NAPÚT 2008/3., B/2

Tartalom

Szepes Erika
Elrejtett kulcs

Virághullató század

A

z ember az egyetlen önpusztító lény a fajok túlélésére berendezett nagy eleven sorsjátékban. Ehhez az etikus kiváltsághoz éppen értelme segítette hozzá, amennyiben intézményesítette az önpusztítást: önvédelemből. A nem érdekében az egyedek ellen emelt kritériumokkal. Egyre ravaszabb és hatékonyabb normarendszereket talált ki, törvényeket hozott, eredetileg nemes, pozitív céllal, nem csupán elrettenteni. Elhárítandó egy már nem a természet, hanem önmaga felől is fenyegető veszélyt; ám egyre jobban belefeledkezve, elsodródva az eredeti állapottól, öncéllá burjánzó gyakorlat kicsinyeskedése közepette, egyre veszedelmesebbé vált a dolog. Mindent kezdett önpusztításra használni. Jogot, vallást, ideológiát. Bizonyos fokig és értelemben a tudást, a tudományt is. A pre-kopernikuszit s a poszt-hirosimait egyaránt.
    Nem indokolt? Indokolt lenne az egész történelemről mint a gyűlölet történelméről beszélni, mert az eszméktől a tettlegességig, az állati ösztönöktől az elborult agy kormányozta szellemiségig sajnos egyenletesen eloszolva ott van végig a véres történelemben, mely mégis az Athének, a reneszánszok történelme is, hogy néha igazán úgy tűnik: csak elöltözött, álruhás Bach-muzsika minden. Sajnos az, hogy az asszírok szó szerint szíjat hasítottak legyőzött ellenfeleik: a hadifoglyok hátából és az, amit az emberi testtel-lélekkel épp ebben a pillanatban is elkövetnek valahol, magán- vagy közindítékból, nem növekvő, de nem is csökkenő tendenciát mutat. Ennyi tapasztalat kásahegyén, kincses szemétdombján ücsörögve, a legkönnyebb volna elismerni: beismerni, hogy szerkezeti a dolog, ennek a világegyetemben csodaként, eddig unikumként ismert értelmes lénynek a létében valamiért és valamitől, lehet: valamire – kiküszöbölhetetlen az egyedben és az emberiségben egyaránt néha besűrűsödő és kicsapódó indulat ténye.
    Ezzel a letűnt századra akasztható jelzőnek akár békét is hagyhatunk, úgyis elbúcsúzott már szegény, és jelzőkkel úgy teleaggatva a jövő korok örömére vagy kárörömére, mint valami karácsonyfa. „Mindig így volt e világi élet”, századnyi szegmentumait mérni áltudományos pepecselés. Ezzel nem nyugtathatjuk magunkat persze, de ne is essünk abba a fénytörési bűvöletbe, hogy a mi egzisztenciális élményünk feltétlenül világrekord is.
    Mert józan eszű mai embert nem hat meg más, csak állandóan új meg új veszélybe sodort érdekei testének-lelkének, tovább sanyargatott gyermekeinek és tovább korlátozott vágyainak.

Lászlóffy Aladár

A lap tetejére