NAPÚT 2007/10., 136–137. oldal
Tartalom
Dömölky János
rendező
Jakabházy László
jégkorongozó, edző
Marik Péter
színész (Budapest, 1938. november 3.)
Megszülettem Isten és a szüleim akaratából. Az az idő, amire már vissza tudok emlékezni gyermekkoromból, úgy 1942–43-ra tehető, vagy még későbbre. Mások elbeszéléséből tudom, hogy egész kicsi gyermek voltam, amikor egy karácsonyi vendégeskedés alkalmával Herczeg Ferenc ölében kristálytisztán énekeltem, én egyedül, a „Mennyből az angyal”-t. Apai nagyapám Rajnai Gábor volt, a színész, akinek révén ilyen emberek fordultak meg nálunk, mint a már említett Herczeg Ferenc, Fekete István, Csathó Kálmán. Hát nekik énekeltem először.
Pár évvel később orosz tiszteknek, akik a háborúban Lepke utcai házunkban szállásolták el magukat. Sikerem volt náluk, erre már én is emlékszem. A háború után jöttek az iskolaévek, gimnáziumba Budapesten a piaristákhoz jártam, ahol természetesen az énekkar tagja voltam, és zenés miséken általában szólót énekeltem.
1957-ben érettségiztem, és még abban az évben (ha csak előkészítőbe is) felvettek a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolára. Avval együtt nyolc évig jártam oda, az utolsó két évem énekművész-tanári szakon volt. Innen van diplomám. Felejthetetlen élményem ez a főiskolai időszak, ahol többek között Maleczky Oszkár, Tito Schipa is voltak tanáraim. A diplomát Kutrucz Éva irányításával szereztem.
Újabb csoda volt az életemben, hogy Mikó András, az Operaház akkori főrendezője még főiskolásként bevitt az Operába ügyelőnek. Azzal a megjegyzéssel: „Én is így kezdtem.” Rendezőt akart csinálni belőlem.
1968-ban ki is neveztek segédrendezőnek az Erkel Színházba. Itt pedig a sors kegyes jóvoltából Vámos Lászlóval, az Operettszínház akkori főrendezőjével sikerült együtt dolgoznom. Verdi Trubadúrját rendezte, én voltam az asszisztense. Az ő nevéhez fűződik életem legnagyobb fordulópontja: amire mindig vágytam – hogy én magam állhassak a színpadon –, az ő segítségével valóra vált.
Meghívott vendégként Fall Leo Pompadour című operettjének Rene szerepére. Ekkor 1970 tavasza volt. Eddig ügyelő, segédrendező voltam, én irányítottam a szereplőket, most végre engem irányítottak. Szereplő lettem. Vagyis színész, ebben az esetben ráadásul énekes színész!
Ősztől az Operettszínház szerződtetett véglegesen. Szeptembertől megkaptam Lehár Ferenc Víg özvegyében Danilo szerepét. És ebben a darabban kerültem egy színpadra Németh Marikával, a Primadonnával! Ő volt Glavari Hanna. Szegény Marika igencsak tiltakozott Szlovák Lászlónál, az akkori igazgatónknál, hogy őt egy ilyen kezdővel, mint én, ne tegyék össze. Az igazgató úr úgy-ahogy megnyugtatta, elkezdődtek a próbák. Október végén vagy november elején megvolt a premier, és az év karácsony estéjétől pedig együtt éltünk (ezt érte el a tiltakozással).
1971. július 14-én összeházasodtunk. És ha ember lehet tökéletesen boldog és színész lehet a munkájában tökéletesen elégedett, akkor én az voltam az akkor elkezdődött huszonhat éven keresztül. Szebbnél szebb főszerepek egymás után, és egy olyan édes teremtés, mint ő volt, életem párjaként!
Aztán eljött 1996. február 26., amikor szegény Marikám örökre eltávozott! Kb. két év rettenetes időszak következett a magánéletemben, de sajnos színházi szempontból is.
Aztán a gondviselés és barátok jóvoltából mégiscsak minden jobbra fordult. Felföldi Anikó színművésznő, aki mindkettőnk jó barátja volt, összehozott egy aranyos, kedves hölggyel, aki megváltoztatta az életemet. Nem akartam Marika után újabb kapcsolatot, de ővele mégis összeházasodtam, és újra boldog vagyok. Újra szép élmények nemcsak magánéletemben, de a színházban is.
Akkortájt került színházunkhoz igazgatónak Kerényi M. Gábor, akivel dolgoztam együtt már régebben is. Az igazgató úr, úgy érzem, megbecsül, elismer, és bőven ellát művészi feladattal. Úgyhogy újra szépek az élményeim magánemberként és színészként egyaránt.
Remélem, ez még sokáig így is lesz!
