NAPÚT 2008/1., 77–80. oldal
Tartalom
Edgar Allen Poe
A holló
Barok Márk
Micimackó barátai
Siegfried Lenz
Egy kellemes temetés
Egy kisebb lengyelországi utazás során halt meg – egész pontosan a Narew-parti meghitt mezővároskában, Wszscinskben –, hogy ki is? – hát az én Arafa nénikém. Súlyosan telt alkatú volt az én nénikém, hatalmas vállakkal és vörös henteskezekkel, ráadásul módfelett erős is, s egyszersmind parancsolgató hajlamú. Az egész utazás során a legkisebb jelét sem adta annak, hogy netán meghalni készül – épp ellenkezőleg: időről időre epés élcelődésekre ragadtatta magát, állandóan evett, méghozzá többet, mint a kíséretét képező két Urmoneit unokatestvérem együttvéve, és a fogadósokat, akikkel tárgyalt, szinte kivétel nélkül az őrületbe kergette.
A nénike egy káromkodással az ajkain halt meg – éppen a kocsi hátuljában feküdt, amikor a dolog megtörtént, mialatt az unokatestvéreim félszegen és mit sem sejtve elöl, a bakon ültek. Még csak nem is csodálkoztak, hogy egyszer csak csend lett a hátuk mögött, s hogy elmaradtak az epés élcelődések, a parancsok – ők ketten ott elöl, egyszerűen semmit sem tudtak a balesetről. De hát előbb vagy utóbb meg kellett állniuk, mert a lovak megszomjaztak, s amikor le akarták segíteni a nénikét, hogy megmozgathassa kissé a tagjait, a vörös henteskezek ernyedten figyegtek az orruk előtt, teljesen elfásulva, s ráadásul a néni arca olyan mértékben békésnek látszott, hogy unokatestvéreim – s alighanem más is így lett volna ezzel – kezdtek gyanakodóba esni.
Nem maradt más hátra, mint hogy annak rendje és módja szerint bizonyosságot szerezzenek: pofozgatták a nénikét, belehallgatóztak, puha csirketollat tartottak az orra alá, különböző rigmusokat mormoltak, masszázst alkalmaztak – de a nénike azt tette, amit általában a halottak tesznek: egyszerűen semmi sem izgatta. Mire föl Bogdan, az unokatestvérek egyike így szólt: – Szó, ami szó – mondta –, gyanús a dolog. Mert hogy, hisz emlékezhetsz rá, mi egy olyan nénikével indultunk útnak, amelyik hangokat adott ki magából. Ez a nénike, kérlek szépen, már nem ad ki semmilyen hangot. Úgyszólván elhunyt. – Elhunyt – mondta a másik unokatestvér –, ehhez nem fér kétség. De hát, az isten szerelmére, még mindig a kocsiban ül. És ahogy a dolgok állnak, félő, hogy a mi nénikénk magától nem fogja elhagyni a kocsit.
– Azt hiszem – mondta Bogdan –, jelentenünk kellene. Talán a rendőrségen?
– Nem – kiáltott fel gyorsan a másik, kezét, akár a puszta gondolat ellen is, riadt védekezéssel tartva maga elé. – Ha jelentjük, akkor a nénit megvizsgálják, megvizsgálnak minket is, sőt még meg is gyanúsítanak bennünket, s ahogy a törvények Lengyelországban egy halott esetében eljárnak, tél lehet, mire hazaérünk a nénivel.
– A néninek – szólt Bogdan – ez alighanem édes mindegy lenne. – De nekünk nem – mondta a másik Urmoneit. – Ugyanakkor nézz csak rá, kérlek szépen, a nénire. Nem úgy néz ki, mintha csak szunyókálna? Vagyis útnak indulunk, s ha valaki akadékoskodna, csendre fogjuk inteni a szunyókáló hölgy érdekében.
