NAPÚT 2007/7., 147–151. oldal
Tartalom
Karol Wlachovský
Rekviem a magyarországi szlovák irodalomért
Anna Ištvánová
Resumé
Závadai szószedet
„Most tessék figyelni, mert nem mondom többször!” – szól ki regényéből az olvasónak Závada Pál, aki ezzel jelzi, hogy számít az olvasói aktivitásra és játékkedvre. Regényeinek heterogén szövegszövete a játéktér, az olvasó a játékos. A közös kaland azzal indul, hogy „csapdát” állít az interpretátornak. Mást mond, mint amit gondol. A bűvészhez hasonlóan azonban ő is figyelmezteti a közönségét: „Most tessék figyelni, mert nem mondom többször!” Ezzel azt mondja, hogy „csalni” fog, legyen résen az olvasó. Ellentétben viszont a bűvésszel, aki nem árulja el a trükköt, ő leleplezi magát. Igyekszik betájolni az olvasót. „Áruló” jeleket rejt el a szövegben, hogy segítse a jelentések kibogozását. Ehhez a „cselhez” folyamodik a párna, a fénykép, a méh, méz, mák szimbólumok újraértelmezésekor vagy a méhészet és máktermesztés ürügyén is. Fogadjuk el az író invitálását, és kapcsolódjunk be a játékba, mely segítségével bepillanthatunk a titokzatos závadai világba.
Závada Pál mindhárom regényében (Jadviga párnája, 1997; Milota, 2002; A fényképész utókora, 2004) a délkelet-alföldi szlovák hagyományok sorsával foglalkozik. Azt firtatja, hogyan lehet őket posztmodern korunkban megújítani és használatba állítani. Első regényében még szorosan kötődik a régihez, de már tájékozódik az új felől. A párna/napló/tradíció hatásköréből való kilépési kísérlete egyben saját paradigmaváltásának folyamatát is érzékelteti. A párna és a napló szimbólumok felülírásával a hagyományos irodalomfelfogással való szembefordulását is jelzi. A fiú (Misu) groteszk maszkjába bújva, önmagát álcázva, bravúros intertextuális tevékenységet hajt végre, amikor elvégzi a szülőktől örökölt naplószövegek „szétrendezési összerakását”. A Milotában már tudatosan vállalja fel az újat, a paradigmaváltással járó kockázatot. A szerkezet túlbonyolításával itt némileg túllő a célon. A regényt a szerkezet uralja, a cselekmény szinte csak ürügy a különféle fabulálási trükkök kipróbálására. Az író beslő vívódásainak eredményeként azonban feltárulnak a hagyománykezelés új lehetőségei. Az ősi szimbólumok, a klát(méhodu)–kaptár–méh–méz–mák dekonstruálódnak. Részeikre bomlanak, átrendeződnek, és ezzel mozgásba lendülnek, új jelentéseket generálva. A fényképész utókorában az előző két regény tapasztalatait kamatoztatja. A forma letisztul, a cselekményszövés egyszerűsödik, átláthatóbbá, követhetőbbé válik. Ebben a regényben a hagyományt a fénykép és az album testesíti meg. A fotó egy pillanat kimerevítése, a valóság egy szeletének fixálása, a szerzői szubjektum egyfajta világolvasata, mely szövegként is működhet. Véglegességet, időtállóságot, lezártságot sugall, állandó, stabil jelentést hordoz. Ha azonban figyelembe vesszük a fényképezés helyszínét – a délkelet-alföldi multietnikus település piacterét, mely a középpontot, a centrumot képviseli –, felmerül bennünk a gyanú, hogy itt is valami svindli van a dologban, Závada ismét mást mond, mint amit gondol. A fénykép épp az ellenkezőjét bizonyítja annak, amit első olvasatra gondolunk. Arra mutat rá, hogy nem létezik fix jelentés. Ez annyit tesz, hogy a fényképnek (mint az írás egy lehetséges fajtájának) is különböző olvasatai vannak. Az, hogy ki, mit tud leolvasni róla, az olvasói játékkedvtől és elvonatkoztató képességtől függ.
