NAPÚT 2008/1., 74–76. oldal
Tartalom
Tatjana Gromača
Havat lapátoló fickók
Siegfried Lenz
Egy kellemes temetés
Edgar Allen Poe
A holló
Régen egyszer fájó árkom mélye mélyén ülve vágyón,
S könyveim közt meg-megbújva, könnyek halmán rengve benn,
Álmos arcom le-lehajlott, kinn pedig egy nesz morajlott,
Ajtóm rácsa furcsán zajlott; csörrent, csattant csendesen.
„Egy barát lesz, semmi kétség, kinn morajlott csendesen.
Nem lehet más senki, nem.”
Emlékszem a tél rideg volt, ablakomon nedves dér-folt
S köd derengett bennem furcsán, álmot várón, félszegen.
Állhatatlan lelkem benn dúlt, mert hiányzott és nem is gyúlt
Fel a hajnal, bűvös Mennybolt – tán Lenóra vár ott fenn.
Szívem fénye, lelkem éke – tán Lenóra vár ott fenn.
Holt már itt a Földön lenn.
Furcsa árny borult rám ekkor, függöny-fantom, bíbor árnyfolt
És iszonyba kergető félsz hullott rám ott szemtelen.
Zsibbadt testem elapadva; rémülten a lelki fagyban,
„Lelhetek még írt vigaszban? Tán barát jön sebesen.
Hátha mégis ő morajlik, s nemcsak bennem esztelen.
S tán lehunyhatom szemem.”
Visszahullt belém a mámor és így lettem egyre bátor;
„Uram!” – szóltam nem habozva – „Vagy tán Úrnőm, Kedvesem?”
Bármily szégyen, álmosodtam, míg a zár morajlott, dobbant,
Csámpán csörrent, kurtán koppant s halkan szólt rám, ernyedten.
Nem is hittem ajtóm hangját, mégis nyílott nesztelen.
Kinn sötétség, más az nem.
És homályba elborulva, szíven méreg méla búja,
s hittem, hogy elér az éji száz-varázsú képzetem.
Ám az éj, a néma tiltott, hol fülem csak egy szót hallott,
Egy csodás név, ami búgott; hűs Lenóra neve zeng.
Én búgtam nevét oly halkan, mert hiánya számon leng.
Ő ad erőt, más már nem.
S visszatérve mély folyamról, langy, bódító vágyálomból,
Újra hallva, csörrent kívül, s nem is oly, már félszegen.
És kiálltam, hogy meglássam, hogy mért zörrent kinn a rács-hang,
„Hisz legyen csönd e magányban! Titkodat most meglesem.”
Szívem hűtöttem száz szóval, hogy ne verjen hevesen.
Szél zúgott kinn, más az nem.
Majd kinyitva ablak szárnyát, Holló lengette be árnyát,
Ősidőkből most megtérve, s nem lankadva percre sem.
Pallasz-márványon megállva, hetykén lebbent fel a szárnya,
Ladyként vagy Lordként állva, megdermesztett rendesen.
„Mért is jössz ily hetykén, bátran?” – így kérdeztem félve benn.
Nem történt, de semmi, nem.
S megszólaltam újra bátran, bennem járó éj-szavában,
Mert mord kedvet nevetéssé penderített peckesen.
És így szóltam; „Héj, te vándor, nem vagy más csak csőr, madártoll,
Mért röpültél el gazdádtól? Mit akarsz te itt velem?”
Perlekedtem tétlen állva, s ezt kérdeztem szemtelen.
S szólt a Holló: „Soha, nem.”
Furcsán néztem e madárra; hogy nem állatként e bájjal
Bújva támadt éjszakámba, s szobromon ült hevesen.
Hisz nem látott ember-lélek ily megrázó bálványképet,
Mely rá perel és nem téved, nem látott még senki sem.
Így bezárva, ülve árván nem látott még senki sem.
S árnya zengte: „Soha, nem.”
Megrázkódtam a szavától, mit ő szétszór csengve, bárhol,
Lelkével e szót mormolta, mi kiejtve folyton zeng.
Úgy bongott, mint ócska lárma, szennyes álmom meddő láza,
Így berzengtem ülve, fájva; „Hátha elküldi a csend.
Mint az összes éj évadján, hátha elküldi a csend.”
Rám rivallt, hogy: „Soha, nem!”
S most még jobban féltem attól, szava fényesebb a Naptól,
És találóan rám illik, s tán nem is csak álom, nem.
Bár, lehet, hogy ura mondta, s azt szajkózza a bolondja,
És csak folyton mondja, mondja, így lehet csak, másként nem.
És lelkébe zárva árván, másként szava nem kereng;
Hogy ezt mondja: „Soha, nem.”
Nem akart agyam derülni, könnyebbségben székre ülni,
Mégis házam bársony-ágyán eltűnődtem, s kérdezem:
„Mi e Holló furcsa titka?” S érzem, hogy varázsos, ritka,
Szépséges, de szúrós szitka átfon engem esztelen.
Így magamba bújva gondba, eltűnődtem csendesen.
Nem szajkóz már soha, nem.
Így magányba botladozva, töprengtem a balzsamokban,
És a mély szem izzott ébren, szívemben tombolva lenn.
Én kutattam titkát tétlen, és elmémbe tekervényen
Gondolatok úsztak mélyen, míg a lámpám villog fenn.
Bíborban a zsenge ágyon, míg a lámpám villog fenn.
Nem szajkóz már soha, nem.
Hirtelen tűnt messzi távol, baljós égnek hűs szavából,
Füstös felleg hullt le fentről, s táncra kélt az éjemen.
S zengtem híven: „Könnyes szívem, hozzád hullott le az ében,
Méz-varázsos lángmezében, várva várt gyógyító perc.
S öntsd magadba e hűs vágyat, a nepenthe szádba leng.”
Ezt szajkózta: „Soha, nem!”
„Átok!” – zúgtam – „Meddő Átok! Sátáni vágy, bús zsarátnok!
Távozz innen! Mondd, ki küldött? Síri hangom messze leng.
Összetörve, csöndbe hullva, megborulva vén nyomorban,
Esdekelve kér e szolga, áruld el most kedvesem;
Gíleádban van e gyógyír? Áruld el most kedvesen…”
Ezt szajkózta: „Soha, nem!”
„Átok!” – zúgtam – „Meddő Átok! Sátáni vágy, bús zsarátnok!
Istent félve, mondd meg bátran, hogy ha most még szólni mersz.
Mondd nekem és légy ám józan; álmodik Lenóra rólam?
Mennyei friss üde hóban? Vár még, vár még hevesen?
Pillantásom élhet még e szűzi szép jó Szentemen?”
Ezt szajkózta; „Soha, nem!”
„Szódat többé meg ne halljam!” – így zengett még suta ajkam –
„És vihar vigyen e tájról, éji mezsgye-mélybe lengj.
Hápogjon másutt az ajkad, kínom mérge sújtson rajtad,
Szörnyű mérged bennem kajtat, hagyj már végre engem el!
Rántsd ki csőröd bús szivemből! Hagyj már végre engem el!”
Ezt szajkózta: „Soha, nem!”
És a Holló meg se rezdül, nem is lendül, ő csak fent ül,
Pallasz-márvány szoborfejről nem repül el soha, nem.
Vérmes szemmel csüng az állat, lánggal lobbant Démon-vágyat,
S lámpám fénye is elbágyad, míg szobámban elkereng.
Lélek-mélyi ősi réme most szobámban szétdereng.
S nem repül el soha, nem.
Szöllősi Mátyás fordítása