NAPÚT 2007/10., 64–66. oldal
Tartalom
Janáky István
építész
Tordy Géza
színész, rendező
Tóth Sándor
táncművész, koreográfus (Bukarest, Románia, 1938. április 29.)
Gyermekkoromban orvos szerettem volna lenni. A második világháborúban átélt borzalmak után, a sok halált látva az volt az érzésem, hogy ha orvos vagyok, segíthetek a szenvedő embereken. Aztán az élet mindent másképp rendezett el.
Az ötvenes évek társadalmi körülményei ezt a tervemet meghiúsították. Utólag azt gondolom, másképp voltam kódolva genetikailag. Erdélyi székely családból származom, apám egy kis székely faluban, Énlakán született. Ha a helyzet másként alakul, valószínűleg én is ott látom meg a napvilágot, vagy legfeljebb Székelykeresztúron, esetleg Székelyudvarhelyen. De a sors akaratából végül Bukarest lett születésem adminisztratív helyszíne.
Szüleim 1940-ben Budapestre települtek át, én nagyszüleimnél maradtam, Kézdivásárhelyen, majd 1943-ban velük együtt költöztem Budapestre, pontosabban Pestszentlőrincre, a XVIII. kerületbe. Itt jártam óvodába, majd a háború befejezése után itt végeztem el az általános iskolát, és itt kezdtem el gimnáziumi tanulmányaimat. Anyám varrónő volt, apám női szabó. Apám a háború után a fogságból hazatérve dolgozni kezdett mint kisiparos. A szövetkezetek megalakulásakor konok székelyként nem volt hajlandó beadni az ipart és belépni a szövetkezetbe, így én mint kisiparos gyermeke „egyéb” származású lettem. (A gyerekeket akkor származásuk szerint különböztették meg: munkás, paraszt, értelmiségi, klerikális, osztályidegen és egyéb.) Így csodával határos volt, hogy a gimnáziumba felvettek, igaz, csak a reál tagozatra, bár én a humánra szerettem volna menni, de az egyetemre való bekerülésemnek semmi esélyét nem láttam. Azt viszont láttam, hogy a sportolóknak nagyobb lehetőségük van az érvényesülésre, mint a jó, de nem kitűnő tanulóknak.
A véletlen azonban közbeszólt és segített. Apám egyik pesti megrendelőjén keresztül eljutottam egy belvárosi balettiskolába, ahol kevés volt a fiú, és sok a csinos kislány. Jó izomzatom, adottságom miatt kérleltek, hogy kezdjek balettet tanulni. Megpróbáltam, megtetszett, ügyesnek bizonyultam, és tanárnőm, Ács Vali (aki Nádasi Ferenc-növendék volt) javaslatára jelentkezni mertem az Állami Balettintézetbe, ahol kilencéves szakmai képzés volt (ma Táncművészeti Egyetem). A felvételinél nem számított a származásom, csak az adottság, az akaraterő, a képesség. Arra gondoltam, hogy ez lehet az egyik kitörési pont az életemben, hiszen láttam, hogy a művészek, a sportolók különleges helyzetet élveznek az akkori, az ötvenes évek társadalmában. Felvettek! Így otthagytam a XVIII. kerületi gimnáziumot az első három osztály után, és gyökeresen más életet kezdem. Nem jártam iskolába, csak a szaktantárgyakat tanultam, gyakoroltam, öt év alatt elvégeztem a kilenc év szakmai anyagát. 1956-ban az Operaház balettegyütteséből sok táncművész végleg külföldre távozott, így pótolni kellett a táncosokat. Ösztöndíjas lettem a Magyar Állami Operaház balettegyüttesénél, és magánúton leérettségiztem. Ezen évek alatt hatalmas színpadi tapasztalatra tettem szert az Operaház és az Erkel Színház színpadán a havi 20-28 előadással. Köszönettel tartozom Kálmán Etelka, Bartos Irén, Lőrincz György, Merényi Zsuzsa, Roboz Ágnes és Harangozó Gyula balettmestereknek, tanáraimnak, akik hittek bennem és segítették pályámat.
