NAPÚT 2007/10., 94–96. oldal
Tartalom
Köves József
könyvkiadó, író, újságíró
Németh László
bútorkészítő
Koncz Gábor
színész, rendező (Mezőkeresztes, 1938. július 8.)
Engem elsősorban a mostani válság foglalkoztat, ez az értékválság. Értéktelen emberekkel van tele az újság. Régebben, amikor bemutattunk egy darabot, tizenöt újságban írtak róla. Most a kritikust az érdekli csak, hogy „Gabikám, mikor váltál?”, meg effélék. Volna az embernek egy újságírómentes övezet az életében, de nem hagyják, hogy legyen. Ha nekem azt mondja valaki húsz-harminc évvel ezelőtt, hogy ilyen lesz a világ, nem hiszem el. Azt hittem, hogy egyre jobb lesz, azt vállaljuk el, amit éppen akarunk, válogathatunk. Ma ez nem így van. Nem panaszkodom, nekem egy gramm aranyam nincs, nekem az arany a zab, amit a lovaimnak adok. Ilyenekre költök: sportra, motorcsónakra, síelésre, egy fillért nem gyűjtök, elvből. De lehetetlen, hogy 143 filmfőszerep után ide jut az ember, hogy el kell vállalni, majdnem mindent, hogy ne legyenek gondjai. Elsősorban nem is csak anyagi kérdés ez, inkább erkölcsi. Most négy színházban kilenc főszerepem van, ennek a felét én rendeztem, tehát mondhatom, hogy azt csinálok, amit szeretek, azt vállalok el, amit akarok. De az a szörnyű, hogy nincs is olyan színház, ahová vágynék. A fél életemet a Madáchban és a Vígben töltöttem el, akkor mindenki oda vágyott, most nincsen ilyen színház.
Jól érzem magam, hogy azokkal az emberekkel dolgozom, akiket szeretek, akikben megbízom. Lényegében azt rendezem, amit akarok, az utóbbi években csak irodalmi gyöngyszemeket, én nem kísérletezem. A színésztársadalom ma válságban van, és ez egyáltalán nem személyi kérdés. Nincs rálátása az embernek: ezer kis színház kis nézőtérrel avantgárd darabokkal kísérletezik. Én nem szeretem az avantgárdot, a lila dolgokat, az amatőrizmust. És ezekre van komoly állami támogatás. Nem tudom, hová csöppentünk, nézhetetlenek a filmek, amiket egymásnak megszavaznak, kiosztják, hogy ma te, holnap én. Ezek nem időtállóak. Milyen szerencse, hogy volt idő…
Az én negyvenéves munkásságomhoz nem lehet hozzányúlni, az van, benne lesz a lexikonba ötven év múlva is. Nem azért, mert benne voltam az X. Y.-show-ban, hanem mert nagy formátumú hősöket játszottam el. Talán az irodalom szinte minden nagy személyiségét eljátszhattam, és olyan színészekkel, akik meghatározóak voltak, nagyágyúk mellett. Ezek tanáraim voltak, később kollégáim, és nagy jutalom, hogy tőlük tanulhattam a szakmát. Ez az egyetlen, amit szabad lopni, ezt a fajta szakmai tudást, amit igyekeztem is megszerezni. Sulyok Mária volt a beszédtanárom; kiváló mentorom volt Vámos László, Ádám Ottó és Várkonyi Zoltán – utóbbi kettő tanította a mesterséget. Két teljesen ellentétes személyiség, és mindegyiktől a jót kellett ellesni, ellopni. Ezt én, azt hiszem, meg is tettem.
Ma ez máskánt van, a lányomat például ezért nem is adtam a Színművészetire. A rangja egyre lejjebb süllyedt – erre egyetem lett belőle… Vannak még néhányan, akik megérdemlik, hogy tanárkodjanak, de hát a legtöbbjük velem együtt felvételizett, és a második felvételiig nem jutott el négy év alatt – kirúgták őket. A tehetséget nem lehet megtanulni, az vagy van, vagy nincs. A szakmát lehet, de azt is csak a tehetségesebbje tudja elsajátítani.
Mi nem tudtunk a színházcsinálással foglalkozni, annyit dolgoztunk: egyik filmből, darabból a másikba. Olyan világba csöppentünk, ahol az érték a pénz. Az én szememben az semmi. Annyi kell belőle, hogy az ember jól éljen.
Attól tartok, hogy már nem lesz módom változást látni. Sokat kell várni még rá. Az értelmiség hallgat. Hihetetlenül értelmes emberek vannak, néha kapnak szót, lehet is hallani. Hát miért nem ilyenek vannak fent? – kérdeznéd. Vannak, de az értelmiség vegetál.
A televíziónak lenne talán a befolyásoláshoz ereje, de nem teszi, ami van, az borzalom.
