NAPÚT 2008/2., 5–7. oldal
Tartalom
Deres Péter
„Én dramaturg vagyok…”
Kemény István
Variáció a novellához
A litera 6., Tótágas című előszilveszteri estjén a Trafóban hét író „egypercesét” hallhatták. Arra kértük szerzőinket, válasszanak egyet kedvenc Örkény-szövegeikből, és játsszanak vele kedvük szerint – írjanak rá parafrázist, használják ihlető forrásul, csavarjanak rajta még egyet, tetszés szerint fűszerezzék, és végül tálalják a közönségnek.
(R. Zs.)
Örkény István: Folklór
1. Viccelődünk
Egy fekete autó közeleg a megyeszékhely felől. Megáll. Egy fekete ruhás férfi kiszáll, és odamegy a borsótáblához.
– No, hogy vagyunk, hogy vagyunk? – szól oda viccesen a parasztoknak.
– Jól vagyunk, jól vagyunk – válaszolják viccesen a parasztok.
(Sárvári folklór. Vas megye, 1957)
2. A termelés zavartalanul folyik
– Halló, gépterem?
– Skultéti, jelentkezem.
– Mennyi, Skultéti?
– Harminchárom.
– Mi harminchárom?
– Mi mennyi, főmérnök úr?
– Az, ami harminchárom.
– Nem annyinak kellett volna lennie?
– Mindegy, Skultéti, csak csinálja tovább.
(Nehézipari folklór, 1978)
Grecsó Krisztián
Hobbi vagy hagyomány
A folklór és technika találkozása a boncasztalon
„Milyen az ilyen”
Zámbó Jimmy
Az a Dzsoni nevű alak rontotta meg Lajos bácsit. Míg ő nem költözött a Rozmaring utcába, Lajos bácsi tohonya volt és enervált, másfelől – a felesége nézőpontjából – viszont végre rendes ember. Nyugdíjas korára. Dömötör Lajos nyugalmazott inszeminátor vasárnaponként karonfogva sétált templomba a feleségével – rendes ember ő, akárki meglássa. Becsületes férj, akit szeret a felesége. Akinek minden megbocsáttatott. Mert, ahogy a lágy magyar nóta mondja, a jó asszony ilyen. Mindent megbocsát. A nem is olyan távoli múltban Lajos bácsi kívánós férfi volt, a nem teljesen alaptalan szóbeszéd összehozta a szomszéd Ilonkával. A tehenészetben a köpülős Erzsivel. A gyárból a bérszámfejtős Klárival, aki pösze volt erősen, és a kisbolt mögötti gazosból, ha Lajos bácsi arra sétált, az hallatszott, hogy „cináld, cináld, jól cinálod!”. Lajos bácsiban mára megült a lendület, manapság csak otthon rosszalkodik, ha egyáltalán.
Dömötör Lajos műbika nem vetette meg az italt sem, pálinkából napi fél és egy liter között ivott, azt suttogták a tehenészetben, akadtak nehéz pillanatok, mikor elkélt a segítség, hogy tehén-e az ott várakozó állat, vagy bika… Lajos bácsi már nem igazodott el a zavarosban. De mostanában csak ebéd előtt hajt le egy kupicával, az étvágy kedvéért.
Elszaladt húsz szilaj esztendő, és a nyugdíj első napján Lajos bácsi megkövette nejét, és Annuska három dohogós nap után megbocsátott. Lajos bácsi unta már nagyon a kanosszát, három nap alatt Krisztus is föltámadott, nemhogy, de a harmadik nap végére Annuska sütött engesztelő pogácsát.
A nyugdíj második havában romlott el minden megint. A traktorozást Annuska kínos hobbinak találta, a kisboltban rajta röhögött a kollektíva, eddig a szoknyák, most meg ez.
