NAPÚT 2008/2., 79–85. oldal
Tartalom
Kókai János
Emberhelyzet
Pető Judit
Groteszk játék
Müller Katalin
Napkeleti legenda
Tündérjáték télbúcsúztatás idejére – részletek
Szereplők
Cár
Cárné
Herceg
Hattyú
Az öreg cárné, a Cár anyja
A Cárné két nővére
Bolond
Egy aranybóbitás, ezüstös tollú madárka
A Fehér Kutya
Sas
Varjú
Mókus
A cári palota udvartartása: nemesek, katonák, szolgák
Hajósok
A szigeten emelt palota népe
Egy ősz öreg apó (a vízi birodalom ura) és 33 tengeri vitéz
Macska
Leányok, akik egy könyvecskéből lépnek elő
A föld, a víz, a levegő lakói, valamint különféle szörnyetegek
3. kép Megigézve.
A karcsú, fehér törzsű fákkal övezett kis tó vizén egy kecses, hószín-tollú madár ringatózik. Az ég fekete bársonyán gyöngyökként tündökölnek a csillagok. A hold keskeny sarlójáról ezüstös fény ömlik a víztükörre. A síri csöndbe burkolózó tavon magányosan úszkáló Hattyú váratlanul megrezzen: észreveszi, kíváncsian közelebb úszik hozzá, és csodálkozva, áhítattal nézegeti a tó vizén remegő ezüstös fénycsíkot. Csőrével óvatosan odabök – az érintéstől a víz megmozdul, és a hullámok közt a bűvös kép ezer darabra hullik szét… Hamar kisimul ugyan a felszíne, ám a Hattyú hiába fürkészi a víztükröt: semerre sem látja már az iménti ragyogást… Miközben nyugtalanul keresgél, egészen véletlenül emeli a magasba a fejét; szemeit eztán a távoli égboltra függeszti, és vágyakozva néz a pompás, fényes holdvilág felé… Azután egyszer csak megmozdul: szárnyait megemelve szinte táncol a vízen, majd nagy erőfeszítések árán felemelkedik, és elindul az ezüstös fény irányába. Ahogy felfelé száll, úgy tűnik, mintha az éj mélye magába akarná zárni a szárnyaival erőteljesen csapkodó hófehér madarat… A Hattyú töretlen erővel, kitartóan emelkedik egyre feljebb és feljebb, a szikrázó csillagokkal pöttyözött sötét égbolt közepén tündöklő holdsarló irányába…
3. kép (1. hang)
Bársony alkonyon gyöngyház ragyogás:
holdfény hajladoz, csillag szaporáz.
Táncuk rabul ejt – víz-szín meginog;
tündér remegés – sóhaj kavarog…
Szellő hegedül – bánat csepereg;
felhő menekül – hattyú pityereg.
Kincsért lemerül – kristály-cserepek:
mélyből gyönyörű álmot mereget…
Gyűrűzik a csend, hullámzik az éj;
rád omlik a rend, feltárul a mély.
Láng gyúlt idebent – nincs már nyugalom:
fény, vágy odafent száll csak szabadon…
4. kép Az esküvő.
