NAPÚT 2008/1., 50–52. oldal
Tartalom
Fehér Renátó
(Vissza)nézőpont • A mozigépész sejti • Előjáték • Papírmedál
Császár Levente
Mozi
Ökördy Kornél
Káromkodások
(Részletek)
Pedig minden, mi eddig volt, maradt
a régiben. Sovány vigaszon lóg
kifulladt életem himbálózva
Kharón kobakja fölött. Ím, prológ.
Apaarcú jöttment csücsül hosszú
kalapkabátban, elbeszélt éppen,
most már pipál, magázza a kurvát,
emléket állít egy emlékképben.
Lelkem kavarta feketeleves
nyelőjeként én jelentőségteljes
jelentésű vagyok, néhány neves
névvel nevesített az önmagam.
Kigurul a díszletből a játék,
Heloise méhében gyerek fogan.
*
Hogy egy álom felébreszt vagy emlék-
kép maskarában egyszer megviccel,
hogy a spontán köpött poén elsül,
ahogy kell, vagy kimarad a ziccer,
cédére írtam állományaim,
mielőtt újrainstallt kezdenék,
vagy a végén szentségelek, vagy hogy
ráébredek, mi minden kéne még,
mondjuk, mikor kimondanám, csak szép
és egyszerű szavakkal, mértékkel
vagy önpusztító szellemességgel,
min múlnak a dolgok, s ebben neked
miért van olyan fontos szereped.
*
Eljött a pillanat, beléd estem.
Magyar nyelv és irodalom órán
tanult érzékenységgel próbálom
szépíteni az idejekorán
nyilvánvalóvá vált szűkösségem
minden további jóban (mert többé
nem elégít ki az, hogy jól duglak
futó órákon át, máskor köddé
váló emóciós füstjelekkel
újabb együttlétről üzengetünk,
már félreértem pillantásaid,
s bosszantók a külön töltött hetek):
féltem, hogy az üresség eltemet –
kibéleled vékonyka lelkemet.
*
Csak én vagyok. Csak én próbálkozom,
csak én akarok és sikerülök.
Csak én ölök, a börtönbe ülök,
terhét a súlynak én viszem-hozom.
Csak én szeretek, egy szerető test
onanizálni csak nekem való.
Csak én tárcsázok, én szólok, halló,
csak én csapom le, hogy csélcsappá rest
változni önmagam megcsalatom.
Csak én vagyok a tervrajz és csak én
a vakolat, gerenda, rá szatén,
csak én vagyok a test meg az atom.
Csak én a köd s a feledett nevek.
Magam közül magam leszek. Növök.
*
Ez lesz az utolsó versem rólad,
nem áldozok fel már több dőre sort,
napfényes aulámból távozhatsz,
ördögszekér, amit a szél sodort
hozzám, és már el is ragad, végre
szobanövényekkel rakom tele
díszes helyiségem utánad, fikusz
s fehér fokföldi úgy fele-fele
arányban, szép lesz, mert fényes minden,
félgömb a boldogság, belül ragyog,
mint régi rázós, hóesős játék.
Gyümölcsöző rohadásban vagyok,
lángolva töppedek – versem minden
szava beszél, s a vers maga motyog.
*
Mélyebbre néztem, mondom, hogy veled
nincsen több égtáj csak nyugat s kelet,
egyik felől pazar muff érkezik,
a másik oldalon ádám-mezig
vetkőzött muskétás szorongatja
meredő vádliját, egykor gatya
volt rajta a lélek, de most a perc,
ahogy Demjén szaval, itt van, s tepersz
elérni az utolsó fordulást,
mikor keleti muff felindulást
mímelve a muskétára vizel,
majd nagy szundítással pont i-re fel.
Így vagy velem az én szerelmesem,
bugyid mosom, veled isom-esem.
Se szép, se jó. Nem új, nem hökkent meg,
nem alkuszik meg és nem is gagyi.
Nem rontja el, nem tartja elkentnek,
de még nem is Shrek vagy Hüvelyk Matyi,
sem Hamlet, sem Polonius, egy sem.
Nem lesz belőle és nem volt soha,
nem tisztán és még csak nem is vegy’sen,
nem egy, nem kettő, nem három, noha
négyszer futhatsz neki, s nem lesz haszna.
Nem siklik, mint felszínen a hajó,
nem oldalog el, mint aki baszna,
nem egy Duna, talán nem is Sajó –
hamis kis vers (poéta-grimasz), na,
ahogy te akartad. Se szép, se jó.