Így aztán az én Urmoneit unokatestvéreim megitatták a lovaikat, majd komótosan elkocsikáztak a határ felé. Természetesen úgy intézték a dolgot, hogy sötét éjjel érkezzenek a sorompóhoz, ahol a következők történtek: Bogdan könnyed elhatározással hátrament a nénihez, körülbástyázta párnákkal, amelyeket előzőleg alaposan felrázott, s mire mindezzel elkészült, már jött is kifelé a határőr. Vézna fickó volt ez a határőr, irhára emlékeztető arcbőrrel, szemügyre vette az unokatestvéreimet, szemügyre vette a kocsit és a lovakat, és unalomból mindent végigvizslatott. Ám de ekkor észrevette a nénikét, mindjárt fel is mászott hozzá, és megkérdezte:
– Ki ez a – kérdezte – halott asszonyság, kérem szépen? – Mire az én unokatestvéreim diszkrét kórusban így válaszoltak: – Ő Arafa Gutz, a mi közvetlen ági nénikénk.
– Közvetlen ág vagy nem közvetlen – mondta a határőr –, de hát, ördög vigye, mért nem ad egyetlen hangot sem?
– Azért, mert szunyókál, becsületszavamra. S talán, ha szabad, kapitány úr, egy kis csendet kérnénk egy szunyókáló hölgy érdekében.
– Jól van – mondta a határőr –, minden rendben van, de ki garantálja nekem, hogy a ti közvetlen ági nénikétek nincs, mondjuk rá, meghalva?
– Amennyiben – mondták az unokatestvérek – meg lenne halva, nem szunyókálhatna, a mi nénikénk azonban szunyókál.
A határőr elgondolkodott, s mivel meggyőzte ez a logika, átengedte a kocsit.
Ezek után az én Urmoneit unokatestvéreim egész éjjel úton voltak, reggel pedig befutottak egy Kulkaken nevű falucskába. Mindenki beláthatja, hogy már szerfölött éhesek voltak – épp eleget nélkülöztek annak előtte szegénykéim –, ezért aztán nagynénikéstől leállították a kocsit egy vendégfogadó előtt, s bementek a házba, hogy az út hátralévő részére némi erőt merítsenek. Szó, ami szó, nem fukarkodtak: szalonnát, tojást, füstölt húst ettek, aztán káposztalevest, mézet, hagymás lepényt és körtebefőttet, s megittak ezenfelül egy óriási kanna kávét. Hozzávetőleg a fél délelőttje ráment erre az én két unokatestvéremnek, s amikor ismét kint voltak – nos, vajon mit kellett látniuk, amikor kimentek? Eltűntek a lovak. S a lovakkal együtt eltűnt a kocsi, és a kocsival együtt a nagynéni.
Nos, az én két unokatestvérem már-már szöcskemódra kezdett ugrándozni a ház körül, kutattak és szimatoltak, szitkozódtak és kiáltoztak, ám ami nem került elő, az a kocsi volt – benne a nénikénkkel.
Minekutána belefáradtak a keresgélésbe, s persze meg is éheztek, újfent bementek a házba és ettek, az étkezés befejeztével pedig Bogdan már ismét mosolygós kedvében volt, mosolygott is hát egy kis ideig, majd így szólt: – Minden rosszban – mondta – van valami jó is. Képzeld csak el, testvér, azt a fickót, aki a kocsinkat meglovasította. Például, mondjuk, ami a rémületét illeti: biztos, hogy rájött a hideglelés, nem gondolod? Vagy a kezét, ha vesszük: szerinted nem kezdett el vadul reszketni a keze, amikor megtapintotta a halott nénikét?
Így vigasztalgatták egymást, nevettek a tolvaj kontójára, és, alighanem sejti már mindenki, csak meglehetőst későn keltek útra Suleyken felé. A réteken át mentek, hogy lerövidítsék az utat, megmászták a kisvasút töltését, s kisvártatva meg is pillantották Suleyken fényeit. Ám néhány embert is megpillantott az én két unokatestvérem, s alig mertek hinni a fülüknek, hallván, mit mesélnek ezek az emberek. Azt mesélték ugyanis, hogy még délután, java uzsonnaidőben, Arafa néni hazatért: ott feküdt a kocsi hátuljában és szunyókált. És mint aki elhalálozott, úgy nézett ki.