A palota szépen feldíszített kertjében galambok sétálgatnak, s békésen csipegetik a földre hullott magokat. Fölöttük, a magasban sötét árny: viharvert külsejű, koromfekete tollazatú varjú köröz. Amikor a gyászruhás madár közéjük ereszkedik, a fehér madárkák villámgyorsan szétrebbennek, és a környező fák, bokrok ágaira menekülnek. Kisvártatva a kapukon túl is mozgolódás támad: előbb vidám lárma szűrődik be, majd zajos tömeg özönlik a kertbe. Megszólalnak a harsonák, és az ég tele lesz menekülő színekkel… A cári udvar népe: előkelő urak és hölgyek, inasok, valamint különféle mulattatók – bohócok, akrobaták, zsonglőrök, bábosok, énekesek, zenészek, táncosok és mások – szaladnak be léggömbökkel, virágokkal a kertbe és a palota tágas előcsarnokába, hogy megünnepeljék az uralkodó menyegzőjét. A felhőtlenül boldog Cár karonfogva vezeti be szépséges hitvesét – az erdei házikó legifjabb lakóját… Táncolók tarka tömege veszi körbe őket: a násznép vidáman, önfeledten ünnepel. Délceg lovagjaik karján kecsesen lépkednek az ékes dámák és kisasszonyok; több férfi kardot, fáklyát tartva forog, szökell, hajlong az ifjú pár körül. A Cár mindenki által rettegett, szigorú tekintetű anyja a víg társaságtól kissé távolabb üldögél, szolgák hadával körülvéve. Derekát, hátát mereven kihúzza, fejét büszkén felveti, s noha ő úgy érzi, hogy alig bírja véka alá rejteni haragját és elégedetlenségét, lárvaszerű, fehérre púderezett arcán semmi nyoma a lelkében háborgó indulatoknak… A Cár a vidám forgatagból kibontakozva hirtelen az anyja elé penderül. Ahogy rápillant, valahogy nagyon öregnek és végtelenül szomorúnak, magányosnak látja őt. Azután ifjú hitvesére néz, aki kedvesen anyósához lép, és egy szál fehér rózsát nyújt át neki. Az öregasszony tartózkodó mozdulattal veszi el a virágot. A Cár tekintete most sógornőire téved: a két nővér kissé félrehúzódva, morcosan, duzzogva nézi a mulatozókat. Hogy felvidítsa a leányokat, a Cár odalép hozzájuk, karon fogja és az ünneplők közé vezeti őket. A fiatal Cárné jólelkűen, mosolyogva nézi, ahogy testvérei nekibátorodva, egyre felszabadultabban táncolnak… Ezután viszont különös dologra lesz figyelmes: a kert sötét zugaiból szinte észrevétlenül bukkannak fel s nőnek a táncolók fölé valamiféle komor, vészjósló árnyak – a rájuk boruló homályban emberi arcok helyett az asszony irtózatosan vicsorgó, eltorzult szörny-pofákat lát maga előtt… A szörnyűséges sokadalomban nővérei és anyósa varjakká változnak, s károgva, karmaikat kimeresztve vadul csapkodnak a szárnyaikkal; fordul egyet, és az ijesztő rémmé változott Cár is fenyegetően közelít feléje… Ekkor az ifjú ara előtt áttáncol a Bolond, és a borzalmas látomás egy szempillantás alatt szertefoszlik… A Cár most karon fogja, táncba viszi hitvesét, és a vigasság, mintha mi sem történt volna, zavartalanul folytatódik tovább… Amikor a nap lebukik a látóhatár legszélén, s már csak a fáklyák és a csillagok fénye világít, az újdonsült pár visszavonul. Ekkor a zene is elhallgat, és a mulatságnak vége szakad.
A 4. kép elején (1. és 2. hang)
Gyertya pislog, ébredez,
bűvös lángot permetez:
sápadt arany, reszketeg
fény kering a fák felett.
Árnyas útra könnyű köd száll,
fészkén susmog száz madár-pár;
virág kelyhe befogad
árva lepkét, bogarat.
Felduzzad a percek árja,
átcsorog a szirom-ágyon –
cifra hálót sző az álom.
Mit befogad, ki is zárja:
vízen át és tűzön át
egybeolvad két világ…
A 4. kép végén (1. hang)
Felduzzad a percek árja,
átcsorog a szirom-ágyon –
cifra hálót sző az álom.
