NAPÚT 2007/8., 131–134. oldal
Tartalom
Dörgő Tibor
Szabó Lőrinc közelében
Bereti Gábor
Egy jó regény belső árnyai
Kié ez a nap?
„A regény az, amelybe megfelelő közvetítéssel szinte minden belefér, aminek értelme van az életben, sőt, az is, ami első vagy talán második pillantásra is értelmetlennek, egzaltáltnak, zavarosnak látszik. A jó regényben végezetül minden a helyére kerül, és mindig felmerülnek újabb kérdések és kételyek, amelyek újabb regények születését várják.” Így nyilatkozott Gion Nándor egy 1993-as beszélgetés alkalmával, amikor a regény műfajáról kérdezték. Talán ezek az egymásból következő kérdések és kételyek szülték a méltán híressé vált regényegyüttest, melynek első darabja 1973-ban jelent meg Virágos katona címmel, és amely csak közel tíz évvel később kerülhetett a magyarországi olvasók kezébe. Az író ezt követően a kötetet további három művel bővítette, így láthatott napvilágot 1976-ban a Rózsaméz, majd 1997-ben a már Magyarországon írt Ez a nap a miénk, és végül 2002-ben a regényfolyam utolsó darabja, amely az Aranyat talált címet kapta. A szerző eddigi hagyományához igazodva, Latroknak is játszott címen a Noran Kiadó gondozásában ez évben a tetralógia egy kötetben került kiadásra, ez pedig kellő alapot szolgáltat arra, hogy a műveket ne csak egyenként, de együttesen is értelmezzük. Ezt a négy regény kronológiája is alátámasztja, hiszen a cselekmény 1898-ban indul, és az 1950-es évek környékén fejeződik be.
A Gion-művek befogadástörténetének áttekintésekor találkozhatunk olyan megközelítéssel, amely kifejezetten az időrendet, illetve az ehhez kapcsolódó valós történelmi események regénybeli megjelenését, majd a helyszínül szolgáló Szenttamás, a bácskai régióhoz tartozó község különböző nemzetiségeinek együttéléséből fakadó konfliktusait emeli ki. Szenttamás olyan vajdasági terület, amely a huszadik század során ötször él meg hatalomváltást, miközben hol egyik, hol másik nemzetiséget sújtják az éppen aktuális háborúk, a kitelepítések, az elrettentésül szolgáló megtorlások. Ezek a tények már önmagukban elegendőek ahhoz, hogy a történetalakításban kiemelkedő helyet kapjanak, és a történelmi regény tradíciójához is illeszthetőek legyenek a művek.
Olyan írások is születtek, melyek a dél-amerikai szerzők műveivel rokonítják Gion Nándor prózáját, elsősorban a Virágos katonát, és ebből következően a mágikus realizmus irányzatához sorolják. Az elemzések legfőképpen a sajátos realista ábrázolást tartják mértékadónak, amelyben azonban nem a tényleges valóságábrázolás, hanem a mítosz, illetve a legenda megteremtésének metaforái kapják a nagyobb hangsúlyt. Ezt a képet árnyalhatja egy kitétel, miszerint a történetek valamilyen okból kifolyólag mégsem válhattak teljes mértékben mítosszá, és ebből következően Gion Nándor a mágikus realizmus egy különleges formáját valósítja meg. Ferdinandy György többek között e jelenség okait kutatva, Gabriel García Márquez Macondója és Gion Szenttamása között vonva párhuzamokat, a következőket írja: „Miért van, kérdeztük, hogy a vajdasági Szenttamás helyett a kolumbiai Macondo lett az emberi magárahagyatottság, a perifériára szorulás világméretű szimbóluma? Talán azért, mert a provincializmus fullasztó levegőjét csak az tudja visszaadni, aki – túllépett a provincializmuson.” Ugyan Ferdinandy 1978-as cikkében számos további, a négy regényre egyaránt érvényes kijelentést tesz, ő csupán az első két művet vizsgálva jut ezekre a következtetésekre.