Nemhiába volt ravasz fickó ez a két Urmoneit – egy szempillantás alatt rájöttek, hogy a lovak elunták magukat Kulkakenben. Egyszerűen nem volt kedvük tovább várakozni, így hát maguktól hazaindultak. – Majd meglátod – mondta Bogdan –, hogy a lovak már bent állnak az istállóban. – Aztán a két fivér, emésztő aggodalomtól hajtva, még jobban kilépett.
Na és ki jött szembe velük, amikor beértek az udvarra? Glumskopp, vagyis egy vén, fogatlan cseléd. Fülig ért a szája ennek az embernek, úgy nevetett, dörzsölte a tenyerét, s a maga gagyogó módján ilyesmiket mondott: – Lakoma, hehehe, lakoma lesz nálunk. Heringet eszünk, tejfölös heringet.
– Na és – kérdezte Bogdan – ki rendelte el ezt a lakomát?
– A lakomát – gagyogta Glumskopp – maga a jó istenke rendelte el, hehehe. Ha már meghalasztotta a vénasszonyt, akkor, ahogy őt ismerem, kellemes temetésről is gondoskodni fog.
Az unokatestvéreim udvariasan félretolták az öreget, majd betértek a gyásztól sújtott házba. Odabent sült, rántott és füstölt húsok illata áradt, s ki tudja, még mi egyébé. Ám a két Urmoneit erőt vett magán, s a konyha helyett a szoba felé vette az útját. Beléptek, s mint a legközelebbről érintetteket, azonnal körülvette őket egy népes gyászoló gyülekezet, kezek nyúltak ki feléjük, ajkak görbültek le, a nénike törékeny, bájos szegfűként jelent meg a szavaikban, volt, aki halkan suttogott, itt-ott még sírtak is, kölcsönösen vigasztalták egymást – kerülve persze minden túlzást –, s mindenki, aki csak ott volt, egy hosszú asztal körül foglalt helyet.
Az unokatestvéreim észrevették, hogy az ablak alatt – egyelőre kendők takarásában – egy fúvószenekar hangszerei várakoznak: minden készen állt. Nos, jól van.
Ám mindenekelőtt felállt Bogdan Urmoneit, s a következőképpen szólt: – Emlékezzünk meg – mondta – egy rövid pillanat erejéig arról, aki elhalálozott: a mi Arafa nénikénkről… még egy kicsit, ha szabad kérnem… és még… így ni, most már elég. Na de, kérdem én, hol van a mi nénikénk?
– Elhunyt – kiáltotta valaki a zenekarból. – Nem úgy értem – válaszolta komolyan Bogdan –, úgy értem, hol van a teste? – A teste – szólalt meg egy félszemű erdész – már nem látható. Azt, ami halandó, elhelyeztük egy takaros koporsóban. A koporsót pedig, hogy ne foglaljon sok helyet, élire állítottuk a kemencéhez támasztva. A test ott kényelmesen elálldogálhat.
Bogdan bólintott. Ám a bólogatása igencsak bávatagra sikeredett, mivel észrevett valakit a gyászoló vendégek között, aki – mondhatjuk így: pihe-puhán – megérintette a szívét. Bogdan szíve azonnal kivirágzott, sőt, még indákat is hajtott, s befuttatta velük egy bizonyos Luise Luschinski, egy sápadt és kisírt madárarcú leányzó személyét.
Bogdan egyszerűen elfelejtette, mi zajlik körülötte. Olyan állhatatos bensőségességgel mosolygott Luise Luschinskire, hogy az egész társaság felfigyelt rá. A zenészek, ez a mindig éhes népség, persze ezt is mindjárt rosszul értelmezték, mert sebtében előkapták hangszereiket és egy lassú keringőt kezdtek játszani. A zeneszerszámok hangjai mindazonáltal olyan hatást váltottak ki, hogy Bogdan felhagyott a mosolygással, és sürgősen gyászba temetkezett.
Ám ezzel már igencsak megkésett, meg bizony, mivel az eseményeket már nem lehetett megállítani.
Luise Luschinski apró lábain maga a boldogság közelített Bogdan felé. Mintha a zene fújta volna oda hozzá ezt a pöttöm, sápadt teremtést, egyszer csak ott állt előtte és így szólt: – Ezt a keringőt, Bogdan Urmoneit, neked tartogattam.
