NAPÚT 2007/10., 114–115. oldal
Tartalom
Tomaso Kemény
költő
Lakatos Iván
filmrendező, operatőr
Dalos Margit
író (Budapest, 1938. szeptember 20.)
Bizony-bizony, Béluska feje fölött dicsfény ragyogott! A terem közepén kuporodott a nagyszőnyegen, ahol a legnagyobb forgalom, jövés-menés szokott lenni, de Béluskát kikerülték a taligázók, autókázók, kocsit húzók, az ide-oda rohangálók. Bélus jobban egymaga volt, mint ha az asztal alá elbújt volna. Védte az aura, aureola, amely aznap fényesen, elektromosan körülfogta; matató, sűrű csendjéből mintha szikrák pattantak volna. Bélus először életében megalkotta az élet végességének adekvát kifejezését. Talán élete végén is ez lesz az érvényes, az ember leginkább gyerekkorából hozza a végérvényességeket. Apránként gyűltek a kifejezés eszközei: gondosan összeválogatott kockák: tömbösek és fejfaszerűek; hímzett fehér babatakarók szélükön áttetsző, légies csipkékkel, a csipkék elrendezettségében titkos hieroglifák: Bélus egy kifigyelt rend szerint igazgatta a gyarló nejlonszövevényt. Szorongás–félelem–titok–érthetetlenség–sötétség–mennyország–tömjénfüst–ének – valaki, akire azt mondják, kántor, és az ádámcsutkájában rezeg a hang – sötétbe öltözött emberek sokasága, akik sorban jönnek-jönnek és valamit mormognak – a nagymama házába bemennek, boltban vett süteményeket kínálnak – a nagymama házának kihűlt szaga van. Ezeket jelentették az elrendezett takarócsipkék hieroglifái, Bélus többször is végignézte mindet, kezével itt-ott még babrált, aztán egy színehagyott steppelt paplankával az egészet letakarta, a paplan lágyan hajlott, domborodott, mint a porhanyós földből hányt friss sír. Béluska nem közölte senkivel, hogy mi ez, hogy is közölhette volna, négy esztendejének teljes szókincse kevés volt ehhez. De megalkotott egy egyéni, sajátságos kifejezésmódot; az élmény a maga rettenetével addig feszítette, míg rá nem talált az egyetlen, lehetséges formára: a formára, amely konkrét volt, mint egy temetői sírhant, és éppolyan sokértelmű is, mint egy temetői sírhant.
Hogy tudnak alkotni a gyerekek! Leküzdhetetlen vággyal, vehemenciával, belülről sarkalló kényszerrel. Megadatott nekik a legegyedibb látásmód, úgy néznek, ahogy Ádám nézett a Paradicsomban, amikor átlelkesítve hirtelen felült, s övé, Ádámé – és a gyerekeké – a felülmúlhatatlan lehetőség: elkoptatott szavak és formulák nélkül elbeszélni, eldalolni, megrajzolni, eljátszani az egész kifigyelt teremtett világot, s az egész boldog, boldogtalan, mámoros, kínlódó, Istentől átlelkesített önmagát. Önmagát a teremtett világban. A teremtett világot önmagában.
Ádámot nagy játékosnak, nagy alkotónak képzelem, legalább akkorának, mint a gyerekek, s nem csodálkoznék, ha egy afrikai barlangban megtalálnánk Ádám istenábrázolását, amely konkrét volna, hisz Isten Ádámnak megmutatkozott, de magában foglalná az összes titkot is, mely mind ez ideig megfejtésre vár.
Hát ennyi. Mindezt azért mondom, mert harminc esztendeig módomban volt kilesni a gyerekekben működő ádámságot, s ezzel – mint a konyhai élesztővel – éleszteni, élve tartani a bennem működőt.
A bennem működő mit is? Ádámságot? Részemről elég az évaság is, áhítattal nézek az előbb teremtettekre, az ádámságot a 20. századig, a gyermeki szemléletet a halálukig megőrzőkre. Weöresre, Füst Milánra… – hogy csak a szívemnek legkedvesebbeket mondjam.
Én is azt vallom, amit ők: A GYERMEKI LÉT ÉS SZEMLÉLET MEGŐRZÉSE A KÖLTŐISÉG MEGVALÓSULÁSÁNAK ZÁLOGA. A FELNŐTTLÉT HÉTKÖZNAPISÁGA LÉTREHOZZA A SZEMLÉLET- ÉS GONDOLKODÁSMÓD SABLONJAIT. (Poszler György: Kései meditáció Füst Milán tiszteletére. Liget, 1992/2)
Hogy hetven leszek jövőre? Ugyan, kérem! Ez csak a felnőttlét sablonos gondolkodásában igaz.
De azért jólesett, hogy gondoltak rám.