Bár a fontos szempontok kiemelésében eltérhetnek az elemzések, abban egyetértenek, hogy a könyvbeli karakterek mindenképpen említésre méltóak. A regényfolyamnak nincsen szokványos értelemben vett főszereplője, két figurát mégis ki lehet emelni: Rojtos Gallai Istvánt és Csoszogó Török Ádámot. Gyermekkoruk óta barátok, és bár időről időre összevesznek és szétválnak útjaik, valójában nagyon is erős a köztük lévő kapocs, hiszen mindketten kilógnak valamilyen módon a körülöttük élők közül. Természetük ugyanakkor igen különböző, Rojtos Gallai őseitől, pásztoroktól örökölt kívülálló és szemlélődő hajlamának ellensúlya Török Ádám tettrekész, és ezért örökké bajba keveredő életvitele. Míg Rojtos Gallai elsősorban érteni akarja a körülötte lévő világot, és mindezt a Kálváriadombról szemlélve véli elérhetőnek, addig barátja az életet ténylegesen megélni és irányítani kívánja. Bár sok irodalmi műben jelennek meg ilyen szereplők, akár együttesen is, az egyik legérzékletesebb módon Novalis értekezik e két embertípusról Heinrich von Ofterdingen című regényében: „Azok az emberek, akik szerzés-mozgásra, tevékenykedésre születtek, figyeljenek és éljenek meg mindent minél hamarabb. Nekik maguknak kell mindent üstökön ragadniuk, sok állapotot megállniuk, s lelküket valamiképpen fölvértezniük a tárgyak szétszóró sokfélesége s egy-egy helyzet benyomásai ellen; hozzá kell szokniuk, hogy hatalmas történések sodrában is marokra fogják és ügyesen kövessék céljuk fonalát. Nem szabad engedniük a csendes tűnődés hívásainak. Lelkük nem lehet magába fordult szemlélődő; szakadatlanul kifelé kell irányulnia, lennie kell az értelem serény, gyors elhatározású szolgálójának. Ők hősök, és köröttük viharzanak a történések, vezetésre s megoldásra váróan. Befolyásukra történetté válik minden véletlen; életük pedig szakadatlan láncolata figyelemre méltó, tündöklő, bonyolult és különleges eseményeknek. Másképpen áll a dolog, ama nyugodt, ismeretlen emberekkel, akiknek világa saját kedélyük; tevékenységük a szemlélődés, életük benső erőik szótlan képe. Nyugtalanság nem hajtja őket kifelé. […] Ők a költők […].”
Novalis szövegrészlete azért is érdemel nagyobb figyelmet, mert a hős és költő típusának megnevezésén túl azok irodalmi működésére is felhívja a figyelmet, vagyis arra, hogy a történetek tényleges alakításában a hősök vesznek részt, míg ezek értelmezésében a költők. A Latroknak is játszottban, úgy tűnik, ez a romantikus hagyomány íródik tovább, méghozzá sajátos módon, hiszen a hős, Török Ádám korántsem elfogadható erkölcsi szemlélettel rendelkezik, valószínűsíthető, hogy embert is ölt. Ugyanakkor ambivalens mivoltában is képes rá, akár narratív szinten értelmezve, hogy alakítsa a körülötte lévők életét, valódi cselekedeteket hajtva végre. Talán emiatt történhet meg, hogy halálakor Török Ádám szinte felmagasztosul, és egyfajta profán hősként távozik az élők sorából. A regény cselekménye innentől kezdve külső események bevonására hagyatkozik, így a kötet utolsó darabja, az Aranyat talált, már inkább kémtörténetként tartható számon.
Mindez korántsem jelenti, hogy Gallai István ne tudna tetteket foganatosítani, de költő-létének nem ez az elsődleges célja. Ő legfőképpen a Kálváriadombon időzik, ahol nyugodtan szemlélődhet, és kutathatja a Virágos Katona titkát, aki, bár a Megváltót korbácsolja egy képen, boldog. Ahogy a katona is kilóg környezetéből, úgy Rojtos Gallait sem érti a többi ember, és ugyanez történik Gilikével, az ábrándos kiskanásszal, aki magában motyog és az ujjaival játszik, miközben az általa megálmodott mesékben él. Gallai Gilikét nézve döbben rá, hogy a titok az idilli, kitalált világokban való élet. Hogy menekülés-e ez, vagy bizonyos dolgok jobb megértésének lehetősége, az olvasó értelmezésétől függ. Az azonban bizonyos, hogy Gallai elveszti e képességét, amikor visszatér a háborúból, a Virágos Katona már nem segít neki eljutni megálmodott helyeire: „Akkor már tudom: a Virágos Katona elment a Kálváriáról. Idejöttek ezek a nyomorult, jajgató emberek és elűzték.” Emberek eddig is voltak ünnepek alkalmával a Kálvárián, nyilvánvaló tehát, hogy a boldogság elvesztésének igazi oka nem bennük, hanem fájdalmukban keresendő, és Gallait is a háború tette képessé arra – más értelmezése szerint felnőtté –, hogy meglássa ezt a szomorúságot.
