NAPÚT 2008/1., 102–103. oldal
Tartalom
Novák Valentin
Tanmesék
Borbáth Péter
Bezeg és Bazga: A Bazgabűz
Karaffa Gyula
A csere
Vót eccer egy falu. Abba a faluba emberek éldegéltek vót, ahogy illendő ezen a világon. Vót azoknak csalággyuk es, meg rokonyságuk, meg vót azoknak egyéb tulajdonuk es, úgymint a templom, meg a pap. Merhogy az es az övék vót vala. No, eccer férjhe ment egy leány, oszt ahogy illik, összve es atta űköt a pap a legényvel, oszt hazament a násznép a templombul , hogy megüjjék a lakodalmat. Azt es csak úgy, ahogy illik. Mer falun mán csak így ment az élet. Illedelmessen! Ahogy szokás vót, hivatalos vót a pap es a lakodalomba, oszt az es ott eszegetett, ott iszogatott vélük egyetembe, mán csak egyedül a dévajkodásba nem vót közös azokval az emberekvel, egyebekbe csakcsak olyan vót ű es, akármék más falusi paraszt. No, eccercsak érzi a pap, hogy teli van a hólyagja. Mán majnem behugyozott, hát nem vót mit tenni, fogta magát, oszt ahogy a többiek es szokták vót, kiment a kertvégibe a keritéshe, oszt elővette a locsolóját, oszt elkezdte eregetni magábul kifele a lét. No, épp akkor kellett az örömapának es kimenni, hát az es odaállt a keritéshe, oszt az es eregette a hugyot magábul. Hát eccercsak reánézett a pap szerszámára. De hajják, az olyan szép megtermett egy darab vót, rögtön az jutott az örömapa eszibe, milyen kár ezér a fiatal faszér! Mánhogy mer pap a gazdája, osztán nem használhassa evégbül. No, aszongya a papnak, plébános uram, hájde jó vóna, ha a mi teremtőuristenünk megengedné, hogy mink szerszámot cserélhetnénk! Há mér, Jóska bátyám, kérdett vissza a pap. Hácsak azér hajja, mer maga az enyémmel még tudna misézni, én meg a magájéval megént tudnék baszni! Hogy így vót? Nem így vót? Kérdezzék meg a papgyerektül!
A nagy pech
Vót eccer egy kocsis, s vót annak egy grófi gazdája. No, jól dógozott a kocsis, oszt reábízott a gróf ezt es, azt es, megcsinát az mindent, ha úgy vót szükséges. Még tán gyereket es csányt vóna a grófnőnek, ha az lett vóna a feladat, de mán csak egy grófnő nem alacsonyodik ilyen mélyre, hogy kocsisnak tarcsa a farát! Vagy magik szerint mégescsak van ilyen? No, hogy szavamat ne felejcsem, eccer a grófnő a városba kellet mennyen. Béfogatott a gróf a kocsiba, felszerszámoztatott az útra, bépakkoltatott egy kis elemózsiát es a kocsi ládájába, oszt elindította vót a kocsissát. De még megparancsolta, szemmel kövesse a grófné akarattyát, oszt úgy tegyen, ahogy az óhajcsa. Úgy lesz az grófuram, monta a kocsis, oszt elindultak vót. No, rázogatta, billegtette a kocsi a grófnőt, elálmosodott, elpillett, elalutt, oszt mikoron a kiszállásra került a sor, olyan rosszul tette az arancipellős lábát a kocsi fellépőjére, hogy menten hanyatt vágta magát. Demán a szonyája es a nyakába senderedett, úgyhogy kiláccott annak mindene hajják! Lássa Jóska, mekkora pechem van! – monta a kocsisnak első felindulásbul a grófnő. Hát látom, látom, naccságos asszonyom, de megkövetem, mifelénk eztet máncsak pinának híjjuk! – válaszolta a Jóska kocsis. No, alaposson leporolta a Jóska kocsis a grófnő pináját es, ruháját es, felszedelőszköttek, oszt mentek tovább a dógukra. Még jó, hogy más nem látta meg vót a naccságos grófnő pechit, csak a kocsissa. Annak meg tán ennyi kijár!