NAPÚT 2007/10., 16–17. oldal
Tartalom
Török Gyula
ökölvívó, edző
Bakó Endre
újságíró, irodalomtörténész
Hézső Ferenc
festőművész (Hódmezővásárhely, 1938. január 26.)
Apám eredeti foglalkozása szerint cipész-csizmadia, anyám háztartásbeli, később bérelszámolóként dolgozott. Az általános és a középiskolát szülővárosomban végeztem. Négyen vagyunk testvérek, én vagyok a legidősebb. A háború utáni ínséges évek leszűkítették a városszéli mezítlábas gyermekek életterét. Az utcán népes csoportokban a fél várost becserkészve gyűjtöttük az élményeinket. Az ötvenes évek társadalmi szövetébe szervesen épültünk be képességeink szerint. Játszópajtásaimtól eltérően korán nekiláttam a rajzolást, festést és az olvasást gyakorolni, birtokba venni. Gimnazistaként bekapcsolódtam a város szellemi életébe, melynek ekkor kisugárzási pontja a múzeum volt Gallyasi Miklós igazgató irodalmi és művészeti érdeklődése jóvoltából. Vásárhely az alföldi hagyományokat képviselte a képzőművészet palettáján. Tornyai János, Kurucz D. István, Kohán György és a Képzőművészeti Főiskoláról letelepedett fiatalok e hagyomány folytatását szavatolták. A Vásárhelyi Őszi Tárlaton mint jelentős országos kiállításon tömörültek azok a művészek, akik a hivatalos kultúrpolitika ellenében a népi-nemzeti kultúrát megőrző ábrázoló piktúrát vallották magukénak. Ezzel a szellemi háttérrel kerültem fel 1957-ben Budapestre, a Képzőművészeti Főiskolára. A főváros számomra ismeretlen közeg volt. Mint vidéki gyerek nehezen tájékozódtam az ismeretlen, más karakterű emberek között. Kollégistaként szenvedélyes viták kereszttüzében kerestem helyemet az éledő ifjúsági mozgalom keretei között. Az 1956-os forradalom eseményeinek elvarratlan szálai bonyolították kapcsolatainkat mindennapi döntéseink vállalásában. Első mesterem a főiskolán Papp Gyula volt, aki a Bauhauson Paul Klee tanársegédjeként új szellemiséget villantott fel mint új pedagógiai gyakorlatot. A harmadik év zárása után Domanovszky Endréhez kerültem, aki a főiskola rektora volt és ekkor a legünnepeltebb festő. Az elkövetkező két évben kapcsolatunk sajnos nem volt felhőtlen. Párhuzamosan a tanári szakot is felvettem szüleim elvárását is szolgálva. Az ötödik év végén mesterem nem adott lehetőséget, hogy tovább maradhassak a mesterképzésre. Sikeres államvizsgám után így 1962-ben festő- és tanári diplomával visszatértem szülővárosomba, szüleimhez. 1963-tól Makón szakkörvezetést vállaltam, és sikerült itthon Vásárhelyen két külvárosi általános iskolában óraadóként rajzot tanítanom. 1964-ben kineveztek végleges státusszal, és így a tanári pályám különböző szinteken nyugdíjba vonulásomig folyamatos volt. 1964-ben megnősültem. Feleségem Mónus Rozália, aki szintén felvételizett a főiskolára, de a szerencse elpártolt tőle, és így egészségügyi pályára ment. Negyven évig dolgozott odaadóan, segítőkészen, hivatalos elismerés nélkül. 1964-ben megszületett Endre, majd 1967-ben Emese nevű gyermekünk. 1966-ban meghívtak tanárnak a Bethlen Gábor Gimnáziumba, ahol volt tanáraim mint kollégák lettek munkatársaim. A színes és gazdag szellemi légkörben sikerült gyorsan beilleszkednem. Tíz évet töltöttem ebben a nagyszerű tantestületben teljes pedagógiai szabadsággal kísérletezve a rajz tantárgyon belül. Pedagógiai munkámmal párhuzamosan rendkívüli munkakedvvel festettem és műveltem a képzőművészet különböző műfajait (kerámia, tűzzománc, mozaik, gobelin). A murális feladatok foglalkoztattak. Folyamatosan kialakítottam egy önálló festői nyelvezetet. Tudatosan építettem fel egy programot, mellyel rendszeresen szerepelek a Vásárhelyi Őszi Tárlatokon, Budapesten és más városokban, országos és egyéni kiállításokon belföldön és külföldön egyaránt. Részt veszek pályázatokon. 1966-ban egyenes megbízásként egy hat négyzetméteres gobelint és 1984-ben 2×9 négyzetméteres mozaikot készítettem. 1974-ben SZOT-díjat, 1975-ben Munkácsy-díjat kaptam. Nyaranta rendszeresen jártam művésztelepekre, és sikerült megtekintenem néhány jelentős külföldi múzeumot is. 1975-ben ismét megkerestek és hívtak Szegedre a Tanárképző Főiskola rajz–művészettörténeti tanszékére. Hívásukra igent mondtam. Ezzel a lépéssel szélesebb lehetőségem nyílt kamatoztatni korábbi pedagógiai kísérleteim eredményeit a rajztanárképzésben és a korszerű vizuális nevelésben. Ezen a körön belül végigjárva a szakmai hivatali utakat 1982–1992 között tanszékvezetőként és 1984–1987 között főigazgató-helyettesként szerveztem a napi oktatás gyakorlati és elméleti feladatait. 1996-ban, 35 éves pedagógiai tevékenységem után, a Bokros-csomag nyomán saját döntésem alapján nyugdíjas főiskolai tanárként kerültem ki a piacgazdaság számomra nem kívánt forgatagába. Művészi munkásságomnak ez a történelmi váltás sokat ártott. Megcsappantak kiállításaim, lényegesen kevesebbet dolgozom, és szétbomlott az a társadalmi modell, melyben címzettek voltak a számomra ismert emberek. Elvékonyodott az a karakteres szellemi baráti kör, amely szellemi háttérként segítő és inspiráló közegem volt. A megváltozott körülmények ellenére az állami mecenatúrát helyettesítendő magánvállalkozások folytán rendszeresen járok nyári és nemzetközi művésztelepekre, ahol alkalom nyílik teljesítményeinket összemérni és gondolatainkat kicserélni. Alkotóként és nyugdíjas pedagógusként visszatekintve fél évszázad történelmi váltásaira felmerül a kérdés, mennyiben sikerült hiteles válaszokat adnom nemzeti kultúránk változásai közepette a megőrzésére és megújítására, krónikásként sikerült-e a lényeges dolgokat megjelenítenem. Az év többi részében feleségemmel sok munkával, jó kedvvel gondozzuk kertjeinkben a gyümölcsfákat és a virágokat, és örömünkre hat fiúunokánk révén kapcsolódunk be nemzetünk fenntartásába, gyarapodásába.