A következőkben tegyünk kísérletet a Jadviga párnája és a Milota regénycímek, valamint a Milotában szereplő néhány további vezetéknév értelmezésére, majd A fényképész utókora főszereplője (Koren) nevének interpretálására. A párna feminin szimbólum, mely a szövés, varrás, hímzés tipikus női tevékenység eredményeként jön létre, női attribútumok hordozója. Kellemes érzések társulnak hozzá: puha, lágy, meleg, pihentet, megnyugtat, biztonságot nyújt, gondolatokat és vágyakat ébreszt, titkokat rejt. Jelenti az anyát, de a szeretőt is. Az egybekelés, a nász jelképe, és utal az ágyra mint a férfi-nő egyesülésének helyszínére, az összetartozásra, az eggyé válásra. Jadviga párnája azonban már a nászéjszakán megcáfolja ezeket a hagyományos jelentéseket. Nem összeköt, hanem elválaszt és azt sugallja, hogy a teljes egyesülés egy másik emberrel lehetetlen. A párna Jadviga legféltettebb családi öröksége, legkedvesebb tárgya-társa. Az anyát, az otthon melegét jelenti számára. A házasságba való belépésével a házastársi kapcsolat hőfokának és minőségének mutatója lesz. Ennek függvényében különböző helyzetekben más-más funkciót tölt be, különböző jelentéseket vesz fel és különböző reakciókat vált ki tulajdonosából és környezetéből. A házaséletben játszott szerepe kapcsán két ellentétes pólusú jelentéssor rendelődik hozzá. Az intim szféra szeizmográfjaként jelzi Jadviga lelkiállapotát és szerelemre való hajlandóságát. A védekezés, hárítás, kitérés, elhatárolódás, visszautasítás, ritkán az elfogadás, megalkuvás, békekötés eszközeként uralja a férfi-nő kapcsolatot. „Édes Ondris, drága párnám” (Jadviga párnája, 252. o.), kedveskedik Jadviga férjének, s ezzel a mondattal elárulja, hogy nem szerelmet vár tőle, hanem odaadó anyai-apai-testvéri szeretetet, gondoskodást, megbocsátást. Ondris a párnával Jadvigát azonosítja. Ebben az összefüggésben a párna elmozdul központi pozíciójából, leválnak róla a Jadviga által hozzátársított értékek. Megkérdőjeleződnek biztonságteremtő adottságai, megsemmisülnek énerősítő funkciói. Ondris világában Jadviga párnája épp a biztonságfosztó körülményeket erősíti, melyek túlsúlyba kerülése a férfi személyiségének szétesését okozza. Ondris esetében a párna boldogtalan házasságának és Jadviga utáni reménytelen sóvárgásának a jelképe. A párna jelentése átvihető Ondris attribútumára, a naplóra is: „S ha becsukom a könyvet, ráhajtom a fejem, akár a keblére valamikor.” (Jadviga párnája, 57. o.) A szövegben összemosódnak és felcserélődnek a nemi szerepek. A napló mint maszkulin, a párna mint feminin szimbólum egymásba oltódik. Mindkettőt értelmezhetjük szövegként. A textus eredetileg szövetet jelent. A párna anyaga szövetből van, mely különféle fonalszálak egymásba bújtatásával jön létre, ami az intertextuális szövegalkotási stratégiára utal. A párnát úgy is lehet értelmezni, mint szövegek szövetét. Ondris naplójába Jadviga is beleír, majd bekapcsolódik a szövegek játékába az utód, Misu hangja is. A regény már a címben rámutat önmagára, a posztmodern szöveg születéséről is szól. Ezt a jelentést erősíti például Misu viszonya anyja párnájához: „Néha reggel vacsorázok és délben megyek aludni. Anyus vánkosára.” (Jadviga párnája, 437. o.) A dolgok megszokott rendjének a felborítása az elődöktől örökölt hagyományok átértékelésére irányul, ugyanakkor kifejezi a hozzájuk való ragaszkodást is.
Ha elvonatkoztatunk a konkrét cselekménytől, Jadviga párnájához való ragaszkodásában a családi örökség, a hagyomány, az ősök tisztelete jelét is felfedezhetjük. A párna a hagyomány megtestesítője és folytonosságának biztosítéka. Ez a jelentés kiterjeszthető a délkelet-alföldi szlovák tradícióra, az egyetemes kultúrára és az irodalomra is.