Az életem úgy alakult, hogy átszálltam egy másik vonatra, amiről nem tudtam pontosan, hogy hova visz, csak robogott velem, és olyan idegen és új tájakra vitt, melyeket még életemben nem láttam. Éreztem, ez az utazás egy nagy verseny, itt csak az lehet boldog, aki első vagy az elsők között van. Megértettem, hogy akarni, dolgozni, szenvedni kell, és ha fáj valami, akár fizikailag, akár érzelmileg, azt láthatatlanná kell tenni. Mindezekért korán kárpótolt a színpad öröme, a siker. 1956 után az Erkel Színházban felújították a János vitézt, én a huszártáncban szerepeltem, hetyke bajuszt ragasztottak rám, de még így is én voltam a legfiatalabb huszár. Ezért engem ért az a megtiszteltetés, hogy bevihettem az óriási magyar zászlót az Erkel Színház színpadára. Amikor a zászló megjelent a színpadon huszárok kíséretében, a közönség felállt, állva tapsolt a magyar zászló megérkezésének. Csak hosszú-hosszú percek után tudtuk folytatni az előadást. Persze hogy boldog voltam, hogy én lehetek a zászlótartó, de azt is éreztem, hogy sokan irigyelnek ezért.
Láttam, tanultam, dolgoztam, és – mint kicsit kívülről érkezőnek – sok mindenben más volt a véleményem a kialakult értékrendről. Mögöttem volt egy nehéz, de álmokkal és reményekkel teli gyermekkor. Amikor apám kisgyermekként bicskát adott a kezembe, és azt mondta, „Faragj, fiam!”, én nem kérdeztem, hogy mit és miből, hanem faragni kezdtem, és egyre ügyesebben, mindenben láttam lehetőséget. Kifaragtam álmaimat, vágyaimat. A táncművészetről is másképp kezdtem gondolkodni, mint környezetem, és egy jó, de talán a legjobb pillanatban megismerkedtem Eck Imrével, a már nem fiatal táncossal, de fiatal koreográfussal. Érdekes módon nagyon hasonlóan gondolkodtunk a táncművészet jövőjéről. A Várban sétálva csodáltam a régi építészet gyönyörű alkotásait, és közben kitaláltuk, megálmodtuk a táncművészet egy másik, új útját, a Pécsi Balettet. 1960-ban, amikor az évfolyamom végzett, Eck Imre már mindent megszervezett, és megalakulhatott a Pécsi Balett, az ország első „vidéki” balettegyüttese, amely alkotóműhelyként dolgozva, sajátos tartalmú, különleges táncstílusú baletteket alkotott. Ebben a különleges világban boldognak és szabadnak éreztem magam. Először mint táncos arattam sikereket, később koreográfusként is bekapcsolódtam a balettegyüttes munkájába, és 1969-től 23 évig mint balettigazgató segítettem az alkotóműhely munkáját, ahol Eck Imre volt a művészeti vezető haláláig. 42 évet töltöttem el jóban-rosszban, de soha fel nem adva a célt ebben a semmihez nem hasonlítható műhelymunkában. Ez volt az egyetlen állandó munkahelyem pályám során az operaházi ösztöndíjas éveket leszámítva. Ebből a biztos hátországból jártam be a világot táncosként, koreográfusként, igazgatóként.
A már majdnem leélt hetven év most visszavitt őseim szülőföldjére. Az elmúlt napokban érkeztem vissza Erdélyből, ahol minden emlékem helyét bejártam, ami fontos volt számomra. A volt családi házat Énlakán, ahol most rokonaim élnek. A hegyeket, a havasokat, a városokat, Kézdivásárhelyen megtaláltam nagyszüleim lakását, a református házban (ma a helyi rádió működik a lakásban), a lépcsőházat, a pincét, a hátsó lejárót. Meghatódva emlékeztem családomra, amelyből egy unokatestvérem él még, és persze az ő leszármazottai. Ez az egyhetes kirándulás volt a vágyam, ez volt az én hetvenedik születésnapi ajándékom önző módon a magam számára.
Most visszatérve otthonomba, feleségem, gyermekeim és négy unokám szerető ölelésében élvezem a remélem, még hosszú, hátralévő éveket. A színházzal, a balettel nem szakítottam, de befejeztem. „Megírtam” a Pécsi Balett történetét egy különleges kiadványban, az első 45 év történelmét, a többi az utódok felelőssége. Jelenleg is közéleti szerepet vállalva tevékenykedem, dolgozom Pécstől nyolc kilométernyire, egy kedves, szépen fejlődő kis városban, Kozármislenyben, ahol tizedik éve vagyok képviselő. Nyolc évig a kulturális és sportbizottság elnökeként, jelenleg a település alpolgármestereként dolgozom a városért, az ott élő emberekért, remélve, hogy hasznos tudok lenni közös céljaink elérésében, a nyugodt, boldog jövő megteremtésében.
De Pécs városa és szellemisége, valamint a Pécsi Balett megszületése és létezése marad életem legmeghatározóbb élménye és tényezője.
