NAPÚT 2008/1., 87–90. oldal
Tartalom
Barok Márk
Micimackó barátai
Noth Zsuzsánna
Szinkronidők
Ébert Tibor
A kacsintás
(avagy Goebbelsre várva)
1938. Az Anschluss éve. Ausztria megszűnt önálló államként létezni, és a Német Birodalom része lett. És a német hadsereg ötven kilométernyire Bécstől elfoglalt szlovák területeket is a Duna jobb partján.
1938. október 25-én a Führer meglátogatta Ligetfalut. Átnézett az egykori magyar koronázóvárosra, Pozsonyra, a szlovák Bratislavára. Magyarázták neki a város történelmét, a szemközti Szent Márton-székesegyház, a dóm tetején szerteszét csillogó aranyozott koronát, szimbólumát. A Führer hallgatta.
– Pressburg, így hitelesebb – mondta a mindig izzadó, vörös nyakú tábornoka.
A Führer legyintett.
– Magyar királyokat koronáztak szemben a dómban – és mint valami útikalauz fújta az adatokat –, I. Ferdinánd fiát, I. Miksát és nejét 1563-ban, az utolsót, V. Ferdinándot 1830-ban… no meg a többieket, köztük Mária Teréziát 1741-ben.
A Führer hanyagul jobb kezében tartott kesztyűjével – mert hát nagyon szerette a kesztyűket – ráütött meztelen bal tenyerének a hátára. – Kérem, ne folytassa – szólt –, felesleges. – Mind Habsburg? – kérdezte aztán.
– Jawohl, mein Führer.
– Akkor azok a Habsburgok ügyesek lehettek. A magyaroknak nem voltak alkalmas királyaik? – Elmosolyodott, és egy kissé felhúzta kefebajuszát, odanyomta orrához.
– Akiket itt, abban a szemközti templomban koronáztak: mind Habsburg.
– Donnerwetter! Tehát Habsburg-magyar királyok, magyar Habsburg-királyok. – Megint az a mosoly, tetszett neki a szellemesség, a szójáték.
– Ja-ja – bólintottak, nevetgéltek.
– Ha a magyaroknak Habsburg királyaik voltak, akkor tulajdonképpen Ausztriához tartoztak. Nemde?
– Így van. Logikus, természetes, mein Führer.
– És Ausztria természeténél fogva a Német Birodalomhoz tartozik és tartozott. Az Ostmark. Virtuálisan is, valóságban is. Akkor is, amikor a történelem mást produkált. Már csak a nyelve miatt is. Egyek vagyunk. Német testvériség. A história álságosan, igazságtalanul széjjelválasztott bennünket. – Elkezdett sétálni, erőteljes léptekkel, kesztyűjét lóbálta. Először a híd felé, majd megfordult Hainburg felé. A katonás profil elkomorult, szürkévé vált.
– Igen-igen – szóltak a többiek, de nem követték a járkálásban. Ez is a vezéri pózhoz tartozott, hagyták, végezze produkcióját, mely egyre tökéletesebben sikerült, mint mindig. Ott álltak díszőrségként, s a Führer teljesítette színpadiasan faladatát.
– Én a helyére tettem és teszem a történelmet – mondta crescendáló hangon. – Az igazságot. A történelem méltóságát. A németség becsületét. – Már majdnem kiabált. Körülnézett, a katonáira, várta a hatást. Azok mind mozdulatlanul álltak. – Ami ezeket a királyokat illeti, mi vagyunk a jogutódok. Történelmi jogutódlás! Értik, uraim, meine Herren? Történelmi kontinuitás! És akkor… akkor a magyar királyok, királyság a németség része, az egész ország, mivelhogy Ausztria nincsen, Németország pedig van, volt, lesz.
– Natürlich – egyesekből kitört a lelkesedés.
– Értik, Uraim? Persze a történelemben nincsen visszakozás, a történelem maga a valóság, tények sorozata, de be lehet pótolni, helyreigazítani, megváltoztatni. Én mindig képes vagyok a megváltoztatásokra céljaim érdekében. Mein Kampf.
– Prachtvoll! Zseniális! – Tapsoltak.