Már a Milota borítójának művészi kivitelezése is találóan ragadja meg és szignalizálja a szöveg gazdag értelmezési lehetőségeit és az ebből következő rejtelmességet. A múlt homályából felsejlő titokzatos női arc elmosódott vonásai régi fényképre emlékeztetnek. A regény címét képező szó köznévként ismert és használatos a szlovák nyelvben, jelentése: kedvesség. Závada Pál, élve a kétnyelvűség nyújtotta nyelvjáték lehetőségével, szlovák szavakba rejti a jelentésvariációkat. Jó példa erre a Milota regénycím, mely egyben a férfi szereplők vezetékneve is. A nyelvvel való játékos kísérletezést példázza a női főszereplő vezeték-, Roszkos és keresztneve, Erka. A Milota vezetéknév a milý (kedves, szívélyes) melléknévből képzett főnév, mely utal a milovať, milovať sa igére (szerelemmel szeretni; gyermeki/testvéri szeretettel szeretni; szerelmeskedni, szeretkezni), a milovaný/á (szerelemmel vagy szeretettel szeretett lény) melléknévi igenévre, a milenec/milenka (szerető) főnévre. A milovať szó eleve kétértelmű, jelentését csak a szövegkörnyezet pontosítja. Erka (az Erzsébet dél-alföldi szlovák becéző formája) nevének első szótagja az erósz-t (szerelem, érzéki vágyakozás) konnotálja, a Roszkos (rozkoš) pedig szó szerint a gyönyört, kéjt jelenti. Ezek a jelentések mind társíthatók a férfi szereplőkhöz és a női főszereplőhöz. A Miloták hozzárendelése Roszkos Erkához azt példázza, hogy nem léteznek egyértelmű, biztos, folytonos, törésmentes érzelmek, mint ahogy nem létezik koherens szubjektum sem. Az ellentétes érzések átszövik egymást, keverednek, kiegészítik egymást, egyszer egyik, máskor másik kerül átmenetileg győztes pozícióba. A Milota regénycím három férfi Erkához fűződő érzéseire utal. Milota Gyurka bácsi szimpátián alapuló mentori szeretetét azonban keresztülmetszi az apaság esélyének lebegtetése. Milota János a kialvó, Kohut Miska (szintén Milota, csak nem tud róla) az egoista szerelem hordozója. Erka mindkét szerelme esetében felmerül a vérfertőző kapcsolat lehetősége (Jadviga és Ondris esetében is), amennyiben mindhármuknak Gyurka bácsi az apja. A Milota, Roszkos, Erka jelentéstöbblettel rendelkező szavak alkalmazásával a szöveg rámutat önmagára és jelzi, hogy a szerelem, vágy, gyönyör, kéj motívumokkal nemcsak azt mondja, amit első pillanatban kiolvasunk belőle. A férfi-nő szerelmi kapcsolatát úgy is értelmezhetjük, mint az író-szöveg, szöveg-szöveg viszonyát, mely, hasonlóan a szexuális aktushoz, lehet termékeny vagy meddő. Milota Gyurka bácsi és Mucika ifjúkori titkos kapcsolatából gyermek született. A beteljesedés eredménye az új élet, a fiú, vagyis a mű és olvasója teremtő aktusának gyümölcse, a szöveg. Milota János és Roszkos Erka kapcsolata viszont meddő. Terméketlenek Erka öncélú örömszerző kísérletei is, melyekkel a szeretett férfi hiányát igyekszik pótolni. A meddő kísérletet az „ál-méhanya” szimbolizálja. Ezek a próbálkozások a szövegteremtés gyötrelmeire is utalhatnak.
A szlovák kifejezések atmoszférateremtő szerepük mellett, mint az előzőekben láthattuk, jelentésteremtő funkciót is betöltenek. Ebben az összefüggésben érdemes kiemelni a regényből a Cesznak, Cservák, Dobrák vezetékneveket, melyekkel az író párttitkárokat ruház fel. Cesznak a falu párttitkára, Dobrák a téesz lemondó, Cservák a választandó párttitkára. Nevük árulkodik jellemükről és a szövegben betöltendő szerepükről. Cesznak (fokhagyma) már nevében is összeférhetetlen Milota Gyurka bácsi kedvenc foglalatosságával, a méhészkedéssel. Köztudott, hogy a méhek nem tűrik a fokhagymaszagot. A Cservák nevet kis írói torzítással a červ/červík (féreg, férgecske) szóból alkotta az író. Szánalmas, lenézett, jelentéktelen embert jelent. Dobrák (jólelkű) nevével ellentétben éppen gonoszságáról közismert. A három név közül a Cesznak jelentésmezeje a legszélesebb. Alapjelentése, átható szaga, a méhek viselkedésével kerül összefüggésbe. A méhek és a fokhagyma kizárják egymást. Ez a tény továbbgördíti a jelentéslehetőségeket. A méh a regény szimbolikájában az írást, irodalmat is jelenti. Cesznakhoz ennek értelmében olyan tulajdonságok rendelődnek, melyek az irodalomról való egyfajta gondolkodást is kifejezik. Erre utal a következő idézet: „Teveled ezt megcsináltatták! Hogy jelentsél fel engem, mert hogy ugye a téesz csirketelepéhez bontásból, fillérekért szereztem olyan acélszerkezetet, amilyeneket különben egyáltalán sehol nem lehetett kapni. Te, mondom, ilyet nemcsak azért nem találnál ki, mert ahhoz túl együgyűnek születtél, hanem azért se, mert ijedősebb vagy annál. Együgyűnek? Hogy érted, hogy…? Együgyűen, egy ügyben hiszel.” (Milota, 40. o.). Az együgyű kifejezés, mely háromszor fordul elő az idézetben, többjelentésű. Szerény értelmi képességű, buta, félnótás a közismert jelentése, de a regényben újabb értelmek kapcsolódnak hozzá. Együgyűség = egy ügyűség = egy jelentésesség = egy jelentésű konzervatív irodalom. A Cesznak jelentése irodalomelméleti olvasatban a hagyományos gondolkodásra utal. Ezzel szemben az író nem riad vissza az újtól, még a rizikó esélye sem tántorítja el az eddigiektől eltérő formák, lehetőségek alkalmazásától. Az együgyű jelentése a cselekmény bonyolítása folyamán tovább szóródik. Az új párttitkár választása okán felmerül az egyes jelölés, egyhangú győzelem, egyetértés, a jövő egyedüli helyes útja. Ebbe az egyhangúságba Gyurka bácsi beleszól, s ezzel a többes jelölés felvetésével „megzavarja” az egységet. Mindez utal a pártállam demokráciát álcázó, egységesítő törekvéseivel való szembenállásra, ugyanakkor a régi irodalmi módszerek felülbírálására is. Az egyes jelölés az irodalom 1 ügyűségét, az egyedüli helyes út, az egy örök igazság illúzió voltának a túlhaladottságát érzékelteti. Závada a nevekkel is dekonstruálja a hagyományos gondolkodást és irodalmi felfogást. A neveknél maradva, továbbiakban folytassuk vizsgálódásunkat Korennel, A fényképész utókora című regényből.
