NAPÚT 2008/2., 7–8. oldal
Tartalom
Grecsó Krisztián
Hobbi vagy hagyomány
Háy János
A magyar beteg
A litera 6., Tótágas című előszilveszteri estjén a Trafóban hét író „egypercesét” hallhatták. Arra kértük szerzőinket, válasszanak egyet kedvenc Örkény-szövegeikből, és játsszanak vele kedvük szerint – írjanak rá parafrázist, használják ihlető forrásul, csavarjanak rajta még egyet, tetszés szerint fűszerezzék, és végül tálalják a közönségnek.
(R. Zs.)
Örkény István: Dal
Janász Jenőnek hívták a dalszerzőt.
Az orosz áttörés után csapódtunk egymáshoz, mert az ő ütegét szétlőtték, én pedig Nikolajevkán elveszítettem az alakulatomat. Majdnem háromszáz kilométert tettünk meg együtt, néha-néha egy járműre kéredzkedve, a legtöbbször azonban gyalogszerrel, hóban, jégben, állandó ellenséges tűzben, míg csak le nem terítette Bjelgorod határában egy rövid sorozat.
Mindazodáig sejtelmem sem volt róla, hogy szerzik a dalt. Ki hitte volna, hogy ilyen könnyedén? Janászból jött a dal, ömlött, fakadt, ahogy forrás buzog a földből. Amit csak látott, amit csak hallott, abban a szempillantásban dallá lett, szöveggel, rímekkel, melódiával. Csak a címet kellett kitalálni hozzá.
Népdal lett abból a bádogbödön gyümölcsízből, melyet egy szétlőtt raktár romjai alól kapartunk ki. És volt ott egy híd, amelyet épp az orrunk előtt robbantottak fel a partizánok. Miközben a hídroncs alatti föltorlott jégen átevickéltünk, Janász Jenő már énekelt:
Elkorhadt a vén fahíd a Tarcalon
Istenem, csak te tudod az én bajom.
Hogy megyek én Annuskámhoz már eztán?
Hogy ússzak át halált hozó zúgóján?
Faggattam, hogy csinálja ezt. Azt mondta, nem tudja. Faggattam, hány dalt szerzett már. Azt se tudta. Talán három-, de lehet, hogy négyezret.
Bjelgorod már odalátszott, amikor lassan eleredt a hó. Legomboltam a sapkám fülvédőjét, de úgy is hallottam Janászt dudorászni:
Lassú pelyhekben hullik a hó
Csilingelve fut az orosz szánkó.
Szállj, szállj, kicsi hópehely…
Öt gyors roppanás hallatszott. Vége lett Janásznak, bevégzetlen maradt a dal.
Néha eszembe jut. Megpróbáltam folytatni. Töröm a fejem, rímet keresek a hópehelyre. De hiába. Mindnyájan tudunk valamit, és azt senki se képes utánunk csinálni. Ez így van.
Kemény István
Variáció a novellához
Ez így van.
Egy Örkény-novellának nincs tanulsága. Ő maga a tanulság.
Vonjuk le, itt az újév.
Soha ne legyen senkitek, akinek emlékei vannak. Mert ha meghal, ott álltok majd az emlékeivel, és nem bírtok tőlük megszabadulni. Az a legbiztosabb, ha nektek sincs emléketek.
Élményeitek se legyenek, mert abból lesz az emlék.
Lehetőleg ne is gondolkozzatok, mert abból lesz a gondolat, abból meg az élmény.
Ismerek valakit, aki látott egyszer egy döglött tankot a Horthy Miklós út és a Lágymányosi utca sarkán. Elég baj ez még nekem is. A lövegtoronyból kilógott egy fél katona. Halála előtt a vérével felírta a tank oldalára, hogy MARGITKA. Persze fordítva, mert úgy esett neki jobban kézről. Az ismerősömnek kutya kötelessége lett volna attól fogva megkérdezni minden Margit nevű nőtől, akit megismer, hogy nem esett-e el az apja, férje, vőlegénye Budapest ostrománál. De nem kérdezte meg, pontosabban nem az összestől kérdezte meg, pedig sejtette, milyen jó napot szerezhetett volna vele Margitkának. A mulasztást nemhogy az ismerősöm, de még én is szégyellem.
A kicsi hópelyhekkel kicsit mégis más a helyzet.
Kicsi hópelyhek azután is lesznek, hogy Margitkák már egyáltalán nem. Pláne a szóba jöhető Margitkák, mert azok harminc éven belül kihalnak.
De jó rímet a kicsi hópehelyre nem lehet találni. Ez így van.
Ne terheljetek másokat az emlékeitekkel – mert titeket is emlékekkel fognak terhelni.
Ne hagyjatok nyomokat magatok után. Legyetek kíméletesek. Hagyjatok fel minden érzelmi zsarolással.
Hallgassatok.
Hallgassatok empéhárom lejátszót a metrón, az utcán, vagy – Isten ne adja – a hómezőn.
És sose tudjátok meg, hogy születik a dal.
Vagy ahogy Örkény István szépapja, Rotterdami Erasmus megmondta nekünk: „Éljetek vidáman és igyatok.”