Az embert megtalálják a szerepek. Két éve felhívtak, hogy játsszam el az Egerek és emberekben Lennie-t, ami először meglepett, de később nagyon megszerettem. Erre is nagyon büszke vagyok, de például ott van az Édentől keletre, amiről kiderült, hogy még nem került színpadra. Polgár Andris barátommal írattam adaptációt, végül nagy sikere lett. Az emberek a mai napig nosztalgiáznak a szép, a romantika után, a becsület után. Még akkor is, ha a becsület ma nem divat. Nekem ez nagyon fontos, és tudom, hogy ez idővel kamatozni fog.
Szeretek élni, a szó szoros értelmében, szeretem a vidéki embereket, mert ott még megvan a becsület csírája. Ott is kezd kihalóban lenni, ahogy az ország elfelejt dolgozni.
De hát ebben az országban kell élni, ez a hazánk. Olyan, mintha neked lenne a legrosszabb gyereked az osztályban, de mégis neked kell mentegetned, hiszen te vagy az apja. Így vagyok én ezzel az országgal is. Sok rosszat elmondok róla, de ha más bántaná, akkor első lennék megvédeni. Érte haragszom, nem ellene.
Nagyjából az ars poeticámat mondtam most el, azt, hogy mit szeretek, mire vágytam, és mi fáj. Nem panaszkodom, mert életem célját elértem. A mezőkeresztesi parasztgyerek elérte azt, hogy nyomot hagyjon maga után. De nincs az asztal alatt a lábam, életem végéig szeretnék dolgozni. Ez például nagy vágyam, hogy munka közben, a színpadon menjek el. Nem ágyban, párnák közt. Megnéztem a Törökugratót, le lehet-e kocsival ott száguldani. És le lehet. Lehet, hogy egyszer felhívom a tévét és szólok, hogy jöjjenek, fél óra múlva lesz mit látni… Szóval, még a halálom sem lenne hétköznapi. Egész életemet úgy éltem, hogy más voltam, bár nyitott vagyok az emberek felé, de abban a pillanatban, ha valaki át akar verni vagy sumákságot látok, akkor megölöm. Apám engem úgy indított el a faluban, hogy „Fiam, ha megdobnak kővel, szúrd vissza vasvillával.” Matyó vagyok, ez volt a mi filozófiánk, és én így is éltem egész életemben. Nem bocsátok meg, nem felejtek. Ugyanúgy gyűlölök, mint szeretek; és talán várok egy jobb kort. De csodák nincsenek. A személyi igazolványomban akkor is benne van, hogy mennyi idős vagyok, ha elvesztem. Szívesen elveszteném, de az benne marad. Két gyönyörű lányom van, akik jó úton vannak az életben, de ők is tiszták, naivak. Kicsit féltem őket, mi lesz, ha én már nem leszek, mert a szemem azért mindig rajtuk van. Fiam nem lett, de a lányok megígérték, hogy a Koncz nevet nem adják oda, és ha fiuk lesz, az első lesz Gábor. Mert visszamenőleg háromszáz évre ki tudjuk mutatni, hogy az első fiú mindig Gábor volt, és az volt az úr a családban, rá volt bízva a nagycsalád, a rokonság.
Jól megy a könyvem, szimbolikus maga a cím is (Kaszkadőr nélkül), valóban kaszkadőr nélkül dolgoztam mindig, mert rendkívül hiú vagyok, nem bírnám elviselni, hogy azt más csinálja, nem is engedem ott elvágni a filmet. Szimbolikus, mert mikor tizennyolc évesen Pestre jöttem felvételizni, egy embert sem ismertem, protekcióról szó sem volt. Ma már a világ sokkal bonyolultabb lett. A lányom megtiltotta, hogy a továbbtanulásában bármilyen protekciót keressek, de hát ő még akkor nem tudta, hogy ez a világ milyen bonyolult, mennyire nem tiszta. Nagyon nehéz hősöket találni. A hős ma nem divat, mert az egy naiv, tiszta ember. Ez a világ ilyet nem igényel. Nehéz szerepet osztanom. Például a Kakukkfészekben tíz éven át játszottam McMurphyt, aki egy csodálatos tiszta ember. Vagy a Liliom. Ezek voltak életem nagy alakjai. Ezeket szerettem, ezeket a tiszta szívű, igaz vagányokat, akikben mindent el lehetett játszani a férfitól a humorig. Amikor szerepet osztok, nehéz megtalálni a hős típust. Olyat nem nevel az élet sem és a főiskola sem, a színészet sem. Aki adja és aki kapja a pofont, olyanból van rengeteg, vagy aki lesi a verekedést, de az engem nem érdekel. Az érdekel, akinek van száz eurója, be akarja váltani, és nem megy egyik asztaltól a másikig, hogy ki ad érte többet, hanem bemegy az OTP-be, és azt mondja: tessék beváltani. Hülye, de ettől tudja eljátszani az Othellót, ettől tiszta.