A Koren (gyökér) kifejezés az éltető, tápláló erőt szimbolizálja. Lehet eredet is, ebben az esetben jelentheti a mintegy háromszáz évvel ezelőtt a Felföldről érkezett és a Délkelet-Alföldön gyökeret vert szlovák ősöket és kultúrájukat. Ebből a hagyományból nőtt ki a sajátságos alföldi szlovák kultúra, melyben ötvöződnek az együtt élő kultúrák elemei. A gyökér magában foglalja a nyelv, a szokások, a szellemi örökség elfogadását és továbbéltetésének szándékát. Koren Ádám nevének hagyományos jelentéseit a hagyományokhoz való ambivalens viszonyával cáfolja. A fiatalembert, a mai generáció képviselőjét Pozsonyban egy, a falujából kitelepült család ódon fényképész műtermében megszólítják Buchbinder fotós albumai. Rátalál a csoportképre is, melyen rajta van nagyanyja és gyermekkori anyja és apja. A szemüvegszár is a kép mellett lapul, mely a hajdani exponáláskor a földre esett. A fiatalember nyomon van. Megvan a nyomhagyó tárgy is, ami viszont megtalálásakor törli magát, nem lehet azonosítani. Ádám számára a fénykép mint a gyökerekhez visszavezető nyom megfoghatatlan marad. Bár megszólította a fotó/hagyomány, de kísérletet sem tesz értelmezésére. Hazacsempészte, mert ösztönösen megérezte, hogy valamiféle személyes köze van hozzá. Később megfeledkezett róla, és környezetében senki sem akadt, aki felhívta volna rá a figyelmét. Ez a mozzanat a hagyományok eltűnését és újrarendeződését jelzi. Ami egykor a középpontban volt, mára a perifériára szorult. A mai generáció lépten-nyomon szembetalálkozik a tradíció töredékeivel, de elmegy mellettük, nem veszi észre őket. A Jadviga párnájában a hagyományoknak még volt funkciójuk, használatban voltak. A Milotában már csak szilánkjaikban vannak jelen. Megkopva, egymásba íródva, gyakran félreértelmezve, de előfordultak. Egy-egy hagyományőrző mamóka vagy apóka kivételes alkalmakkor bemutatta őket a fiataloknak. A fényképész utókorában a hagyományok már csak a fotóalbumban, múzeumban, tájházban léteznek, s arra várnak, hogy valaki újraélessze őket.
Erre vállalkozik regényeiben Závada Pál, aki a jeltárgyakat azzal mozdítja ki jelenlegi passzív helyzetükből, hogy bevonja őket a cselekménybe. Ugyanezt teszi a szokásokkal és jelképekkel is. A kompozíció alkotóelemeivé váló szimbólumok, nyelv és szokások beépülnek a fiatal szereplők gondolkodásába, és mai korunknak megfelelően újrafogalmazva, új értelemhez jutnak. Az újra felfedezett régi értékek hozzájárulnak az alföldi szlovák kultúra hordozóinak önbecsüléséhez, és mint nem egy példa mutatja, ösztönzőleg hatnak a délalföldiség/komlósiság tágabb környezetben való felvállalására is. Mindez hozzájárul az önmagunkról alkotott és a mások által rólunk alkotott kép árnyaltabbá tételéhez.
Maruzsné Sebó Katalin
Felhasznált irodalom
Bókay Antal: Irodalomtudomány a modern és posztmodern korban. Osiris, 1997.
Závada Pál: Jadviga párnája. Magvető, 1997.
Závada Pál: Milota. Magvető, 2002.
Závada Pál: A fényképész utókora. Magvető, 2004.