NAPÚT 2007/10., 85–86. oldal
Tartalom
Szarka István
gépészmérnök, gépjármű-szakmérnök
Ócsai Károly
szobrász
Czegő Zoltán
író, költő (Bukarest, Románia, június 18.)
(Fázódva, lármafa mellett.) Az idő, ami már elmúlt, az idő, amiből még valamennyi van hátra, az késztet óhatatlanul számvetésre. Meg az itt-ott jelentkező nyavalyák a testben s a teremtésre rendelt lélek magasságában. Néha úgy is vagyok, hogy elvetem magamtól a számvetés óráját: ne vigyen el semmit erőmből.
Egyéb vetésre kell az energia, még akkor is, ha annak a vetésnek nem leszek aratója, ahogy eddig is mások aratták le, amit vetettem, boronáltam. És a kenyerem javát sem én ettem meg ám, de mások.
Újabban ismét éjszaka írok, mert úgy hitetem magammal, hogy így nem hallatszik be a csürhe csörtetése. Meg hát rossz alvóvá lettem többek között, és ha már ébren s éberen, akkor dolgozni.
Ha azt számítom, mennyi publicisztikát írtam és milyen szép könyörgésekkel, akkor megborzongok: érdemes volt? Mennyi időmet vette s vitte el a legkülönbözőbb lapok komponálása?
Húsz éve dolgozom Magyarországon, ott, ahol a legszemetesebb magyar nyelvet beszélik lapok, rádiók, televíziók. És annyit sem értem el, hogy nemzedéket ejtsen bár egyik is generáció helyett.
Akkor meg minek bolondultam?
Hatvanöt éves koromban regényírásra adtam a fejem, kibeszélésre kortársaim mélységes mély hallgatásában és jól jövedelmező aluvása mellett. Megírtam három regényt: epikában hátha könnyebb találkozni s találkoztatni az olvasóval?
Azon főemlősök közé tartozom, amelyeknek sikerült élve kijutni Budapestből. Na nem úgy, hogy vidéken vásároltam házikót a csönd és madarak, fák kedvéért. Nem, eladtam a pesti panellakást, abból. Helyette.
Az utóbbi években találkozókon sokszor jut eszembe elmondani szigorúan Szabó Lőrinc versét, a Különbékét. Amelyikért a kommunista urak szinte felakasztották, de aztán csak éheztették.
Egyszer majd tényleg. El fogom mondani. Nemcsak a két gyermekem és két gyöngyszem unokámért és miatt.
Két országban éltem, egyikben ötvenet, másikban húszat, egyik sem volt igazán hazám.
Két rendszerben éltem a két országban, mindkettőt gyűlölöm. Az igazság könyörgő koldusa és hirdetője voltam mindkettőben, és ma, hetven esztendő után sem vagyok képes elhinni, hogy igazság pedig nincs, nem adatik meg népemnek.
El ne feledjem mondani azt is, hogy magyar költő, író voltam Magyarországon, ebből kifolyólag szegény s nincstelen, ki él még valahogy Magyarországon, megvetett magyarként, az uralgók akarata szerint. Ez volt, ez van, s hogy ez meddig lesz, nem tudhatom.
Ha nagyon egyedül akarok lenni – kell! –, Simone Weil csodálatos Jegyzetfüzetét olvasom, Nemes Nagy Ágnest, na és azt a Nagy Lászlót, akit egyáltalán nem idéznek…
Mindennel számot vetettem. Hazám és nemzetem ügyeit látom kuszáltnak és leginkább kilátástalannak. A saját maradék életemben csak amaz időpont zavar, az a mikor is? Merthogy nem szeretném, ha amaz óra után, valamikor jönnének rá, hogy hiszen már rég nem is élek a székemben, vagy az ágyamon, a borom mellett.
Áldást szeretnék adni Áronkára (nyolcéves) és Marcikára (nyolchetes), de erre képtelen vagyok, akár esőhívásra. Hetven évemből összesen ötöt voltam talán boldog, ha igen. E szavamért meg ne nehezteljenek volt feleségeim. És volt egy fél házasságom is. Isten úgy akarta, megtudjam ám, hogy voltam és voltunk.
Sosem gondoltam – persze fiatalon –, hogy ilyen kortársak ilyen olcsó irodalmában leszek ámuló. A magyar irodalom történetében soha ilyen szolgalelkű, önmagát gyilkoló sáv nem volt, mint ez a mai, tizenhét esztendő alatt. Azok a tehetségek, amelyeket a szabadság ilyen-olyan szelleme teremtett és küldött, a szolgaság és főhajtás lidércfiguráivá levének.
Jegyzem ide egy négysorosom, illik:
Gyöngyös kedvem rendre kifosztották.
Olyanná váltam, mint Magyarország.
Elföldeltek. Magyar eget látok.
Fényes legyen a ti országlástok!
