NAPÚT 2007/10., 18–19. oldal
Tartalom
Hézső Ferenc
festőművész
Bakonyi Péter
vívó, informatikus
Bakó Endre
újságíró, irodalomtörténész (Derecske, 1938. február 5.)
Móricz Zsigmond szerint az emberrel tízéves koráig minden lényeges dolog megtörténik. Ezt én magamra vonatkoztatva úgy módosítanám, hogy majdnem minden. Az egykori Bihar vármegye legnyugatibb községében születtem. Ott látta meg a napvilágot a kitűnő ifjúsági írónő, Bakó Ágnes is, de nem vagyunk rokonok. Az én családom oda csak ideiglenesen telepedett, s 1943-ban, amikor én ötéves voltam, Debrecenbe költözött. Így aztán néhány derecskei emlékfoszlánynál egyéb nem maradt a tudatomban. Eszmélkedni Debrecenben kezdtem, ahol ma is élek. A felnőttvilághoz fűződő első emlékeim közé tartozik a gettó, amelynek a Csokonai utcai bejárata közel esett hozzánk, a Borz utcához. Amikor arra tévedve érdeklődtem a fegyveres őrtől, hogy kik vannak odabent, s mit csinálnak, a katona (vagy csendőr?) jóindulatúan azt tanácsolta, menjek haza, nem nekem való dolgok ezek. 1944. június 2-án már negyven éven felüli apám katona volt, s mi a ház kis pincéjében éltük át a borzalmas napot, amikor az amerikaiak megszórták Debrecent irgalmatlan mennyiségű bombával. Ez volt az egyetlen nap, amikor félelem tartott béklyóban, az is édesanyámtól és több mint tíz évvel idősebb nővéremtől ragadt rám, ők sírva, remegve imádkoztak, miközben a város távoli részére, főképp a nagyállomásra ledobott bombák detonációi megremegtették a mi kis pincénket is. Egyébként az egész háborút a gyermeki öntudatlanság biztonságában éltem át. Édesanyám úgy határozott, hogy menekülésre fogjuk a dolgot. Előbb a Nagyrébe melletti Pernyéspusztára mentünk, ahol idősebb nővérem (tanítónő) férje a gazdaság főintézője volt, majd amikor a szovjetek Nagyváradot ágyúzni kezdték, édesanyám úgy döntött, Budapestre, pontosabban Rákoscsabára masírozunk, a keresztszüleimhez. Amikor megkezdődött Budapest ostroma, lovas kocsin menekültünk a fővárosból, és Passauig meg sem álltunk. Valahol Ausztriában Micskei ezredes egységéhez csatlakoztunk, s velük együtt estünk amerikai fogságba. (Honnan volt lovas kocsink és hogy estünk fogságba, ez mind kitüntetett történet a családi legendáriumban.) Ott láttam először néger katonát, s azt, ahogy az erdőből kísérik a feltartott kezű, megadásra kényszerített fiatal német katonákat. Nem tagadom, igazságérzetem, mint mindig, a gyengébbek, ezúttal a legyőzött fiatalok felé húzott, csak később tudtam meg, hogy a Hitler-jugend tagjai voltak, akik a végsőkig kitartottak.
A passaui lágerből amerikai katonai vonat szállította haza a menekülteket, s a Keleti pályaudvaron szembesültem először a felszabadító szovjet hadsereg harci moráljával: egy nő sikoltozva szaladt a csomagja után, amit egy szovjet katona elzabrált. Mire 1945 novemberében hazaértünk Debrecenbe (a vonatok nem jártak rendszeresen), édesapám már visszatért: megúszta a hadifogságot, de nem volt hova mennie, mert egy család beköltözött a lakásunkba. Édesanyámnak hetekig kellett a városi hivatalba járnia, amíg a lakás felét visszakaptuk, a „nyugatosok” megbélyegzéssel együtt.
Életre szóló élményt a Fazekas Gimnáziumban kaptam magyartanáromtól, Nagy Jánostól, aki hagyott maga után néhány irodalmi és nyelvészeti dolgozatot is. Tóth Árpád volt a kedvenc költője, de a megengedettnél Babitsot is nagyobb óraszámban tanította, beszélt Szabó Dezsőről, Sinka-, Áprily-, Reményik Sándor-verseket szavalt, Szabó Lőrincre is ő irányította a figyelmem. Az ő hatására lettem irodalomtanár. Igaz, legális úton nem vettek fel, de ő (egyetemi előadó lévén) 1957 februárjában „becsempészett”, s így nem kellett évet veszítenem. Ma is őrzöm az akkori dékán, Kálmán Béla nyelvészprofesszor levelét, amelyben értesít, hogy „szoros kivételképpen” helyet biztosít számomra a kar hallgatói között. 1958-ban már letettem az alapvizsgákat, amikor a minisztériumból megkaptam 1956 nyarán feladott fellebbezésemre a választ: sajnálattal értesítenek, de nem áll módjukban kérelmemet kedvezően elbírálni. Ennyit a bürokráciáról, meg arról, hogy talán szerencsém volt a mellőzéssel. Ki tudja, a forradalom hevében mibe sodródtam volna bele – habár sokáig veszteségnek éreztem, hogy azokban a lázas napokban a megyei kórház anyagbeszerzője voltam!
Tanár lettem, majd kulturális újságíró, közben „elkövettem” néhány kritikát, tanulmányt, elsősorban az Alföldben (amelynek tíz éven át egyik rovatvezetője voltam), kisebb mértékben a miskolci Napjainkban – de vajon kinek van fogalma arról, hogy mit kell(ett) egy vidéki újságírónak gürcölnie? Ennek ellenére sikerült néhány nagyobb tanulmányt összehoznom, egyikkel le is doktoráltam. Hogy, hogy nem, egyszer csak azon vettem észre magam, hogy a debreceni (Tóth Árpád, Gulyás Pál, Kiss Tamás stb.) és a bihari irodalom (Sinka István, Nadányi Zoltán, Dutka Ákos stb.) specialistájaként tartanak számon. Könyveim, dolgozataim főleg velük foglalkoznak. Ezeket már jórészt az utóbbi nyolc évben, nyugdíjasként írtam. Tettem egy rövid kitérőt az újságírói pályáról: 1988-ban a minisztérium megbízásából én alapítottam a debreceni Csokonai Kiadót. Úgy kerültem bele, mint Pilátus a krédóba, de ennek felidézése megint messze vezetne. Amikor Németh Miklós kormánya módosította a sajtótörvényt, minek hatására azonnal négyszáz könyvkiadó támadt, visszamentem a helyi laphoz, immár főszerkesztőnek.
A XX. század második felében, az úgynevezett létező szocializmusban a szellem embere csak megalkuvások árán tudott megélni, pláne boldogulni. Ártatlanok, néhány ismert ellenálló, másként gondolkodó kivételével, csak a csecsemők voltak. Épp ezért napjainkban számomra a leginkább visszataszító jelenség a „hősök” özönlése.
