NAPÚT 2007/10., 83–84. oldal
Tartalom
Engelmayer Ákos
etnográfus, újságíró, diplomata
Czegő Zoltán
író, költő
Szarka István
gépészmérnök, gépjármű-szakmérnök (Székesfehérvár, 1938. június 13.)
Hetvenkedem. A magyar nyelv szépsége, hogy e szónak kettős értelme van. Az alapértelme: dicsekvés, kivagyiság, a másik az ember korára utal.
Dicsekedni nincs okom, mert hogy a hetedik ikszet megértem, nem érdem, hanem genetika, vagy szerencse? Azt hiszem, mindkettő, de főleg Isten adománya.
Furcsa érzés hetvenévesnek lenni. El sem hiszem, mert lélekben ma is ifjoncnak érzem magam. Ha jó tánczenét hallok, szívesen táncra perdülnék, a strandon fejest ugranék, és el sem tudom képzelni, hogy ne tudnék még mindig szaltózni, mint tornászkoromban.
De jön a BKV-ellenőr, és kijózanít. Rám néz, és nem is kéri a jegyet. Bosszantó! Ilyen öreg lennék?
Bizony!
Antal napján születtem Székesfehérvárott, vitéz dr. Szarka Géza és Woditsch Ilona ötödik gyermekeként.
A 13-as szám a babona szerint szerencsétlen szám, viszont anyám elmondása szerint burokban születtem, ami azonban az álmoskönyv szerint szerencsét jelent. Azt gondolom, ez utóbbi kísérte végig életemet.
Amikor születtem, még béke volt, de amikor 1944 szeptemberében iskolába mentem, már háború. Nagyon is valóságos! 1944. szeptember 19-én éjszaka Székesfehérvárt bombatámadás érte, a házunk is találatot kapott. Menekülnünk kellett. A házat, amelynek óvóhelyére behúzódtunk, szintén lebombázták. Hála Istennek, az egész család túlélte.
1956 októberében elsőéves egyetemista voltam. A forradalom alatt többet voltam az utcán, mint otthon. A véres csütörtököt azért éltem túl, mert bátyámmal későn érkeztünk a Parlament előtti tüntetésre. A sortüzeket az Alkotmány utcában hasalva éltük át. Másnap a budai rakparton, a Szilágyi Erzsébet téren bámészkodtam, amikor Pestről egy tank átlőtt. A fejem felett süvítettek el a lövedékek, és csapódtak be egy Fő utcai épületbe. Életben maradtam.
A szeptember 19-e számomra egyébként is nevezetes dátum. 1964-ben ezen a napon született meg első gyermekünk, István, és 1994. szeptember 19-én rúgtak ki a Technika Külkereskedelmi Vállalat vezérigazgatói székéből.
Az első dátum a családi életem kezdete, a második az aktív karrierem vége.
Mi köze a két eseménynek a szerencséhez?
Az első nem szorul magyarázatra. A második annál inkább.
A rendszerváltozás fordulatot hozott életemben.
1990 februárjában, amikor Antall József, aki akkor az MDF elnökeként miniszterelnök-jelölt volt, a Műszaki Egyetem „K” épület nagy előadóját zsúfoltságig megtöltött műszaki értelmiségieket arra kérte, hogy támogassák az MDF politikáját, megalakítottuk a Mérnök-Technikus Fórumot, melynek egyik vezetőjévé választottak.
A rendszerváltást követően belevetettem magam a politikába. Neveltetésem – apám is, anyám is mélyen hívő, hazafias gondolkodású ember volt, középiskoláimat Pannonhalmán végeztem – arra késztetett, hogy a szovjet megszállás megszűntével nekem is tennem kell valamit a hazám, nemzetem érdekében. Elfogadtam a meghívást az Ipari Minisztériumba, és kiléptem a munkahelyemről, az Olajtervből, ahol főmérnökként és osztályvezetőként több beruházást, többek között a zsanai gázmező termelésbe állítását, a Dorogi Hulladékégető felépítését és beüzemelését sikeresen levezényeltem.
Az Ipari Minisztériumban a hadiipari főosztályvezető helyettese, majd a Hadiipari Hivatal elnökhelyettese lettem. A Hadiipari Hivatal megszüntetése után, 1993-ban kineveztek a Technika Külkereskedelmi Vállalat vezérigazgatójává, azzal a megbízatással, hogy az akkor még állami vállalatot alakítsam át részvénytársasággá. Az rt.-vé alakítás feltételeit 1994 tavaszára megteremtettem, de a választásokon nyertes MSZP-nek más elképzelése volt a Technika vállalat sorsát illetően, a részvénytársasági bejegyzés így nem történt meg, engem pedig felmentettek.
Sic transit gloria mundi – gondoltam akkor.
De ismerve a vállalat későbbi történetét – a vállalat későbbi botrányaitól hangos volt a sajtó, és a céget fel is számolták –, úgy ítélem meg, hogy a Gondviselés ismét velem volt, mert azóta független emberként, felszabadultan élhetem életemet.
Szakmámban dolgozom ma is, szemlélem három felnőtt, sikeres gyermekem életét, és figyelhetem hét unokám fejlődését.
Feleségemmel, Eszterrel 44 éve élek – legalábbis szerintem – boldog házasságban.
Hogy boldog, elégedett vagyok-e? Ami a magánéletemet illeti, igen. Ami azonban az országban a nemzettel történik, az aggaszt, azzal nem vagyok elégedett. Optimizmusom mégis töretlen.
Számvetést még nem készítek. Ráérek arra, ha megöregszem.