Kérdés lehet, hogy ez a fajta boldogság meddig tartható fenn, hiszen Gilike, aki a falu szemében mindössze a falu bolondja, eléri a boldogságot, mert teljes mértékben képes lesz átadni magát képzeletének, de ezért a földi életével fizet. Gallai tehát elszakad e kitalált világtól, és elkezdi élni a hétköznapi emberek életét: elveszi Krebs molnár lányát, az örökké dolgozó Rézit, házat szereznek, gyermekeik születnek, miközben Gallai próbálja megőrizni néhány darabját eltűnt életének, és ezt elsősorban hangszerével, a citerával tudja megvalósítani, annak ellenére, hogy a háború után szerzett karsérülése miatt már a hangszeren sem tud a megszokott módon játszani.
Gion Nándor regényegyüttesében nyilvánvalóan nagy szerepet kapnak a biblikus motívumok, de többnyire nem maradnak utalások szintjén, hanem olyan szövegkörnyezetbe kerülnek, melyekben a motívumok sajátos jelentéstartalmat kapnak. Ilyen lenne a már említett citerázás is, ami egyrészt a költői, művészi alkotással rokon, másrészt viszont több olyan megnyilatkozása is van Gallainak, melyek arra engednek következtetni, hogy a citerázás liturgikus tartalmakkal bír, és nemcsak akkor, amikor már elvesztette az álomvilágokat, hanem álmodozásai közben is: „Egyedül csak a vadlibát láttam, de tudtam, hogy rengeteg ember is hallgatja a zenét, messze lent, a pódium talpazata körül, ahová nem hatolt el a fény. […] És én sokáig muzsikáltam nekik, szerettem azt a fényesen kivilágított pódiumot a szikrázó korlátjával, a bearanyozott tollú vadlibával, és ahányszor csak elmentem oda, sorra vettem az összes létező hangszereket, és mindegyiken játszottam.” Gallai úgy gondolja, hogy muzsikálása mindenkinek szól, mert minden ember egyforma, amikor a citeraszót hallgatja, ideértve a gyermekeket is.
Török Ádám is az egyetemességet hirdeti, ennyiben rokon Gallaival, hiszen a börtönből kijőve azt állítja, hogy Isten mindenkit egyformán szeret. Nyilvánvaló, hogy a bibliai igazság egy lator szájából idézve, olyan fordulatra enged következtetni, melyet jelképes szinten leginkább a Kálvárián egyre feketülő Krisztus-alak és a fehéredő latrok jeleznek. Ezzel párhuzamosan talán nem is meglepő, hogy Török Ádám lesz az a figura, aki vállalja egy zsidó fiú elbújtatását, annak minden kockázatával együtt. Lusztig Mártont végül elhurcolják, miközben ő csak annyit mond, hogy „Szentháromság”. A tetralógia végére kiderül, hogy a zsidó család üzlete a Szentháromság téren volt, és a kincseket ott rejtették el. A bibliai tartalmak kiüresedésének példája ez, így vesztik el fokozatosan többletjelentésüket a szimbolikus tárgyak és cselekedetek is a regény folyamán.
Nem kizárólagosan a bibliához köthető rituális tettek kapnak fontos helyet a művekben, a baráti körben történő báránysütés, a kártyázások, a névnap ünneplése olyan rítusok, melyek a szövegek végére már Gallai István szerint sem olyanok, mint régen. Úgy tűnik, hogy akik életben maradnak, nem tudják megtartani a formák szentségét, a szimbolikus tartalmak egyre inkább profanizálódnak, vagy csak eleve olyan módon léteznek, és végül kiüresednek.
Az élhetetlennek tartott citerásfiúból cselekedni kényszerülő férfi lesz, és ezzel a világ rendje is megbomlik, hiszen hiába tudott a hős még valóban hősként távozni, ha szereplőpárjának, a költőnek el kell veszítenie álomlátó képességét, és a formák továbbmutató szerepében nem, csak azok megtartó erejében bízhat. Ezért is történhet meg a Latroknak is játszott utolsó lapjain, hogy a Rézi által adott pofonok valójában már senkit nem térítenek észhez.
(Gion Nándor: Latroknak is játszott. Budapest, Noran, 2007)
Dobás Kata