– Bizony, Uraim, mi vagyunk, leszünk a jogutódok. Garantálom. – Megállt. Nézte a várost. – Az a vár olyan, mint egy kaszárnya, garnizon, tömzsi, vastag falaival, nincsen benne semmi művészi, barokkos pompa, báj, egy kissé amolyan börtönnek is tűnik. Tudom, a nagy Mária Terézia szerette, szívesen tartózkodott itt. Én átépíttetném, artisztikussá varázsolnám, vannak építészeti elképzeléseim a Reich számos helyén.
A többiek hallgatták. Miközben a túlsó partról skandálva, euforisztikusan áthallatszott: „Lieber Führer komm herüber, lieber Führer komm herüber.” A Karpatendeutsche Partei tagjai kiabáltak.
A Führer elgondolkozva kissé lehajtotta fejét… a földre nézett, aztán hirtelen, mint valami Wotan vagy Siegfried felemelkedett, nőni kezdett, hatalmassá vált, kiegyenesedett, az égboltba fúródott homloka simléderes sapkájával, a szürke bőrkabátos test megnyúlt. Így állt mozdulatlanul gránitszoborként monumentálisan.
– Isteni színjáték – gondolta valamelyikük.
– A Führer megdicsőülése…
– Mesteri szertartás, áldozás, kiengesztelődés… a jövő, jövőnk – gondolták mindannyian.
– Horthynak, a Reichsverwesernek felajánlottam – szólt megfordulva a Vezér –, de az öreg nem fogadta el. Vihette volna egész Szlovákiát. Neki ajándékoztam! Gyáva tengernagy. De talán jobb így! – Kesztyűjével ráütött térdére. Talán fel is ugrott volna örömében, mint a compiegne-i erdőben, amikor megköttetett a fegyverszünet Petain marsallal. De most nem ugrott. Csak kesztyűjét lóbázta. – Egyelőre maradjon csak így. A kövér papjukkal, Tisóval. Kwatsch! Ezekkel a szlovákokkal is tervem lehet, van. Egyszerre két legyet üthetek a történelemben, ahogy mondják: kettő közt a nevető harmadik. Na ja.
„Wir wollen heim in s Reich” (haza akarunk térni a birodalomba) – hallatszott odaátról.
– Persze, persze – a Führer meghatódva, szinte kisfiúsan odafordult kísérőihez, katonáihoz. – Ez a ti feladatotok. A tiétek is.
Dévény felől felhők gyülekeztek, bárányfelhők, amolyan folyékony márványként belepték az égboltot. A Führer legszívesebben lefestette volna őket, szerette a tájképeket. – Erre hátulról rácsurog a nap… Tűzvarázs – gondolta. Belenézett a felhőkbe.
Harapnivalót hoztak. Vajas kenyeret, sajtot, kemény tojást, szardíniát, egy kis marmeládét, áfonyalekvárt, azt szerette… hozzá moseli fehéret, az jó az emésztésre. Arra gondolt, hogy tulajdonképpen átmehetne a hídon, bevonulhatna a városba. De a Führer nem jött át és senki a kíséretéből. Elindult Bécs felé, Berlinbe vagy Berchtesgadenbe. Alig két órát tartott ez az intermezzo. Történelmi közjáték. Vizit. Még többször visszanézett a várra, sehogy se tudott kibékülni vele. A formája irritálta. – Olyan, mint egy megfordított asztal, lábaival az égnek áll.
Hömpölygött a Duna egyre több árnyával. Talán az árnyak gyülekezete a sustorgása. Csönd lett – mind a két parton. Csöndek térfogatában a táj, a város, a tornyok, az égbolt. A csönd belemarkolt a jövőbe. És valahogy egyetlen csillag se készülődött.
Ott álltam a Carlton Szállodánál, az óra előtt – számos találkozásom színhelyén. Ott álltam kíváncsiságból, talán sorsszerűségből a rendőrkordon előtt – én: a tizenkét éves, középiskolás diák. Elterjedt a híre, hogy a Német Birodalom propagandaminisztere, Goebbels meglátogatja a várost.
Nyüzsögtek a fekete ruhás, bojtos sapkás Hlinka-gárdisták. Mindenki ott volt, aki számított a politikai életben, csak egyvalaki nem: Esterházy János, a magyarság képviselője, és a Magyar Pártból se jött el senki.