Mit befogad, ki is zárja:
vízen át és tűzön át
egybeolvad két világ…
5. kép Valami készül…
A fülledt nyári éjjelen az ezüstösen ragyogó hold és a pislákoló csillagok elé komor felleg kúszik, így teljesen koromsötétté válik a világ. Egyetlen pontban dereng csupán némi fény, mégpedig a magas, szikár fákkal és hatalmas, csipkés szegélyű, meredek sziklákkal övezett pusztaság közepén, ahol aranyló, bíbor lángok ontják magukból nagy bőszen a világosságot. A tűzrakás körül sötét árnyak kavarognak, s fojtott, vészjósló morajtól, surrogástól sűrű a levegő. A vörösen izzó fény sejtetni engedi az éjszaka szörnyetegeit: mindenféle csúszómászót, számtalan elképzelhetetlenül rusnya és torz teremtményt – ezek mintha egyenest a föld alól bújtak volna elő, hogy találkára gyűljenek e késői órán… Az örvénylő sötétségből hirtelen a lobogó tűzbe hull valami: gyönge szirmú fehér rózsa leli halálát az izzó fahasábok között… Rekedtes hangú varjak köröznek a felcsapó láng fölött, s őrjöngő kacagás, hátborzongató visítás, vonítás hallatszik mindenfelől… Ezután haragosat mordul az ég, s vakító villámfény szakítja-hasogatja fel az éj fekete leplét. A talaj megreszket; a szélrázta bokrok és a fák a földre hajlanak… Egy pillanatnyi dermedt csönd után hatalmas dörgéssel hasad szét az eget beborító felhő, s tartalma özönvízként zúdul a földre. Ekkor kialszik a tűz, és a tomboló égiháborúban a baljós árnyaknak is nyoma vész…
5. kép (1. és 2. hang)
Rebben a lélek:
alszik az élet.
Őrzik az álmát
szörny-szülemények.
Lenti világban,
sűrű homályban,
sanda fogolyként
sok kusza árny van.
Gúny ül az arcán,
suttog a sátán;
csöppen a méreg,
vinnyog a patkány.
Táncol a villám,
libben a hullám:
elkap az örvény –
fortyog a kátrány…
6. kép A megkerült és újra elveszített tükör.
A derűs kora őszi délutánon, az utolsó verőfényes, meleg napok egyikén a Cár a palota zegzugos, szépen gondozott kertjében sétálgat hitvesével. Nem messze tőlük feltűnik a Bolond is: vidáman fütyörészve felelget a madaraknak, odahajol egy-egy virághoz, önfeledten ugrabugrál, majd eltűnik a leveleiktől lassan-lassan megváló bokrok és fák között. Az ifjú pár kart karba öltve, vidáman, a külvilágról egészen megfeledkezve lépked a piros, sárga, barna színű, tarkabarka levélhalmok között. Egy árnyas padhoz érve megtorpannak: éles fény vakítja el őket… A Cárné a következő pillanatban meglepetten, örvendezve kiált fel: a padon kedves, elveszettnek hitt tükrét pillantja meg… Odaszalad hozzá, felkapja, kedvtelve nézegeti, gyengéden megcirógatja. A Cár mosolyogva lép közelebb, hogy ő is megcsodálja az eltűnt, s rejtélyes módon újra előkerült jószágot. Kinyújtja a kezét a különlegesen díszes, szépen metszett tükör felé, ám nem éri el, nem tud belenézni – mint sötét fergeteg lebben ugyanis közéjük a fekete varjú: villámgyorsan lecsap, kikapja a tükröt az asszony kezéből, és zsákmányával a magasba emelkedik… A Cárné kővé dermedve nézi, a Cár viszont bosszúsan hadonászva azonnal a tolvaj nyomába ered. Ahogy férje eltűnik a fák között, a fiatalasszony felocsúdik, s már szaladna is utána – szaladna, ha valami vissza nem tartaná: a szoknyája az, az akadt fenn egy tüskés rózsabokron, az húzza vissza őt… Mérgesen rántja meg a ruhát, mire a finom anyag kissé felhasad, ám a tüskés ágak nem eresztik el a csipkés kelmét: a szúrós ágak úgy fogják át az asszonyt, mintha bizony többé el sem akarnák engedni… Azután, amikor a Cárné tehetetlenségében sírva fakad, a bokor váratlanul visszahúzódik, s elereszti őt: szaladhat hát férje és a tolvaj varjú után… Az asszony nekiered, de néhány lépés után megtorpan, és tanácstalanul, bizonytalanul körülnéz. Miközben megpróbálja összeszedni a gondolatait, tekintete a színes levelekkel borított földre, a lába alá téved… Most rémülten, halk sikollyal ugrik félre: úgy rémlik, életre kelt, megmozdult a mellette álló kopaszodó, százéves vén tölgyfa, és ágait, gyökereit épp feléje nyújtogatja – megkerülni, előtte, mellette elmenni lehetetlen… Vaspántokként fonódnak köré a fa kérges, csontos gyökerei és erős, vastag ágai, és az ölelés elől menekülni képtelen Cárné előtt elsötétedik a világ… Enyhe szellő lágy simogatása téríti őt magához: a Bolond hajol föléje, nézi aggodalmasan, s legyezgeti őt gyengéden egy hatalmas lapulevéllel…
A 6. kép elején (1. hang, 2. hang)
hang
Elhull mind a falevél –
tarkállnak a tájak:
megy az ősz és jön a tél.
