NAPÚT 2008/1., 65–67. oldal
Tartalom
Wehner Tibor
Kapirgáló tyúk, repülő hal, legelésző játékszarvas,
Regős István
festményei
Leonyid Volodarszkij
Hárfát illet… • Sokat tesz a hálás és jó szó… • Janus-arcú Moszkva
Kornéli Bea
Fiktív levelek Mirának
In memoriam Szergej Prokofjev
Drága, kicsi Mirácska! Gyere haza és ments meg! Nem tudok aludni, sem enni, sem inni. Rászoktam a vodkára, pedig tudod jól, hogy mennyire utálom ezt az italt. Csak a csőcseléknek való, akik az őrületbe kergetnek. Konyakra meg nem telik. Komponálni sem bírok. Mint a gyorsvonatok zakatolnak át a fejemben a gondolatok. Tudom, hogy nem szabadna szörnyűségekről írnom, kímélnem kellene az idegeidet és legfőképp várnom, hogy minél hamarabb meggyógyulj, hogy elhagyhasd a szanatóriumot, Odesszát, a sós levegőt és visszagyere a ködös, nyirkos Moszkvába, hozzám, egy rokkant, vén komponistához, akit átmenetileg betiltott a Párt! Gondold el, tegnap elmaradt a Harmadik szimfóniám bemutatója, persze gyalázatos módon. A Pravda reggeli számában közölték – természetesen felsőbb utasításra, mert a vérszegény újságírók maguktól képtelenek lennének efféle szellemességet kitalálni –, hogy a szerző, azaz én nagybeteg és így az előadás sajnálatos módon nem lesz megtartva. Még hogy beteg, kutya bajom! Leszámítva azt, hogy ha nem hagynak hangversenyezni, nem sok jó vár rád mellettem. Az a néhány rubel, amit még jobb időkben raktál félre, vészesen apad. Pedig, ha hazajössz, olyan sok mindent kellene vásárolnom, hogy megerősödj. Képzeld, találtam a piacon, egy kereskedőnél tradicionális, cári karavánteát. Titokban a pult alól árulja, félve ugyan, de tudod hogy van: a szükség az úr.
Mirácska tisztában vagyok vele, hogy tilos a gondjaimról, a gondjainkról beszélnem, csak szép és okos dolgokat kellene mondanom, hogy nyugodtan kúrálhasd magad Odesszában. De mint egy feltartóztathatatlan, hömpölygő áradat szakad ki belőlem a keserűség, és ha útját állom, megfulladok. Bizonyosan érzem, hogy itt a Nyekraszov utcai házunk kellős közepén meg fogok fulladni! Maxim nincs többé!! Kedden mondta Szvjatoszlav, mikor a zongoraszonáta partitúrájáért jött. Azóta a halántékomban lüktet az üzenete: „Szerjózsa még egy hír. Golyót röpítettem a fejembe. Maximillian”. Csak így egyszerűen, ő golyót röpített a fejébe, mintha ez olyan természetes lenne! Most ki fogja eljátszani a gordonkaversenyem szóló szólamát??? Egyedül ő tudta tisztességesen. A többiek csak cincognak a vonójuk alatt, túl merevek, és túl hülyék ahhoz, hogy felfogják végre, hogy a romantikus enyelgések, a Chopinek és Rahmanyinovok ideje lejárt! A forradalom elsöpörte őket és velük együtt minden konvenciót! Nekünk nem maradt más, mint új utakat keresni, mert a hagyományos zenei formák túl kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy kifejezhessék a huszadik századi ember érzéseit, félelmeit és kételyeit. Tessék? Hogy az átkozott, gyülevész népség nem érti? Hát akkor ne hallgassa, ez minden! Nem komponálhatok másképpen, mint ahogy komponálok, csak azért, mert néhány nyizsnyij novgorodi paraszt nem érti a zenémet.
Visszatérve Maximhoz és hagyjuk a cinizmust, elveszítettem a legjobb barátomat és egy kiváló csellistát. Mit is csodálkozom ezen, Majakovszkij és Jeszenyin óta? Tisztességes ember képtelen élni ebben a rendszerben. Ha bennem is lenne egy szemernyi becsület, már régen megtettem volna. Ehelyett partizán fiúkról írok használhatatlan operákat, meg egy senkiházi grúzhoz ömlengő ódákat, s mégis az éhhalál fenyeget.
Esténként Cvetajevát olvasok, ilyenkor tündérszárnyakon lebegek a város felett és az sem zavar, hogy csak hét fok van a lakásban. Délután Szvjatoszlavval próbáltunk és panaszkodott, hogy ilyen hidegben nem tud zongorázni, elgémberednek az ujjai. Érdekes, nekem már fel sem tűnik. De mire megjössz, ígérem, szerzek valahonnan tüzelőt. Tudod mire gondoltam, csinálok egy Cvetajeva-ciklust, megzenésítem a verseit. Mondjuk ezt: „Téged a napláng – a hold éltet engem, de egybefonva tart egy szerelemben.” Énekhangra, zongorára, és Maxim híján cselesztára.
Drága kicsi lány, Mira eszeveszetten szeretnélek már látni. Minden bajt, minden kárhozatot könnyebben viselek el, ha velem vagy. Ezerszer ölel: Szergej Moszkva, 1948. március 12.
