NAPÚT 2007/10., 55–56. oldal
Tartalom
Forrai Eszter
költő
Baranyay András
képzőművész
Csire Gabriella
író, újságíró, szerkesztő (Marosújvár, Románia, 1938. április 21.)
(Tört cserepek egy vázaképhez)
Mézesmál – nagyapám legjobb szőlője a muskotályt érlelő napos hegyoldalban sütkérezett. Felvinc volt földet-szőlőt művelő anyai őseim szülőhelye. Aranyosszék hajdani pallosjogú városa rég községgé szerényült. Mióta egybeolvadt a románok lakta Veresmarttal, neve Unirea – Felvinc.
Vigadó – a község piacterén, a Kolozsvárról Nagyenyed felé tartó országúton emelkedik Felvinc legpompásabb épülete, melyben apai nagyapám szállodát, vendéglőt, kaszinót, mozit működtetett. De én be se léphettem álmaim palotájába. A háború a Vigadót is kifosztotta, megcsúfolta. Egyetemista voltam már, amikor táncolhattam a gyönyörű bálteremben, jóval később pedig a Művelődési Házzá alakult épület földszintjén, a könyvüzlet kirakatában Az anyám és én című, frissen megjelent antológiámat pillantottam meg.
Maros – a fűzfák szegélyezte, egykor tutajokat úsztató folyó választja el az egymással szemező két települést: Felvincet és Marosújvárt. Születésemkor édesapám a belga Solvay Társaság szódagyárában dolgozott. De már híre-hamva sincs a helynek, ahol 1938. április 21-én világra jöttem: a beomló sóakna szívta be szülőházamat a kis bányaváros régi központjával együtt.
Donát pásztor – szüleim negyvenben Kolozsvárra jöttek. Édesapám, aki Bethlen Gábor kollégiumában tanult Nagyenyeden, majd Kolozsváron szerzett oklevelet az elektrotechnikai főiskolán, a Villamos Műveknél kapott állást. Így történt, hogy a „magyar világban” cseperedtem óvodássá. A Rákóczi úti óvodába menet nap mint nap rácsodálkoztam a Donát-szoborra. Az első monda, amellyel megismerkedtem, az önfeláldozó pásztorról szólt, aki megmentette a várost a török cselvetéstől. Azt is tudtam, hogy Donát éjjelente megelevenedik, s a Szamos vizébe meríti korsaját. Míg szomját oltja, jól körülnéz: nyugalmunk fölött őrködik. Amikor megkezdődött Kolozsvár bombázása, s vörös pokollángok nyaldosták az óvóhely boltíves kőfalát, egyre csak azt ismételgettem: „Donát most is vigyáz!” Úgy is történt. Amikor udvarunkat elhagyták a be- és kivonuló csapatok, hazatérve mindent a helyén találtunk. Csak az én ágyamat fúrta át a kardélesre csorbult üveg, amikor a légnyomás kitörte az ablakszemeket.
Művész utca 11. – ezt a lakcímet írtam nevem mellé első elemitől. Innen rajzottam ki a „hóstáti akadémiának” csúfolt elemi iskolába, ötödiktől pedig a Király utcai Leánylíceumba, érettségi után pedig a Bolyai Tudományegyetem épületébe, a régi Marianumba. Millió elfoglaltságom volt. Hatéves koromtól tanultam zongorázni a Konzervatórium zeneiskolájában, tornaedzésekre a Brassai Sámuel fiúlíceum tornatermébe jártam, a sportklubba. Nyáron strandoltam, úsztam, télen a sétatéri korcsolyapályán nyüzsögtem. Színház- és operarajongóként nem volt előadás, melyet ne néztem volna meg többször is, név szerint ismertem minden színészt és énekest. A könyvtárakat egyetemistaként kezdtem bújni: rengeteget olvastam. Ott volt a kari könyvtár és ünnepélyes csöndjével a nagy Egyetemi Könyvtár, de az Akadémiai Könyvtár akkoriban még iskolai könyvtárakban elkülönített részlegei is megnyíltak előttünk. Mégis az töltött el leginkább örömmel, hogy az egyetem Egressy Gábor nevét viselő színjátszó körének a tagja lehettem. Színielőadásainkon és szavalóestjeinken zsúfolásig telt az Arany János utcai épület díszes aulája. Első honoráriumomat a kolozsvári rádiótól kaptam, szavalataimért. De a cenzúra súlyát is ekkor éreztem először: Áprily-estünket a premier előtti napon lefújták.
Házsongárd – sétahely volt számunkra a temető, de panteon is, melyet 1956-ban, halottak napján csoportosan jártunk be, hogy gyertyát gyújtsunk nagyjaink hantjainál. Szentgyörgyi István, Janovits Jenő, a színművészek nyughelyétől haladtunk föl a krizantémos, gyertyavilágos sírok között Brassai Sámuel emlékoszlopához. Nagy kerülővel, a Dsida Jenő kriptájától lefelé szállva kötöttünk ki Reményik Sándornál. De akkor már nemcsak a diákság állta körül a sírt. Hátunk mögött gumibotos rendteremtők zárkóztak fel, sápadt haraggal.
1959-ben a Babeş–Bolyai Egyetem állította ki magyar nyelv és irodalom szakon szerzett diplomámat. Költő tanárunk, Szabédi László még megpróbálta feltartóztatni a robogó történelmet, s a vonat elé vetette magát.
Turpi és a hold – huszonegy éves koromig éltem Erdély szívében. S bár öt évtizede bukaresti lakos vagyok – ide kötődik szerkesztői, újságírói tevékenységem és itt születt harminc kötetem is –, lélekben kolozsvári maradtam. Novellistaként indultam, végül a gyermek- és ifjúsági irodalomnál kötöttem ki. Meséket, karcolatokat, novellákat, regényeket, mesejátékokat írtam a kicsiknek és a gimnazista korosztálynak. Legkedvesebb alakom a kisfiamról mintázott Turpi. Ő ihlette a a többi közt a Turpi meséit, a Turpi és Világjáró Kópé meg a Turpi Lak című meseregényt. Irodalmat és tudományt ötvöző köteteim társszerzője férjem, Csire József (Bűvös dalnok. Mesélő hangszerek) és fiam, Csire Gábor (Csillagregék. A 12 állatövi csillagkép; 9 bolygó meg 1 Nap. Naprendszerünk; Bambuszka. Állatregék). Munkásságom sajátos területe az eposzátdolgozás: a görög, a szanszkrit, a finn, a sumér eposzok korszerű „regényesítése” (Odüsszeusz, a vándor, Trója, Ráma és Szítá csodálatos története, Kalevala messze földjén, Gilgames álmai stb.). De hadd említsem meg a csokorba szedett, újramesélt Mátyás-anekdotákat is (Itt járt Mátyás király. Kis történetek a nagy királyról) és Elek Apó Cimborája című antológiámat, amely a Kisbaconban szerkesztett rangos gyemeklap, a feledésbe merült Cimbora (1922–29) irodalmi anyagának színe-javát foglalja kötetbe.
Mondanivalóban, tervekben nem szűkölködöm. Talán a külső és belső cenzúra megszűnése miatt, de az is lehet, hogy szüretelésre int az ősz. Csak azt tudom, hogy kétéves unokám, Apor azt mondja a verébnek: „madárka”, és megilletődve néz fel az égboltra: magyarul nevezi meg a román fővárosban a holdat.