Megnyúlnak az árnyak.
hang
Kergetheted, nem ereszt:
elillan az álom –
a szél kacag a fákon…
hang
Szárnyát, karmát, csőrét tárja:
ha kárt csinál, azt se bánja –
hitvány tolvaj, gyászmadár
zsákmányával messze száll.
hang
Kergetheted, nem ereszt:
elillan az álom –
szél kacag a fákon…
6. kép (amikor a Cárné magára marad)
hang
Kergetheted, nem ereszt:
elillan az álom –
szél kacag a fákon…
A 6. kép végén (amikor a Cárné elveszti az eszméletét)
1. hang, 2. hang
Magába zár, kirekeszt:
vízen át és tűzön át
kettészakad a világ…
(a legvégén, miután a bolond is előkerült)
Kergetheted, nem ereszt:
elillan az álom –
a szél kacag a fákon…
7. kép Elválás.
Egy dermesztően hideg téli napon, amikor fehér takarójába burkolózva mélyen alszik a természet, és a fel-feltámadó széltől a fák, a bokrok kristályosra fagyott ágacskái üveges csengéssel ütődnek egymáshoz, a cári palotában egyszerre különös, izgatott mozgolódás támad. Szolgák hada sürgölődik az uralkodó körül: páncélinget, vértet, rostélyos sisakot, fegyvereket hoznak neki… A fiatal Cárné nyugtalanságát leplezve, szerényen a háttérbe húzódva figyeli a készülődést. A Bolond természetesen most is produkálja magát: a harci eszközöket próbálgatja, s ügyetlenkedésével kacajra fakaszt mindenkit… Amikor az öreg cárné is megjelenik, hogy elbúcsúzzon a fiától, hirtelen nagy némaság támad. A Cár szórakozottan készülődik, talán nem is hallja az anyja hozzá intézett szavait: gondolatai már a messzi vidékeken, a közelgő ütközeten járnak… Komor tekintete véletlenül a feleségére siklik: ekkor kissé elbizonytalanodik, megkezdett mozdulata félbeszakad – hirtelen nagyon nehéz lesz a szíve, és egy pillanatra úgy érzi, hogy talán mégsem kellene elhagynia az otthonát… De már jönnek is a katonák: a lovak lába és a harcosok csizmája alatt csak úgy ropog a keményre fagyott hó, a napfény pedig csillogva táncol a sisakokon, fegyvereken… A fiatal hadvezér zavara elillan, s izgatottan, magabiztosan, a fejét büszkén felvetve indul serege élén a csatába… Az anya fagyos, kifejezéstelen arccal, összeszorított szájjal, de tüzesen csillogó szemekkel néz fia után. A Bolond a Cárné mellé perdül, s miután hiába próbál mosolyt csalni a fiatalasszony arcára, együtt szomorkodik vele…
A 7. kép elején (1. hang, 2. hang, felváltva)
2. hang
Gyűlik a felhő, trombita harsan,
jajgat az üllő, lópata dobban.
Koppan a kopja, csillog a vért –
hős szeme villan: sejt csatatért.
1. hang
Hol a nap és a szél az úr:
bércek között, kristály-tükrös vizeken –
erdőn innen, erdőn túl,
titokzatos mesevilág, végtelen…
2. hang
Gond szakadt a cár nyakába:
szörnyű vész les országára!
Fegyvert ragad, páncélt kér,
lóra kap és útra kél…
1. hang
…szárnyra kap és útra kél –
szédítően tág a tér –
messze száll a lélek:
nyomában a fénynek…