A Dzsoni nevű férfi Írországból jött, és Lajos bácsinak mindjárt komája lett. Egy árva szót sem értett abból, mit beszél, és ez jólesett. Dzsoni sohasem sértette meg, és mindent megmutatott, amit ő tudott az életről. Cserébe Lajos bácsi sem volt fukar. Bőkezűen pazarolták a tapasztalatokat. A nagy barátságnak akkor ment híre, mikor Lajos bácsi és Dzsoni először ment „tájra” a traktorral. „GPS”-t szereltek a kormány mellé, a levitézlett, Vörös Csillag márkájú járművön ragyogott a krómozott fedélzeti számítógép. A ketyere monitorján apró térkép volt, amin egy vörös gölődin araszolt, mutatva, hogy Lajos bácsi éppen a Laposon jár. A műszer közölte is ezt, igaz, angolul, de jól érthetően. „Disz iz dö Lapos.” A komputer javasolt kurtább útvonalat is, ha kellett, ha nem, a műhold-összeköttetés ki tudta számolni, merre a rövidebb. Igaz, arról nem volt értesítve a műhold, merre van sár, és hogy a kijelölt dűlőt már tavalyelőtt beszántották, de ebből egyszer sem volt probléma. Lajos bácsi vezetett, és ő nem értette, mit beszél a masina, és azt sem, mit kiabál Dzsoni, csak a tájolás végén köszönte meg nekik a szíves beszélgetést, a GPS-t meg is simogatta, és kedvesen megdorgálta, hogy amíg le nem szívja az akkumulátort, jóban lesznek.
Annuska felhúzta az orrát. Duplán is. Még a faluban sem nyugodtak le a háborgó kedélyek, és Dömötörné Annuskán még mindig nevettek a kisboltban, Lajos bácsi és Dzsoni cimborája a komputer vezérelte Vörös Csillaggal elmentek a szeszfőzdébe.
Nem ment könnyen, mert ez alkalommal Dzsoni vezetett, és követte az utasításokat. Keresztülhajtottak három virágágyáson, Manyikáék még szárán maradt kukoricáján, de a gép végül nem hazudott, az épület segge felől meglett a szeszfőzde. Lajos bácsi és Dzsoni lepakolták a cefrét, és már öntötték volna a rézüstbe, mikor az öreg szeszfőzdés szagot fogott. Hogy Dömötör Lajos nemcsak tájol mostanában, de Tekilát főzet az asszony télikertjéből – nem maradt véleményezés nélkül. Lajos bácsi a nemzetközi trendekre hivatkozott, a kaktusz-cefre nemes ital, előtte kell egy nyalás só, utána meg egy harapás citrom, és úgy. A szeszfőzdés másfajta nyalást ajánlott, dühöngött, hogy azt a tüskés trugyit nem öntik bele a kisüstbe. Lajos bácsi azzal érvelt, hogy az Unióba Mexikó is bele fog tartozni, előbb vagy utóbb, ráadásul a nejének nem okozhatnak csalódást, még a GPS is fáj neki, de ez több a soknál, egy álló hete zokog a ledarált kaktuszok miatt. A szeszfőzdés hitetlenkedett, de a kíváncsiskodók nyomására mégis kifőzték Dömötör Lajos cefréjét. A kaktusz gyöngén adta, Dzsoni egy kiló tengeri sója meg a nejlonszatyor citrom sok lett. Még ott, a fokmérős asztalnál nekiálltak kóstolni.
Lajos bácsi másnap alig mert előjönni a hálószobából. Kegyelemben nem is reménykedett. Erősen megdöbbent, mikor Annuska néni mosolyogva fogadta. Nem értette, miért, de inkább hallgatott, ha úgy, hát úgy. Átment volna a szomszédba, de ír barátja kapuját zárva találta. Hiába csöngetett, nem jött ki senki. Keserű másnapossággal sétált haza. Annuska néni azt kérdezte, igaz-e még a tegnapi okosság. Lajos bácsinak nem rémlett, hogy a nejével az éjjel még találkozott volna, arra sem emlékezett, hogyan értek haza, ezért csak bután nézett. A neje megfordította a véres hurkát a tepsiben, és Lajos bácsi hanglejtését utánozva belekezdett. Hogy a régi és az új dolgok hasonszőrűek. Hogy nincs új a nap alatt. És hogy Vörös Csillag magától hazatalált a szeszfőzdéből, mint régen a jó lovak. Nem tájolás ez, meg kvad izé, meg motorosság, nem hobbi ez, hanem hagyomány. Aztán, hogy Dzsonit miért hagyták el félúton, csak a műszer tudná megmondani…