NAPÚT 2007/10., 131–132. oldal
Tartalom
Metz Katalin
újságíró, színikritikus
Szumrák Vera
táncművész
Dimény Judit
zenetanár, szerkesztő (Brassó, Románia, 1938. október 27.)
Tizenegy éves voltam, amikor először operaelőadást láttam, ez Gounod Faust című operája volt. A szabadtéri előadást történetesen az Állatkertben tartották. Ez az este kihatott egész további életemre. A zongorához ugyan nem voltam elég tehetséges, de élményeim középpontjába ezentúl a zene került. Operába és koncertekre jártam, s még éppen az utolsó pillanatban, az érettségi szünetben, eldöntöttem, hogy – bár sok más dolog is érdekelt – mindenképpen zenei pályára szeretnék menni.
Két év szorgalmas tanulás következett, kb. kilencévnyi munkát kellett volna pótolnom vele, ez nyilvánvalóan nem sikerült. A Zeneakadémián felvételiztető tanárok bizonyára nem a tudást látták bennem, s nem is a tehetséget, hanem talán a mély érdeklődést és a nagy-nagy akarást. Máig sem értem, miért, de – felvettek. Olyan diákra találtak bennem, aki mindent megtesz, hogy kiérdemelje a kapott lehetőséget. Néha, amikor senki sem látott, titokban megsimogattam a Zeneakadémia falát.
A középiskolai énektanár és karvezető tanszakon, ahol Szőnyi Erzsébet, Vásárhelyi Zoltán, Bárdos Lajos, Szabolcsi Bence tanítványa lehettem, fokozatosan kialakult bennem az érdeklődés a tanítás és a gyerekek iránt. Diploma előtt már alig vártam, hogy sok-sok évnyi tanulás után végre én is továbbadhassak valamit mindabból, ami az én életemet olyannyira gazdagította: a zene szeretetéből.
Első munkahelyem Egerben volt. Négy évig ének-zenét tanítottam a Gárdonyi Géza Gimnáziumban, s friss pedagógusként osztályfőnök is lettem. Rengeteg új élmény ért ezekben az években, nagyon szerettem Egerben dolgozni.
Családi okok miatt mégis Budapestre kellett költöznöm, itt először három évig tanítottam ének-zenei tagozatos és normál általános iskolai osztályokban. Nagyon nehéz volt az átállás az alacsonyabb korosztályokra. Azt hittem, soha nem fogom megtalálni az utat a kicsikhez. Közben részt vettem egy rádiós műsor, a Nyelv-zene-matematika című sorozat készítésében, amelynek egyik műsorvezetője voltam Vargha Balázs és Loparits Éva társaságában. Ez a sorozat hozta meg a fordulatot életembe: itteni munkám nyomán 1971-ben meghívást kaptam az Iskolarádió zenei szerkesztői posztjára.
Innen kezdve látszólag nagyon unalmas a történet: 36 évet töltöttem ezen a területen, ebből az utolsó 13 esztendőt már nyugdíjasként.
Nem véletlenül: csakhamar rájöttem ugyanis, hogy én erre születtem, ide kellett elérkeznem. Tanár maradhattam s közben szerkesztő is lehettem, apró „fogaskereke” a Magyar Rádió egészének, amelyet mindannyian nagyon szerettünk, s amelyhez mindannyian szorosan hozzánőttünk.
Kezdetben saját ötleteimből merítettem, így születtek a Hang-játék sorozat adásai, amelyek egyikével aztán 1975-ben elnyertem a Prix Japont, azaz a Japán NHK Rádió nemzetközi versenyének nagydíját.
Később sorban felkértem a zenei élet és a zenepedagógia jeles szereplőit, hogy alakítsunk ki új sorozatokat gyerekek és fiatalok számára. Így lett munkatársam évekre Tusa Erzsébet, Lantos István, Kertész Iván, Kovács Sándor, Mezei János, Tallián Tibor. Mindegyiküktől rengeteget tanultam, s közben szerkesztőként mégis én alakíthattam ki a rádiós zenei nevelés koncepcióját.
A Nyelv-zene-matematika és a Hang-játék című sorozat időközben megjelent könyv formájában is. Az előbbi a szerzőtársakkal közösen, az utóbbi a saját megfogalmazásomban.
Hogyan telt el ez a sok év egyetlen helyen? Észrevétlenül.
Közben letettem két felsőfokú nyelvvizsgát (angol és német), majd a nyugdíjazásom tiszteletére egy középfokút (spanyol), részt vettem egy-egy külföldi szakmai konferencián, hol előadóként, hol hallgatóként. Volt néhány televíziós szereplésem, egy tanéven át műsorvezetője voltam a Szórakaténusz című, kicsiknek szóló anyanyelvi sorozatnak.
1986-ban két hetet tanítottam Japánban, ott megtapasztaltam, hogy nem kell feltétlenül közös nyelvet beszélnünk ahhoz, hogy kisebb vagy nagyobb gyerekekkel – vagy akár pedagógusokkal is – megértsük egymást. Az egymásra hangolódáshoz elegendő lehet a szemkontaktus, egy-egy kis mozdulat, gesztus, és főként a játék. Ez nagyon megható élmény volt.
1991-ben Erkel-díjjal tüntettek ki.
A munka évei alatt rengeteg gyerekkel és fiatallal találkoztam, némelyikükkel csak egyetlen alkalommal, másokkal viszont éveken keresztül dolgozhattam a rádióban. Sokan lettek közülük zenészek, neves emberek. Életem legnagyobb találkozása a 12 éves Kovalik Balázs volt, akinek nyomon követhettem pályakereső éveit, tanulmányait, majd operarendezőként elért nagyszerű szakmai sikereit.
De egyformán érdekelt minden egyes gyerek, aki leült velem szemben és egy időre nekem ajándékozta magát: figyelt a szavaimra és a zenére, s közben beavatott saját gondolataiba. Akivel éppen együtt dolgoztam, mindig a legfontosabbá vált, neki szenteltem minden erőmet, minden gondolatomat.
1994 óta papíron nyugdíjas vagyok, utolsó műsoraimat 2007-ben készítettem. A zenétől és a gyerekektől természetesen így sem búcsúztam el.
A ’90-es években visszataláltam első operalátogatásom színhelyére: az Állatkertbe. A zene, az utazás és a nyelvtanulás mellett életem nagy öröme lett az állatokkal való kapcsolat. 1997 óta örökbe fogadott tevém van az Állatkertben, és egy-egy állatkerti látogatás kimos belőlem minden gondot, minden fáradtságot.
