NAPÚT 2007/10., 58–60. oldal
Tartalom
Baranyay András
képzőművész
Felföldi Anikó
színész
G. Márkus György
politológus (Budapest, 1938. április 25.)
Hét évtized számomra (is) hét rendszerváltást hozott, s születési-„genetikai” okokból e változások közül nem egy beleszólt túlélésembe is… Nem kezdhetek egy vallomás jellegű életrajzot egyszerűen azzal, hogy szüleim foglalkozása ez vagy az volt, általános iskolai tanulmányaimat itt vagy ott folytattam. Egy hónappal születésem után meghozták az első zsidótörvényt, s szüleim válása azzal is egybeesett, hogy édesapámat munkaszolgálatosként besorolták a később „mozgó vesztőhely” néven elhíresült – több mint megtizedelt – századba. Szülőházamra, majd kabátomra sárga csillag került, anyámat deportálták, engem nagyszüleimmel a gettóba hurcoltak.
Emlékszem még, amikor a Klauzál tér szélén egy árpádsávos azzal fenyegetett: akinél értéktárgy van, azt helyben felkoncolják. Én meg remegő kézzel előszedtem hátizsákomból egy kis zöld ébresztőórát, és odaraktam az értékek közé. Később kiszöktettek a Munkácsy Mihály utcai vöröskeresztes házba, ahonnan karácsonykor az összes gyereket visszaterelték a gettóba. S azt egy valószínűtlen véletlennek köszönhettem, hogy nagyszüleim rám találtak s nem a Duna-parton végeztem.
Felszabadulás után azon a Klauzál téren keresztül mentünk haza, ahol százasával-ezresével voltak felpolcozva a gettó halottjai. Hogy ez így volt, azt könyvekből tudom. A kép egyszerűen törlődött memóriámból. Azt viszont nem felejtem el, hogy hazaérkezésemet követően sokáig nem voltam hajlandó a lakásból kimozdulni: utcaundorom van, mondogattam.
Még az iskola se kezdődött meg, én már lelkes kommunista voltam. Amikor választásra került sor, ott volt az én voksom is. Szegény nagyanyámat bekísértem a szavazófülkébe, s nem hagytam addig békében, amíg a kommunistákra nem szavazott. Bölcs nagyapám a polgári demokratákra voksolt.
Apám nyitotta meg a város első éttermét. Kezdetben barteralapon működött: aki hozott tojást vagy tűzifát, az kapott meleg ételt. Később szovjet tisztekkel lépett kapcsolatba, s üzleti kapcsolatuk azzal végződött, hogy rászegezték a géppisztolyt… Így került aztán a salzburgi menekülttáborba. Életét egy Los Angeles-i magyar zsidó gettóban fejezte be, angolul alig tudott kommunikálni, s miután Hungarian Restaurant kísérletei sorra csődöt mondtak, élete végén havi ötszáz dollár pincérnyugdíjból tartotta el magát.
Anyám is visszajött, újra férjhez ment. S miután én egyre több hátrányát éreztem X származásomnak, odaálltam egyszer mostohaapám elé: „Jenő bácsi, tessék engem örökbe fogadni.” Jenő bácsi ugyanis anno bádogossegéd volt. Előttem, úgy tűnt, megnyílt a karrier útja: munkásgyerek lettem.
Problémák azért adódtak. Hatodikos voltam, amikor egy péntek délután értem és még egypár osztálytársamért eljött a rendőr, s bekísért a „gyermekvédelmi osztályra”. Kedden egy ávós tiszt egyesével kihallgatott minket. Azon kettős tényállásból kiindulva, hogy 1. egy-két srác lebukott, mert detektoros rádió építéséhez telefonfülkékben „gyűjtöttek” alkatrészeket, 2. voltunk egypáran, akik néhányszor eljártunk az amerikai követség kulturális központjába, mert ott klassz zenét lehetett hallgatni és klassz rajzfilmeket nézni, megalapozott gyanúra jutottak. Arra ugyanis, hogy az amerikai követségen bujtották fel az Érsek utcai hatodikos-hetedikes srácokat a rendszerellenes szabotázsra… Valahogy aztán feladták ezt az elképzelést, s bennünket már csak az igazgató vont felelősségre. „Igazgató elvtársnő, én csak az angolt akartam gyakorolni” – védekeztem. „Fiam, te oroszul tanulj és ne angolul…” Ennek köszönhetem talán, hogy országos versenyeket nyertem oroszból… Persze azért angolul tovább tanultam, és a németet is elkezdtem.
Aztán eljött az 1956-os esztendő… Helyezést értem el a Rákosi Mátyás tanulmányi versenyen és egy másik országos pályázaton. A nyár egy kalandos NDK-s jutalomutazással telt el (Komoróczy Géza tavaly beszámolt róla ugyanitt, a Napútban). Október 23-án elsőéves kínai–angol szakos diákként lelkesen vonultam fel a Parlament elé. Estére minden összezavarodott bennem… Szinte naponta változott a világképem. Hol forradalmárként éreztem, hol féltem (a forradalomtól is). Diákszerelmem a Corvin-közben lakott, s telefonon kaptam a híreket a harcokról „alulnézetből”…
November 4. megdöbbentett. Hívtak rokonok, induljak el velük. Később nekivágtam, de Győrbe érve nem akartam a „transzporttal” szállodában éjszakázni. Elmentem unokahúgaimhoz – s hajnalban lekéstem a teherautót. Így aztán a disszidálás elmaradt (unokahúgaim viszont néhány hónap múlva kivándoroltak).
Végül megmaradtam reformkommunistának. Egy-két kanyar után a nyolcvanas években a Társadalomtudományi Intézetbe kerültem, az akkori idők – pártfennhatósága dacára – legliberálisabb légkörű kutatóhelyére. A nyugati szociáldemokráciát kutató csoportban dolgoztam. S nem csupán irodalmat olvastam, hanem a német Friedrich Ebert Alapítvány, no meg az Ostpolitik jóvoltából valódi szociáldemokratákkal találkoztam. Ott ebédelt mellettem naponta éttermi sorban állás után Willy Brandt, pár méterrel odébb Herbert Wehner olvasott. Hamburgban a Die Zeit székházában két óra hosszat beszélgethettem Helmut Schmidttel. S egyszer csak rádöbbentem: túl a reformkommunizmuson, a Marx-hívőségen szociáldemokrata lettem. S aktívan, írásban, tettel részt vettem a történelmi szocdem párt újraszervezésében. Az MSZMP-ből kiléptem, s vártam, hogy napokon belül állásomból is kirúgnak. Aztán fülemhez jutott, hogy akkori igazgatóm, Aczél György egyenesen dicsekedett: nálunk még egy szocdem is dolgozik.
Még az 1990-es választási pártlista 44. (!) helyére is feltett Petrasovits Anna… Belepillantva a szocdem párt(ok) belső életébe, eufóriámat elkeseredés váltotta fel…
Maradt a politika helyett a politológia. S talán maradandót is alkottam. Már 1990-ben (a választások előtt) leírtam azokat a politikai törésvonalakat, amelyek azóta is érvényeseknek bizonyultak. Azt hiszem, elsőként elemeztem a közéletünket meghatározó kultúrharcot, a kulturális törésvonal dominanciáját a politikában. Sokáig párton kívüli baloldalinak éreztem magamat. Ma már megkérdőjelezem a bal-jobb kategóriák értelmét. A politikatudomány művelőjeként csömöröm van a magyar politikától.
Egy lányom és két lányunokám van, s ők, mármint az unokák, remélem, fel sem fogják majd nagyapjuk perspektívátlanságát, félelmeit, kudarcait.
