NAPÚT 2007/10., 45–46. oldal
Tartalom
Weeber Klára
képzőművész, szobrász
Devich János
gordonkaművész
Granasztói György
történész (Budapest, 1938. március 28.)
A hivatalos önéletrajzok eredendő gyengesége abból adódik, hogy az adatok a szerző bemérését szolgálják. Megfigyelési technikákhoz kell alkalmazkodni, amelyek mesterkélt fontosságot tulajdonítanak bizonyos tényeknek, de írás közben habozik az ember, hiszen, mondjuk, az érettségi vizsga annak idején nem úgy volt fontos, ahogy a reá vonatkozó kérdés sejteti. Diplomát is szereztem, adat van rá, de nem emlékszem, mikor adták oda, és azt sem néztem meg soha, mi van beleírva. Másrészt az életrajz mint önvallomás is bizonytalan műfajú, sőt hasonlóan mesterkélt, mert ilyenkor az alany maga rak össze, jól-rosszul, valamilyen eszközt, amely majd megmutatja a többieknek, hogy életútja során milyen fontos dolgok történtek is vele valójában. Ilyenkor azt kell végiggondolni, mi lehet fontos, amiben persze benne van a nekik meg a nekem. Jóllehet, ha nézem a folyót vagy a patakot, amint úgy folyik előttem, miként az én életem, ugyan hol van benne a fontos? Tényleg kimerhető-e onnan pohárral, vödörrel? Olvasom, hogy a biográfia műfaja átalakulásban van, most éppen senki sem tudja, mi teszi az életrajzot.
Ezen a napos, őszi délelőttön, közel a hetvenhez, az jut eszembe, hogy mindig MTK-drukker voltam, aminek mára a jelentősége egyébként óriási mértékben csökkent. Az ötvenes évek első felében, mint tudjuk, volt idő, amikor az MTK-t Bástya SE-nek, majd Vörös Lobogónak hívták, a Kispest eközben Honvéd lett, a Ferencváros, mivel az élelmiszer-ipari szakszervezet csapata lett, a Kinizsi nevet kapta stb. Minden meccsen kinn voltunk, a Népstadionból mindig a Stefánia (akkor Vorosilov) úton jöttünk hazafelé, egyszer a sarkon, a Thököly útnál, kaptam egy nagy hurkát a hátamra kardlappal, mert barátom, a Laci megkérdezte a lovas rendőrt, lesz-e lovasbemutató. Valamikor, talán ötvenötben, kupameccsen, zuhogó esőben nagyon „elvertük” a belgrádi Crvena Zvezdát, tócsákban állt a víz a füvön, Sándor Csikar úgy lőtt egy gólt, hogy több métert csúszott háton fekve és a talpával tolta be a labdát a kapuba. Sándor Károly volt az egyik legnagyobb zseni, akit valaha láttam.
Két nap múlva apám, kezében az újsággal azt kérdezte széles mosolygással, hogy kinn voltam-e a kupameccsen. Hát persze, ömlött az eső. „Na akkor ezt hallgasd meg!” – mondta, és felolvasott egy viccet:
Egy öreg bácsi látja a Stefánia úton a stadion felől érkező tömeget, belevegyül, és azt kérdezi:
– Meccs volt?
– Igen.
– Kik játszottak?
– A Vörös Lobogó és a Crvena Zvezda.
A bácsi a füléhez emeli a kezét és azt kérdezi:
– Kivel játszott a Crvena Zvezda?
Apám nem tudta abbahagyni a nevetést, „ez van az újságban”, hajtogatta. Sokszor gondolok apámra most is, a poén nem volt annyira jó, mitől tetszik ez neki annyira, kérdeztem akkor magamban. A konyhaajtóban álltunk, a vörös lobogó és a crvena zvezda felhozott valamit, amiből ő értett valamit, de én jóval kevesebbet.
Most idősebb vagyok, mint ő volt abban az időben, már tudom, hogy a fiataloknak távolról sincs mindig igazuk. Tetszett neki, és kész. Nagyon finom ember volt, egyre jobban szerettem volna örökölni a jó tulajdonságait, de közben azt is akartam, hogy ne legyen olyan nehéz az életem, mint amilyenre az övé és a nemzedékéé sikeredett. Ez utóbbi sikerült is. Stefánia út, meccsek, változó nevek, amelyek ugyanazt takarják, ugyanazok a szavak, amelyek mögül elfogy a jelentés, az apám, amint, ritka alkalom, nevet, méghozzá rázza a nevetés, a hólyaghurutos korcs kutya, amely, néhány perccel később derült ki, a viccolvasás közben megint eláztatta az előszobaszőnyeget, ezért egy héten belül elajándékoztuk.
Legyen önvallomásom a mellékelt fénykép és az aláírásom. Kedvem lenne hozzátenni, hogy mindkettő hamis.