Ezt hallva, Bogdan tanácstalanul körbetekintett, s amikor meglátta a gyászoló társaság helyeslő és noszogató pillantásait, ezt válaszolta: – Elfogadva. De, ha szabad kérnem, csak egészen lassan.
Nos, ők ketten siklani kezdtek, s ahogy várható volt, kisvártatva más párok is a nyomdokaikba léptek. A zene hangosabb lett, itt-ott már nevetgélés is hallatszott, többek között Glumskopp gügyögő nevetése – egyszóval: a társaság megszomjazott. S meg is éhezett, természetesen. Addig szomjaztak és éheztek, míg a félszemű erdész vissza nem jött a konyhából, s el nem kiáltotta magát: – Hozsanna! – kiáltotta –, a szarvas megdöglött.
Az evés nyomban el is kezdődött. Hogy miket ettek? Elég, ha csak magamról mesélek: jóllehet még fiatal és oktondi gyerek voltam, elfogyasztottam nyolc tükörtojást zsíros szalonnával, öt húsgombócot, némi nyulat, egy kacsanyakat, egy tányér savanyú levest csirkeaprólékkal, egy tányér pacalt, egy fél disznófület és néhány sült almát. Mindezekhez sült hagymát ettem, egy roston sült halat, s késő délután még egypár folyami rákot, amelyeket az öreg Glumskopp fogott ki. Mint mondottam, fiatal voltam még és oktondi.
Először is tehát ettek, s miután eleget ettek, ittak is, s az iszogatás, miként ez a velejárója, olyan eseményt váltott ki, amit – de előbb lássuk az eseményt. Edmund Vortz, egy szabóember, miután már eleget ivott, a lehető legkomolyabban kijelentette, hogy Hindenburg az ő szemében nem volt képzettebb, mint egy suleykeni tyúk. Erre aztán eget rengető hangoskodás vette kezdetét. A félszemű erdész felpattant, s olyan erővel vágta mellbe a szabót, hogy ez a sértegető alak berepült az asztal alá, s jó ideig ott is maradt fekve, minden életjel nélkül. Már épp kezdtek volna megfeledkezni róla, amikor ismételten kukorékolni kezdett, mondván, hogy ő, Edmund Vortz a maga részéről sokkal inkább megnyerte volna a tannenbergi csatát – ami aztán újfent a félszemű erdészt hívta ki a porondra. Ismételten leütötte a szabót, aki, miután felocsúdott ájultából, újból megpróbálta kihívni a sorsot maga ellen – nem sok minden maradt már a szabóból, s alighanem még kevesebb maradt volna belőle, ha Bogdan nem vetett volna véget a vitának. Csak ennyit mondott: – Arafa néni – és szempillantás alatt áhítatos béke ömlött szét a társaságon. De az eseményt nem lehet másként minősíteni, mint: komoly.
Ami a temetést illeti, közben valamikor arra is sort kerítettek. Arafa néni beköltözött egy szép sírba, egy mazuriai feketefenyő közvetlen közelében. A társaság dicshimnuszokat zengett a sírhelyről, megható szavakat küldött utána Arafa néninek a gödörbe, majd ismét hazatért, ahol a lakoma vérpezsdítő folytatására került sor. Három napig maradtak együtt, végezetül aztán Bogdan mindegyiküknek adott valamit az étkek maradékaiból, s egy-egy egész szappant is ráadásként. S mindenki, aki csak jelen volt, túltette magát a veszekedésen, és megközelítőleg szó szerint ezt bizonygatták: mindent összevetve, igazán kellemes volt ez a temetés.
Szalai Lajos fordítása
Siegfried Lenz 1926. március 17-én született a poroszországi Lyckben (ma Lengyelország). Regény- és drámaíró, elbeszélő, a Gruppe 47 tagja. A hamburgi egyetemen tanult angol irodalmat és filozófiát. Az ötvenes évek elején a Die Welt című napilap rovatvezetője, majd szabadfoglalkozású író, ma is Hamburgban él. A fordítás az 1955-ben megjelent So zärtlich war Suleyken című kötetből készült.