéssel ébresztette gazdáit és fejét a kerítésen nyugtatva várta a bebocsátást. Örök rejtély maradt, hogyan tudott egyedül megszökni.
Annyi keserűség és fájdalom gyűlt össze a férfiban, hogy életében először elsírta magát. Pár hónapja három ember jött hozzá, akik azonnal rátértek látogatásuk céljára. Egész este arról győzködték, hogy lépjen be a csoportba, különben kuláknak nyilvánítják. – Nyolc-tíz hold föld miatt? – csodálkozott. Nem szólt, mert nem ismerte az új kormány rendeleteit. Végül azzal győzték meg, hogy lányai távol vannak férjnél, és legkisebb fiával nem tudják ellátni magukat. Amikor az agitátorok elmentek, az egyik – aki a háború előtt ritkán elszegődött ide is napszámba – visszamaradt. Rábeszélte, hogy egyik földdarabját – a legjobb minőségűt – adja bérbe, és a jövő évi termésből kap egy összeget. Így megmenekül ez a kis föld attól, hogy bevigyék a közösbe, és a Lajos bácsi is kap egy kis pénzt – ámította. A férfi a kikerülhetetlen nyomás hatására mindenbe beleegyezett.
Másnap elvitték egyetlen tehénkéjét és mindkét lovát. Az udvaron állva nézte végig a kifosztást. Fuksza ló és a férfi fájdalmas tekintete egymásba fúródott mindaddig, míg a gyászos menet el nem tűnt az utca végén. A férfit napokig belső zokogás, majd hidegrázás kínozta. Az örökké a lába körül sündörgő puli remegve meghúzta magát a jászol alatt, enni sem jött elő.
Az egymást űző emlékképek rádöbbentették arra, hogy az eddigi élete cserepekre hullott szét. A dolgos ember számára világossá vált, hogy az a több évtizedes tapasztalata, miszerint szorgalommal, praktikus tervezésekkel, apró lépésekkel mérsékelten gyarapodni lehet, semmivé vált. A lovakhoz kérte magát, hogy ne szakadjanak el egymástól Fukszával, de a kapálást, a gyalogmunkát ajánlották fel, amiért az év végén a munkaegység szerint kap pénzt. Most már megértette a történteket: ezzel vége egy világnak! Megcsúfolták mindazt, ami érték volt az életében. Megölik a hozzá hasonló emberek segítőtársait, a lovakat is. – Hatvanéves koromra földönfutó lettem – gondolta. Jóságosan mosolygó világoskék szeme most riadtan nézett a semmibe mély gödréből. Eszébe jutott a pap vasárnapi beszédéből egy mondat: „Erősítsétek meg lelketeket. Ha életben maradtok, még történhet valami jó is.” – Az utolsó társam nélkül nekem már bezárult a kör – gondolta, és legyengült teste befordult a dikón a fal felé. Örvénylő mélység húzta mind mélyebbre, a gyógyító álomba… Az udvaron heverésző kócos kis puli hirtelen felugrott és vonyítva berohant. Kétségbeesetten, elkeseredettem tépni kezdte fogaival a halott ruháját.
Nem tudta meg a férfi, hogy körülbelül vele egy időben Fuksza lova is eltávozott a dús égi legelőkre.