Egyetlen, édességes Mira! Elzarándokolok Odesszába és a lábaid elé vetem magam! Ugye szorgalmasan gyógyulgatsz, hogy minél hamarabb a te istenverte férjed mellett lehess, aki lassan már belepusztul a hiányodba. Megkaptam az opera szövegkönyvét, gyönyörű lett, köszönöm. Bámulatos az a képességed, ahogy át tudod élni minden egyes szereplő végzetét. Ahogy alig hallható, nesztelen léptekkel, majd egyre hangosabb csörömpöléssel rohannak a vesztükbe. Ha megjössz majd átbeszéljük, Nyina most torokgyulladásban szenved, remélem hamar rendbejön, és akkor nekiláthatunk a próbáknak végre. Grisa jött át hozzánk, és valami egészen rémisztő dolgot mesélt, beinvitált a fürdőszobába, megnyitotta a vízcsapot, hogy zubogjon a víz – újabban még a falnak is füle van – és egészen halkan beszélni kezdett. Szóval múlt hónapban a bérházuk előtt minden este megállt egy fekete autó, a maruszja, így hívják, azt hiszem. Ilyenkor az egyik lakásból mindig eltűnt valaki, de volt, hogy az egész családnak nyoma veszett. Végül már csak két lakásban maradtak: Grisa és a szemközti bérlők. Gregort elfogta a pánik, hogy ne érje meglepetés becsomagolt magának néhány napi hideg élelmet és két váltás meleg fehérneműt és várta a maruszját. Nem tudott aludni, le sem vetkőzött, ruhástul feküdt az ágyban és csorgott róla a verejték. Aztán hallotta amint megáll az autó, a liftakna kattogását, a bőrcsizmák nyikorgását a folyosón és, végül ahogy a szemközti ajtón kopogtattak. Az eset után megivott egy üveg pálinkát és összeesett. Mikor végére ért a történetnek megállt a vér az ütőereimben. Ezek után az lesz a legokosabb, ha én is becsomagolok, biztos, ami biztos.
Az a balfék Dimitrij írt egy operát Az Orr-ról. Azt hiszem itt az ideje, hogy én is megírjam a magam operáját a félelemről. A félelem, ez a gengszter elkezd növekedni az emberben, egészen addig, amíg elhatalmasodik rajta, kiszakad belőle, és külön életet kezd élni. Az ember saját félelme kilép a világba, és mindenféle vad dolgokat kezd művelni, amitől a tulajdonosa végül megütheti a bokáját.
Van még egy hírem, illetve kettő. Az egyik nem érdekes, mert, ha jobban meggondoljuk hozzászokhattunk már. A másikról most nem tudok írni, még össze kell szednem a bátorságomat. Tehát, a Pravdában megjelent egy cikk, miszerint nyilvánosan bocsánatot kell kérnem a Második szimfóniámért pesszimizmusa miatt, és mert nem elég közérthető. Ezzel megsértettem az orosz nép lelkületét és hivatalosan hazaárulónak nyilvánítottak. Ezek után visszavonom azt a meggondolatlan kijelentésemet, amit újév napján tettem, hogy: semmin sem csodálkozom immár. Később még írok. Drága, kicsi, almaillatú édesség, ugye sokat sétálsz a kora tavaszi napsütésben és élvezed az átmeneti nyugalmat.
Ezerszer ölel: a te Szerjózsád Moszkva, 1948. március 29.
Mira, csak így egyszerűen! Bocsáss meg szótlanságomért, de el voltam foglalva a Cvetajeva-ciklussal és téged is hagytalak gyógyulni, így legalább akad némi esély arra, hogy nemsokára egészségesen viszontláthassalak. Remélem marokszámra tömöd magadba a kaviárt és a friss tokhalat. Lina eltűnt!! Azt mondják, hogy betuszkolták egy ugyanolyan fekete gépkocsiba, a maruszjába, mint amiről Grisa is beszélt már. Azzal vádolják, hogy imperialista kém, csak azért mert francia állampolgár. Istenem, és ha meggondolom, hogy mindez nem is a gazemberek műve, hanem az enyém, egyedül az enyém!!! Ha nem hoztam volna haza magammal Linát, ha nem hittem volna el az ostoba és kétszínű ígérgetéseit Fagyejevnek: pénzről, hírnévről és megbecsülésről és ha nem gyötört volna állandóan az az átkozott honvágy. Akkor Lina most is Párizsban élne, gyönyörűen táncolna, és kibírhatatlan lenne, mint régen és élhetné a tisztes európaiak biztonságos és unalmas mindennapjait. Most meg ki tudja, hol lehet. Csak találgatok, de az igazságot nem merem magamnak bevallani.
Mirácska, úgy döntöttem, hogy abbahagyom ezt a felesleges irkafirkálást. Utolsó pénzünkön veszek magamnak egy vonatjegyet Odesszába és holnap este már együtt tömhetjük magunkat friss kaviárral, vajas pirítóssal meg savanyú uborkával, és ha belegebedünk is veszünk egy üveg tisztességes konyakot. Amúgy is meg kell beszélnünk az új operánkat a félelemről.
Hiába Zamjatyin vagy Huxley bátor új világa, a mi nagy szovjet valóságunkhoz képest csak szánalmas kamaszkori gügyögés. Ez az a kor, amikor a valóság fölülmúlta a képzeletet.
Máris indulok, a viszontlátásig csókolom a kis kezeidet: Szergej Moszkva, 1948. április 13.
P. S. A vonaton ülök már (harmadosztály, fapad, zakatolás, borzalmas gyötrelem). A Pravda tegnapi számában olvasom, hogy Mejerholdot a partizános zenedrámám próbája közepén, a színpadon letartóztatták, azóta senki sem tudja, mi van vele. Te jó ég, ha ez így fog folytatódni, attól tartok, hogy egy szép napon az egész szimfonikus zenekarnak nyoma veszik majd. De akkor ki fog muzsikálni?