NAPÚT 2007/10., 112–113. oldal
Tartalom
Szeredás András
dramaturg
Dalos Margit
író
Tomaso Kemény
költő (Budapest, 1938. szeptember 17.)
Rossz avantgardista időkben születtem: már 1942-ben árva lettem, mivel édesapám, Török László az orosz fronton elesett, miután 1940 nyarán Kolozsvárt fölszabadította. Én a budai dombokon pipacsokat és midenféle füvet a fakardommal lefejeztem, és Erdélyt véglegesen 1943-ban csapataimmal fölszabadítottam.
Több mint hatvan év után, édesanyám halála után (ő énekelte nekem az erdélyi dalokat), megírtam (tíz év munkába került) az eposzomat – Torquato Tasso nyomán, La Transilvania liberata (Milano, 2005), amit Szkárosi Endre hamar ügyesen magyarra fordított, és Szőcs Géza segítségével a Dunánál Könyvkiadó (Kolozsvár–Budapest, 2005) Erdély aranypora címmel adta ki. Gyulafehérvár Szent Mihály-katedrálisában 2003-ban fölolvastam belőle olaszul, és Szőcs Géza a magyar fordításban. Gézával bejártuk Erdélyt Kolozsvártól, Tordán keresztül Szászsebesig, Marosvásárhelytől (ahol szintén felolvastunk az Erdély aranyporából), Segesvártól, Nagyszebentől Csíkszeredáig.
A Kis-Szamos és a Maros partján poétikus rituálisokat tartottam. Most az eposzt németre fordítják, részlete, két ének, egy amerikai folyóiratban olvasható.
Ezelőtt sok más történt. 1947-ben egy szeretetre méltó, remek ember, Kemény József feleségül vette anyámat, Barca Edithet. 1948-ban a komcsik kérték apámat, hogy íratkozzon be a pártba, de igazi szocdem volt, és nemet mert mondani, visszautasítva, hogy egy textilgyár direktora legyen. Így nagypénteken mint osztályidegenek Olaszországban menedéket kerestünk: elvesztettem anyanyelvemet (olasz iskolákba jártam, olasz lány volt az első szerelmem).
Olaszul hangzottak el az első verseim. Fiatal koromban sok földet bejártam: Párizsban André Breton kedvelt, és mint hontalan, a szürrealistáknál találtam meg az álomotthonomat. Az első sikeres verseskönyvem erős szürrealista hatást mutat. New Yorkban adták ki olaszul és angolul (The hired killer’s glove – Il guanto del sicario, 1976). Közben a második feleségem, a toszkán Luisetta Brera két gyerekkel ajándékozott meg (Giorgio és Allessandra). 1978-ban a Paviai Egyetem angol tanszékének lettem a vezetője, mert már a hetvenes években könyveket és tanulmányokat írtam Dylan Thomasról, Ch. Marlowe-ról és James Joyce-ról.
A hetvenes évek végén C. Viavianival két szemináriumot tartottunk Milánóban a Club Turattiban a legjelentősebb olasz költőkkel és kritikusokkal, amiből két könyv született (Il movimento della poesia italiana negli anni‚ 70 – Bari, 1979 – és I percorsi della nuova poesia italiana – Napoli, 1980). A nyolcvanas években Giuseppe Contéval és Stefano Zecchivel és sok más íróval és művésszel a mitomodernista mozgalmat kotyvasztottam: ha a szürrealizmus az álomvilágot éltette, a mitomodernizmus a mítoszokon keresztül a kollektív álmokat élteti az utópiák kihalásakor. A második mitomodernista fesztivál Alassióban (1996) egy dramma-lampomat adta elő, egy újfajta rituális drámáról volt szó, vagyis L’occupazione della scena e del mondóról.
De már 1988-ban több mint száz íróval és művésszel, Riccionéban, a Nascita delle Grazie mitomodernista rituálist az Adriai-tenger partján tomboltam, és esztétikai előadásokat tartottunk az álomkóros publikum javára. 1994. október elején mint mitomodernisták elfoglaltuk a firenzei S. Croce-katedrálist, ahol nagy olaszok vannak eltemetve, azért, hogy jelezzük tiltakozásunkat a dekadencia elterjedése ellen.
Közben négy-öt verseskötetet adtam ki és Fulvio Papi filozófussal egy poétikaelméleti könyvet alkottunk Dialogo sulla poesia (Pavia, 1997) címmel. Fordítással is sokat foglalkoztam, és nemcsak Lord Byron műveit fordítottam olaszra: Byron, Opere Scelte (1993, Milano, minden évben újranyomták a Lord verseit, jól jött mint zsebpénz!), hanem számos magyar költőt is (Sárközy Péter professzor sugallatára), Adytól Kosztolányin át József Attiláig.
A szerelem és szex csodálatos meg valósításairól írtam egy regényt, a Don Giovanni innamoratót (Milano, 2003), az évben, amikor Milánó városa kinevezett a milánói Casa della Poesia alelnökének, ahol országos és nemzetközi felolvasásokat, előadásokat és kulturális vitanapokat tartottunk kétszer hetente.
1989 óta sokszor visszajöttem Magyarországra, fesztiválokra, versfelolvasásra, egyetemi előadásokra a szegedi József Attila Egyetemen és Pesten, az ELTE-n. Én, aki nem vagyok egy hívő ember, a Dunában látom az istenemet, tőle származom és hozzá húz vissza a lelkem-szívem.
A versfelolvasásokon a világban azt mondják, hogy Budapesten született olasz költő vagyok. Mint európai a Duna fiának érzem magam.
Bár mindent próbáltam megtenni, amit tudtam, egy Ady-vers jut most eszembe, mert úgy érzem magam, mint Ki elveszti harcát (a vers címe: A Dicsőség Titka):
...............................
Sok nagy szándékomból,
Jaj, semmi se sikerült,
Jaj, semmi se sikerült.
...............................
De egy belső, „titkos” hang azt mondja, hogy ez az érzés a tipikus magyar pesszimizmusból ered. Isten, áldd meg a magyart!