Elképzeltem. Megérkezik Goebbels nyitott autóban, a Führer küldötteként, valóságos szimbólumaként, ajándékaként. Egyenesen áll, kissé hátrahúzott derékkal, negyvenöt fokos szögben felemelt karral, nézeget jobbra-balra, mosolyog, talán bólogat majd. A felemelt karon virít a frisch-fromm-frölich-frei jelentésű horogkereszt. A karszalag a szokásosnál szélesebb és fényesebb, mert vadonatúj. A fekete Horch megáll a szálloda bejárata előtt, tőlem talán huszonöt méternyire. Goebbels kiszáll az autóból, rám néz, elmosolyodik, és mintha kacsintana. Ez a kacsintás alulról felfele érint végignyalva arcomat. Mintha rám tapadna – letéphetetlenül, törülhetetlenül, ott marad, mint egy pecsétnyom örökre. Egy-két-három másodperc: goebbelsi sovány arc, valami mélyen benne süppedő szögletes elszántsággal, keménységgel, könyörtelenséggel, állhatatossággal. Aztán eltűnik az officiálisok gyűrűjében. A „stepszli”. Így nevezték nálunk az alacsony termetűeket. Valami gúnyféleséggel.
Hazamentem.
Egy év alatt nagyot mozdult a történelem.
1939. március 7-én Pozsonyba érkezett Goebbels helyett az annektált Ausztria főembere, Arthur von Seyss Inquart birodalmi megbízott, teljhatalmú helytartó. Felszólítja a szlovákokat, Tisót, hogy kiáltsák már ki az önállóságot, a Szlovák Államot. Tudatja, hogy a Führer a cseh kérdést Csehország megszállásával végleg elintézettnek tekinti. Csehszlovákia megszűnik mind jogilag, mind a térképen. És Szlovákia önállóságának kikiáltása esetén német garanciát ajánl, másként Szlovákiát a sorsára hagyja – kiszolgáltatva a magyar törekvéseknek…
A „stepszlit” hallottam néhányszor beszélni: kiabálni kemény hangsúlyaival, patetikusan ostorozó villogó mondataival, tökéletesen megkomponált irodalmi stílusú beszédeivel. És láttam a „stepszlit” a filmhíradókban hadonászásaival, eltorzult arcvonásaival, gesztikuláló süvölvényeivel, féktelen hangfutamaival, crescendóival, bömbölő grimaszaival, kétségtelen szónoki tehetségével – mert remek szónok volt. Meg is nevezte római mestereit. A hallgatóságát lenyűgözte, hatalmában tartotta, kényszerítette diabolikusan. A rheydti születésű szómágus, veszedelmes bűnöző varázsló. Ellenállhatatlanul benyomult a tudatba szavaival, mondataival a fanatizmus goebbelsi módszerével. Erkölcsi rendje a gyűlölet. Főpapjaként bizonyította egy embertelen, gyilkos elv magasrendűségét, életrevalóságát, jövőjét. Elhitette, hogy a nap a hold, a hold a nap, a sötétség a világosság és fordítva: s ez tény, valóság, megfellebbezhetetlen igazság. Bizonyossága: a tehetséges gazemberek a legveszedelmesebbek, mert gazemberség, bűnözés önmagában képességek nélkül hatástalan, béna megnyilvánulás. Minden gazember, bűn, bűntény tehetség nélkül semmit se ér. És szükségtelen az erkölcsi postamens (morális fundamentum). A cél szentesíti az eszközt. A machiavellista tézis töltötte ki minden szavát, mozdulatát és embertelen következményeit.
Micsoda történelmi metamorfózis, történelmi déja vu, memento, bizonyosság a kicsi ember, a „stepszli” szellemiségének klónozása, feltámadása, újraszületése, hasonmása… A tetszhalott feltápászkodása, megnyilvánulása, fel- és megidézve saját magát.
Itt is, ott is. Nálunk és másutt. A parlamenti demokrácia keretében. Goebbelsek élnek, vannak, szónokolnak, hadonásznak… kísértetfigurák.
Szeretném azt a kacsintást végképp letépni arcomról, testemről, kiszabadítani tudatomból, szeretnék megtisztult arccal előretekinteni és megtisztult testtel nekiindulni az időmnek, belekapaszkodni a jövőbe így…
A „stepszli” kísértetei nélkül. Vagy lehetetlenség…?